Egy erkölcsös bajnok: 75 éve hunyt el Csik Ferenc, a 100 méter gyors olimpiai bajnoka

Nagycsütörtök. Az utolsó vacsora napja 1945-ben március 29-re esett. Sopronra meg a szövetségesek bombái hullottak…

Berlin gyorsúszó olimpiai bajnoka, az 1944 októberében behívót kapó, katonaorvosi szolgálatra beosztott Csik Ferenc egyik rokonához indult dél körül a kórházból, hogy beadja neki a szokásos injekciót. Már a házban volt, amikor megszólaltak a légoltalmi szirénák, és mindenki hanyatt-homlok menekült a pincébe – de ő másképp gondolkodott. „Hívták édesapát, de ő kifelé szaladt. Hihetetlennek tűnt, hogy végig az ostrom alatt rettegett attól, hogy a romok betemetik. Szinte menekült mindig ösztönösen kifelé, sohasem lefelé!” – írja 2013-ban megjelent könyvében lánya, az akkor 14 hónapos, így édesapjáról egyetlen saját emléket sem őrző Csik Katalin. Állítólag még látták, ahogy átveti magát a kerítésen, a pincébe húzódók később egy közelben becsapódó bomba pokoli robaját hallották. Aztán a repülőgépek távoztak, síri csend porlott. Keresni kezdték, és éppen az őt váró rokon talált rá – holtan. A halál oka: légitámadás, légnyomás. Helyszín: Sopron, Patak utca 12.

Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora napján a „jobbján ülő” piszkos történelem elárulta példás életet élő fiát, a kétgyermekes apát, Csik Ferencet.

Már 1936. augusztus 9-én Berlinben is a mennyben érezhette magát. Akkor is hirtelen, legalábbis váratlanul történt meg – a csoda. A japánok a győzelmi dobogó mindhárom fokát kipécézve utaztak a német fővárosba, és valóban összetartónak bizonyultak: Jusza Maszanori, Arai Sigeo, Tagucsi Maszaharu lett a sorrend a 100 gyors fináléjában. Csakhogy elszámolták magukat. Csik 65 métertől elindított súlyos karcsapásai összezúzták tervüket. A 80 méternél Juszát beérő magyar sprinter 57.6 másodperces olimpiai rekordot repesztett, és bár az izgalom tetőfokán a riporter Pluhár István érthetően dramatizálta a történéseket a rádióra tapadt magyar füleknek, a ma is megtekinthető filmfelvételen jól érzékelhető a különbség. Miként az is, hogy a nyertest senki sem húzta ki a vízből, holott az elmúlt évtizedekben megannyi nyilatkozat vagy írás tájékoztatott félre: tulajdonították Bárány Istvánnak, Gedényi Mihálynak és Kelemen Kornélnak is az erős karra valló mozdulatot. A döntőben célbíróként közreműködő magyar úszókapitány, Bárány István igazán hiteles tanú, s mert Csik szerinte (is) magától mászott ki a medencéből, higgyünk neki.

Az igen jó minőségű eredeti felvételen annyi látható, hogy miután az időmérő elsiet a lenyomott stopperrel, a rajtkőnél két térdepelő férfi nyújtja kezét a bajnok felé, hogy gratulálhasson: egyikük melegítőt viselt, nyakában fehér törülköző lógott, másikuk öltönyben örült.

Ifjabb Horthy Miklós, a hazai úszószövetség elnöke csak ezután guggolt oda elegáns, világos öltönyében. Róla tudni kell, szándékosan nem a díszpáholyt választotta, hogy a medence közelében tartózkodhasson. A nemzetközi szövetség magyar főtitkára, Donáth Leó segítségével az időmérőkhöz osztották be, mégpedig a nyolcas pályára, amelyen csak nagyon ritkán tűnt fel akkoriban versenyző... Így kerülhetett a tűz, sőt Csik közelébe, merthogy a BEAC kitűnősége a lehető legrosszabb pozícióban, a hetes sávban tempózott a hét résztvevős fináléban.

Hetes pálya, várható japán fölény. Mégis sikerült neki. De vajon mi emelte a többiek fölé? Hívjuk segítségül magát a főszereplőt, akit hívő emberként egyfajta szentháromság vezetett a versenysportról szőtt gondolataiban is. Úgy tartotta, hogy a nagy sportteljesítményhez három kellék szükséges: testi adottság, lelki alkat és szakszerű vezetés mellett folytatott céltudatos munka.

S hogy mekkora munkát végzett az orvosegyetemen tanulva, egyetlen szigorlatot sem elhalasztva?! A legárulkodóbban talán a BEAC úszószakosztályának elnöke, Szántó József fogalmazott: „A világraszóló sikerben elévülhetetlen része volt Balogh László doktornak, a MUSz ügyvezető alelnökének, aki az edzések szisztematikus megszervezésével, elsősorban a »robotversenyzéssel« és »robotedzéssel« elérte, hogy végre van egy versenyzőnk, akinek kondícióját a nehéz munka csak javítja, aki a világversenyeken napról napra csak javítani tud, s akinek idegei a klasszikus olimpiai 100-as verseny idegőrlő izgalmaiban jobbnak bizonyultak bármelyik versenytársánál.”

