Másképpen, mint mások – olykor a részvétel egyenértékű a győzelemmel

„Nem tudtam enni, nem tudtam tévét nézni, minden apró nesz kiborított. Egyetlen dologra vágytam csupán: hogy meghaljak.” Szívfacsaró érzés ilyen mondatokat olvasni, pláne egy 19 esztendős lánytól, akinek szinte még el sem kezdődött az élete, máris fél térdre kényszerítette az egyik legalattomosabb kór, a leukémia. Ikee Rikako,  a japán úszósport legnagyobb reménysége 2019 februárjában szembesült a vérrák diagnózisával. Három esztendővel azután, hogy alig 16 évesen hét (!) versenyszámban is rajtkőre állt a riói olimpián (100 pillangón 5. lett), s csupán néhány hónappal azt követően, hogy hat aranyat nyert a 2018-as Ázsiai Játékokon. Ikee már az elején megfogadta, akárhogy is alakuljon a kezelése, erős és kitartó marad, ehhez képest a kemoterápia gyötrelmei után eljutott oda, hogy az átélt fájdalmaknál, az állandósuló hányingernél és a kiszolgáltatottságnál tényleg bármi jobb lehet. A rossz gondolatokat szerencsére felülírta a lassú, de érzékelhető javulás, és ha közel kilenc hónapnyi küzdelem árán is, de év végén gyógyultan távozhatott a kórházból. Tudta, a 2020-as olimpiai szereplésének lőttek, azzal biztatta magát, hogy lesz négy teljes éve felkészülni a párizsi játékokra. Csakhogy a koronavírus-járvány az áttervezett célkitűzéseket is újraterveztette. Így aztán amikor 406 úszás nélküli nap után tavaly tavasszal újra a medencébe ugrott, a sovány és meggyötört sportolónő minden kartempója a remény szimbólumává vált, s nemcsak neki, hanem a fenyegető járvány ismeretlenségétől tartó japán embereknek is. Ikee Rikako végül elérte célját, váltóban részt vehetett a 2021-re halasztott hazai rendezésű olimpián. A 4×100-as gyorsváltóval nem került döntőbe, a 4×100-as vegyes váltóval azonban igen, s a nyolcadik helyen végzett. Bár ez már nem osztott, nem szorzott a ráktúlélő úszónőnek, hiszen ő az olimpiai jelenlétet, sőt magát a létet is győzelemmel felérő sikerként élte át.

Túlélték a rákot, érmet nyertek Tokióban

Ha azt hinnénk, hogy Ikee Rikako nagyszerű gyógyulásának története kuriózum a tokiói olimpikonok között, jókorát tévedünk. A női gerelyhajítás ezüstérmese, a lengyel Maria Andrejczyk is megannyi szenvedés árán jutott el az ötkarikás indulásig. Vállműtét, könyöksérülés és Achilles-problémák miatt rengeteget kellett kihagynia az előző olimpiai ciklusban, de ezek eltörpültek a 2017-ben felállított diagnózis mellett. Andrejczyk gyakori fejfájás, orrdugulás és a vele járó kialvatlanság miatt kereste fel orvosát, s a rutinszerűen elvégzett röntgenvizsgálat egy (az esetek többségében jóindulatú) daganatos csontelváltozást, úgynevezett osteomát mutatott ki. A szövettan aztán Andrejczyknél is megnyugtató eredményt hozott: az áttétet nem adó tumort műtéttel eltávolították, és mivel sem sugárkezelésre, sem kemoterápiára nem volt szükség, a gerelyhajító három héttel később már edzésre jelentkezhetett, a többi pedig, ahogy újabban mondani szokás, történelem: a 2021-re halasztott versenyen ezüstérmet szerzett.

Rákot legyőző emberként állhatott fel a kultikus „cselgáncsszentély”, a Nippon Budokan dobogójának harmadik fokára a portugál Jorge Fonseca  is. A 100 kilogrammos kategóriában versenyző dzsudoka súlycsoportja egyik legjobbjának számít, a 2019-es tokiói és az idén Budapesten rendezett világbajnokságon is aranyat nyert, s az olimpián is csak egyetlen mérkőzést (az elődöntőt) veszített el. A limfóma, vagyis a nyirokrendszer rosszindulatú elváltozása ellen vívott meccsén viszont ipponnal győzött. Fonsecánál a 2016-os riói játékok előtt, a térdsérülésének vizsgálata közben fedezték fel a rosszindulatú daganatot, ami azonnali beavatkozást igényelt. A sportoló úgy reagált, ahogy bármelyikünk reagálna hasonló helyzetben. „Eleinte nem tudtam kezelni a helyzetet, fel sem fogtam, hogy ez velem történik meg, miközben egyre csak azt kérdezgettem, miért én, miért én” – beszélt az akkori érzéseiről, majd összeszedte magát, sőt mivel semmiképp sem akart lemaradni a közelgő játékokról, arra kérte orvosait, hogy a lehető leggyorsabb kezelésnek vessék alá, akármennyi fájdalommal és szenvedéssel is járjon. Kérése nyitott fülekre talált: kéthetente kemoterápia, megkétszerezett adagokkal... Fonseca végül ott lehetett a brazíliai játékokon, és 17. lett, onnantól kezdve viszont szinte minden fontos világversenyéről érmesként tért haza.