Tény, az olimpiát megelőző egy évben Csik maratoni tréningeken vett részt, és gyakorlatilag minden versenyen elindították, sőt egy hónappal a 100 méter gyors olimpiai küzdelmei előtt Bárány úszókapitány vezetésével Berlinben tájékozódott a 4x200-as váltó négy tagja. „Belekóstolhattak” az olimpiai uszoda vizébe, megnézték, mit s hogyan csinálnak a szintén a körülményekkel ismerkedő japánok. A tapasztaltak kijózanították őket. Csik szinte megrettent Jusza idejétől, Bárány ugyanis 56.4-et mért versenystopperével, a szállás felé bandukolva pedig így sóhajtott fel a „leggyorsabb orvostanhallgató”: „Sajnos minden munkánk hiábavaló, ezeket nem lehet legyőzni.”

Csakhogy az élmény – itt lép be a képbe a lelki alkat – hihetetlen motivációval töltötte fel. Hazatérve még rátett két lapáttal, sőt a Berlinben magasugrásban induló Bodosi Mihály úgy emlékezett, hogy a nagy csatát megelőző hat napban Csik állandóan a japánok sarkában volt, amikor csak alkalma adódott, a vélt titkukat fürkészte – holott Juszát és társait ugyanaz jellemezte, mint őt: szorgalom és akarat.

Amikor 1936. augusztus 25-én édesanyjával, valamint édesanyja testvérével, az őt 1923-ban adoptáló és nevére vevő vitéz Csik Lászlóval (az édesapa, Lengvári Ferenc 1914 novemberében hősi halált halt az első világháborúban) az ünnepi díszben rá váró Keszthely felé vonatozott, a MÁV Betegségi Biztosító Intézet osztályvezető főorvosaként dolgozó nevelőapa a Balatoni Kurir munkatársának fejtegette: „Lelki felkészültség kell ehhez elsősorban, a szellem és nem a fizikum harca dönti el a küzdelmet. Hiába minden testkultusz, minden tréning, ha lelkileg nincs valaki kellően felkészülve. Én ismertem a fiamat, hiszen én neveltem a versenyre, én idomítottam lelkivilágát, és én biztosan tudtam is, hogy győzni fog.”

Kétség sem fér hozzá, az orosz hadifogságot megjárt, 1922 augusztusában vitézzé avatott, nagy nemzetvédő, szélsőjobboldali nézeteket valló, a magyar evezőssportban, egyúttal a vezérklubnak számító Pannóniában kulcsszerepet játszó nevelőapa igyekezett férfit faragni Csik Ferkóból, aki 1924-ben költözött édesanyjával és két fiú testvérével a balatoni városba. Indulatos, harcos természete messze állt fogadott fia szűkszavúságától, szerénységétől, ám erős támaszt adott neki. A lelki felkészültség fontosságára, ezen belül is az erkölcsi kellékre Csik Ferenc is mindig felhívta a figyelmet, ha sikerei hátterét kellett megvilágítania.

„Kitartás, következetesség, kötelességtudás, fegyelmezettség, aszkéta életmód, a legszigorúbb tartózkodás mindennemű kilengéstől, szűzi életmód, alkohol- és nikotintilalom, tehát a legerkölcsösebb élet, mind-mind erkölcsi kellék, mely nélkül nincs nagy eredmény. És éppen ebben rejlik a versenysportnak óriási nevelőhatása, mert a fiatalságot észszerű életmódhoz és igazi keresztény férfiúi erényekhez szoktatja” – írta a Magyar Cserkészben berlini diadala után szűk két hónappal. Keresztény hite átfénylik ezeken a sorokon is, akár egy szerzetesi életre készülő ifjú is papírra vethette volna őket. Mondhatnánk, az ő imája a tréning volt, az ő rózsafüzérének szemei a versenyeket és a sikereket testesítették meg.

Árulkodó, hogy – már friss diplomás orvosként – éppen az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus nyitó napján, vagyis május 25-én érkezett haza négy hónapos németországi tanulmányútjáról. Nem véletlen az időzítés: 27-én délelőtt ugyanis „Az erősek kenyere” címmel előadást tartott az egyik szekcióülésen, a Magyar ifjúság gyűlésén.

Arról szólt, hogy a férfi lelkében olthatatlanul él a vágy, hogy kiemelkedjék embertársai sorából, és valami nagyot alkosson; hogy a férfi a testi kultúra, a hivatás és a nemzeti társadalom szolgálatának viszonylatában keresheti a tökéletességet. Ismét beszélt tiszta életről, mértékletességről, az élvezetekről való teljes lemondásról, józanságról, szívós kitartásról, áldozatkészségről, a testi és szellemi energiák összpontosításáról. De másról is:

„A mának, a kornak rettentő válságából kivezető utat is egyedül a krisztusi igazságnak, a krisztusi elveknek érvényesülésében kell látnunk. Az eucharisztikus élet azoknak az erkölcsi képességeknek kifejlesztését és ápolását követeli tőlünk, amelyek nélkül nincs eredmény és alkotás semmi téren, és nincs normális, produktív férfi élet sem.”

Csik Ferenc eucharisztikus életet élt, és éppen nagycsütörtökön vette magához az Úr – 31 évesen. A többi áldozattal együtt közös sírba temették, majd júliusban soproni fiatalok méltó síremléket szerettek volna állítani neki. A hozzátartozók elhárították a lehetőséget, mondván, amint a viszonyok megengedik, Budapestre szállítják földi maradványait. Ehhez képest csak 1947. április 23-án exhumálták, a Szentháromság téren ravatalozták fel, ahol a beszentelési szertartást tartották. Özvegye és a Magyar Olimpiai Bizottság közösen döntött úgy, hogy végső nyughelye Keszthely legyen.