Hasonló betegséget élt át a nehézsúlyban bronzérmet szerző dél-koreai tekvandós, In Kjo Don.  A sportoló szervezetében 2014-ben mutatták ki a limfómát, és bár az akkor 22 esztendős versenyző már a következő idényben visszatért, teljesen gyógyultnak csak 2019-ben nyilvánították kezelőorvosai. In Kjo Don azt mondja, akkoriban még eszébe sem jutott az olimpia, máról holnapra tervezett. Ugyanakkor úgy véli, a betegség olyan sok erőt adott neki, ami nélkül talán sohasem lett volna belőle ötkarikás éremszerző.

A nyirokrák speciális fajtájából, az úgynevezett Hodgkin-kórból épült fel az amerikai triatlonozó, Kevin McDowell, aki Tokióban hatodik helyen ért célba az egyéni versenyben (két másodperccel a szenzációsan szereplő magyar Bicsák Bence előtt), az ötkarikás programban most bemutatkozó vegyes csapatversenyben pedig ezüstérmet nyert társaival. A 29 esztendős sportoló szervezetét több mint egy évtizeddel ezelőtt támadta meg a rák, minden előjel nélkül. Ahogy McDowell később fogalmazott, egyik nap szinte még a junior-világbajnoki ezüstérmét ünnepelte, hogy másnap már a limfómára keressen rá az internetes böngészőben. Eléggé megijedt, ám a kezelőorvosa azt mondta neki, „Kevin, adj hat hónapot az életedből, és meglásd, legyőzzük ezt az egészet!” McDowell elfogadta az ajánlatot, mi mást is tehetett volna, és fél évvel később valóban csak a betegség rossz emlékével kellett szembenéznie – a halállal már nem.

Sztómazsák, végtaghiány sem akadály

Bár Tokióban nem nyert érmet (Dánia a negyeddöntőben 31–25-re legyőzte válogatottját), a norvég nemzeti csapat sokat próbált beállósa, Bjarte Myrhol  neve is a felsorolásba kívánkozik, hiszen a korábban egy idényen keresztül a Veszprémet is erősítő 39 esztendős játékos is tudja, milyen érzés a tumormarkerek eredményeire várni. Az akkoriban már a német Rhein-Neckar Löwenben szereplő játékosnál 2011-ben állapítottak meg hererákot, később meg is műtötték. Myrholt először sokkolta a vizsgálat eredménye, ám orvosai megnyugtatták, s két kemoterápiás kezelés után vissza is térhetett a pályára, sőt hamarosan családot is alapított. Azt mondta, nem a kezelés, s nem is a betegség okozta bizonytalanság viselte meg a legjobban, hanem amikor a szeretteinek el kellett mondania, hogy rákja van.

Myrholhoz hasonlóan lemaradt a tokiói éremről a svéd női kézilabda-válogatott irányítója, Jenny Carlson , aki főleg annak ismeretében lehet csalódott a végül megszerzett negyedik helyezéssel, hogy a torna első fázisában kifogástalanul teljesített a háromkoronások válogatottja. Svédország a „halálos hatosból” csoportelsőként jutott be a legjobb négy közé és a franciák elleni elődöntőben is jó esélye volt a győzelemre – a bronzmérkőzésen viszont 17 gólos, megsemmisítő vereséget szenvedett Norvégiától. Jenny Carlson tehát most bizonyára bosszankodik az elszalasztott lehetőség miatt, és talán még az sem vigasztalja, hogy egyáltalán ott lehetett a csapattal a tokiói buborékban.

Pedig már az is maga a csoda! A Holstebro játékosánál 18 esztendős korában fekélyes vastagbélgyulladást állapítottak meg, és mivel állapota nem javult, meg kellett műteni. Ennek eredményeként 2018 őszén eltávolították a vastagbele jelentős hányadát, s az ilyenkor szokásos módszert alkalmazva a megmaradt részt kivezették a testfelszínre, az úgynevezett sztómazsákba. Carlson ezzel az eljárással lényegében életben maradt, és a körülményeihez képest teljes életet élhet, viszont úgy tűnt, az élsporttól búcsút vehet. Carlson azonban úgy volt vele, ha kapott a sorstól egy „második félidőt”, miért ne illeszthetné bele a kézilabdázást is. A 26 esztendős sportoló sem akkor, sem azóta nem csinál titkot a „másságából”, külön sztómás sportolói oldala van Instagramon, de ezen felül is élénk közösségi életet él a világhálón. Mint mondja, elsősorban azért, hogy hitet és bátorságot adjon a hozzá hasonló életet élő embereknek.

Akadnak persze olyan sportolók is, akiknek születésüktől nehezített a létezés, ám ők erről igyekeznek nem tudomást venni. Mint a lengyelek fantasztikus asztaliteniszezője, Natalia Partyka,  aki jobb kezének alkarja nélkül született, viszont a bal kezével úgy forgatja a pingpongütőt, mint kevesek ezen a glóbuszon. A 32 esztendős gdanski asztaliteniszező 2000 óta állandó résztvevője a paralimpiának (és 2004 óta kategóriájában mindig ő nyerte meg az egyéni versenyt), a 2008-as pekingi játékoktól pedig a hagyományos olimpiai játékokon is megméreti magát. Pekingben és Londonban a legjobb 32 közé jutott egyesben, Tokióban a második fordulóban állította meg egyiptomi riválisa.

Ugyancsak az asztaliteniszben talált kiteljesedési lehetőséget az ausztrál Melissa Tapper:  a 31 éves sportoló idegrendszeri rendellenességgel a jobb karjában jött világra, a versenyeken speciális kötést viselve játszik. 2012 óta paralimpikon, az idei játékokon is ott lesz, ám akárcsak öt éve Rióban, úgy ezen a nyáron is „duplázott”, vagyis részt vett a hagyományos olimpiai versengésben is – vegyes párosban és a csapatversenyben indult. Tapper egyébként vallja, a paralimpiai versenyekben az a csodálatos, hogy a sportolók nem a másik fogyatékosságát, hanem a különleges képességét veszik észre. És alighanem éppen ez az egész versengésnek a lényege.

Nem hall, nem lát: nem baj

A leukémiához vagy a hasfalon kívüli bélkihelyezéshez képest, mondhatni, semmiség valamelyik érzékszerv működésének teljes vagy részleges hiánya. A portugál férfi kézilabda-válogatottat erősítő, s a tokiói olimpiai tornán is pályára lépő Rui Silva évekig speciális szemüvegben játszott – már amikor éppen nem akarták levetetni vele a meccs előtt, mint egy öt évvel ezelőtti Eb-selejtező mérkőzés előtt. Aztán végül ő maga vált meg a szemüvegétől egy véletlen balesetet követő sérülés után, s inkább a szemműtétet választotta.

Aztán ott van az Egyesült Államok röplabda-válogatottjának születésétől fogva siket játékosa, David Smith. A 36 esztendős középső blokkoló annak ellenére is sikeres szereplője a nemzetközi elitnek, hogy hallókészüléket visel, és csapattársai mondandóját főleg azért érti meg, mert sorstársaihoz hasonlóan kitűnően tud szájról olvasni. Őt viszont nehézkesen értenék meg a többiek, pláne meccs közben, ezért már egyetemista kora óta érvényben van vele kapcsolatban az úgynevezett David Smith-szabály. Az egyszerű elv lényege a következő: amelyik labdát David meg akarja játszani, azt a labdát David meg fogja játszani. A többiek ilyenkor direkt nem mennek rá a labdára, nehogy légi baleset legyen a meg nem értésből. Hogy Smith az őt körülvevő világból alig valamit hallva is sikeres tud lenni egy csapatsportban, arra bizonyosság, hogy a tokiói volt a harmadik olimpiai részvétele. Az amerikaiak ezúttal bent ragadtak a csoportban, de öt évvel ezelőtt bronzérmet nyertek – David Smithszel a csapatban.

Szintén születésétől fogva siket és hatéves korától hallókészüléket visel  Diksha Dagar  – a Tokióban az 50. helyen végző indiai golfozónő azt mondja, azért érzi magát jól golfozás közben, mert a hétköznapokkal ellentétben nem feszélyezi az érzés, hogy a hallása, helyesebben a nem hallása miatt lemarad valamiről.

De a belga női kosárlabda-válogatott nagyszerű magasbedobójának, Emma Meessemannak  is meg kellett küzdenie a halláskárosultak napi problémáival – a nemzeti csapat első ötkarikás szerepléséből pazar játékkal a részét kivevő 28 éves „négyes” mindkét fülén mérsékelt halláskárosodással született, és gyermekkora óta hallókészüléket visel. Ám a négyszeres Euroliga-győztes, és friss olimpiai negyeddöntős kosárlabdázó úgy érzi, ha valaki igazán tehetséges, az akár jól hall, akár nem, garantáltan célba ér.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 14-i lapszámában jelent meg.)