Köszönjük, Roger! – N. Pál József publicisztikája

Most, hogy a Roger Federer visszavonulása bejelentését követő reflexiókat böngészem, nem tudom, az egyetértés vagy a csodálkozás nagyobb-e bennem. Van, aki szerint a fél világ fogja a fejét, ő meg mint aki óriási gyomrost kapott, úgy érzi magát, s – írja a klasszissal egyidős tollforgató – a hír vétele után még az eső is órákon át szakadt Budapesten. Más játékát a költészethez vagy (Martina Navratilova például) Michelangelo festészetéhez hasonlítja, Esterházy Péter vastag könyve (Harmonia Caelestis) egy mondatát is előveszi valaki, s a teniszező mozgásáról szólva amolyan mennyei harmóniáról beszél. Szóba jön, hogy nem is eredményessége, de sportemberi kvalitásai miatt minden idők legjobbja ő, hogy a teniszre gyakorolt hatása a sikereinél is nagyobb, sőt, a világ legismertebb, legcsodálatosabb és legbefolyásosabb embere „versenyben” csak Nelson Mandela (a klasszis édesanyja is dél-afrikai) előzi meg őt. Ráadásul a „legstílusosabb férfi”, a világ legjobban kereső (2020-ban 106 millió dollárral!) sportolója, akinek arcát érmére vésték hazájában, Svájcban. S hódoló sorokkal búcsúzik Lionel Messi, Alessandro Del Piero, a nagy rivális Rafael Nadal is, aminek örülök, de Andre Agassi majd' húsz éve elejtett szavai fognak meg legjobban talán: „Öregem, a játék örökre megváltozott. Már sosem lesz ugyanaz. Ez a srác egészen más szintre emelte. Ilyennel még nem találkoztunk” – mondta 2003-ban az addigra nem mindennapi pályát befutó amerikai. Tudjuk, a következő hét-nyolc év maga volt a tündöklés, s Federer a közvetlen élvonalat jelentette még ezután is, jó tíz esztendeig.

Nem vagyok teniszrajongó, sosem voltam az. A sportág 150 éves modernebb kori históriáját hézagosan ismerem, ám mérkőzést rég nem néztem végig teljes egészében. Egyszer – 1986. július elején – volt esélyem Boris Becker és Ivan Lendl wimbledoni döntőjét a helyszínen megnézni (teniszőrült, e játékkal foglalkozó házigazdánk szerzett volna jegyet), de a velem lévő leányzó Madame Tussaud panoptikumára szavazott, s én – Isten bizony! – nem tiltakoztam akkor. Minek ez nekem, gondoltam. Az eredményt megtudom (Becker nyert, ahogy az előző évben is 17 évesen!), e játékot nézni amúgy is fárasztó, ide-oda forgatja az ember a fejét, míg beleszédül, szívből szurkolni meg nem tudok, hisz a meccs­nek magyar vonatkozása nincs. Ma már örülnék, ha a legendás „szentélyben” láttam volna azt a döntőt persze, de hát történt, ami történt, nyilván így kellett lennie.

Gyermekként emlékszem valamire. A magyar tévé is adta e torna végét úgy 1970 táján már. John Newcombe, a nők közül meg a szemüveges Billie Jean King és Margaret Court figurája él bennem, az 1972-es döntő pedig igencsak „megvan” nekem. A majd' kétméteres amerikai Stan Smith nyerte meg a zseni, de folyton cirkuszoló román Ilie Nastase ellenében. Ez utóbbi – a cirkusz – nem tetszett, s nem tetszik azóta sem (hiányzik belőlem a szurkolói „szenvedély”?), ezért – Federer látványosabb föltűnése előtt – a nemzetközi mezőnyből Björn Borg lett a kedvencem, akiért szorítottam is, 1977, a második wimbledoni győzelme után, a magam módján, állhatatosan, de csendesen.

Most – az írásra készülve – Janus Metz Pedersen Borg/McEnroe című filmjét néztem újra. Szó, mi szó – arra nézvést, ami nekem fontos a történetben – remek alkotásnak gondolom. Játékfilm ez, a tűpontos históriai hűséget fölösleges számonkérni rajta hát, de a '80-as wimbledoni döntőt s annak lélektani hátterét hideglelősen jól adja vissza, és segít betekinteni e játéknak az akkori történeti-pszichológiai – és emberi – körülményeibe is. Kiderül például, hogy a „jéghegynek” becézett, a nyugalom szobraként ismert svéd mennyire kezelhetetlenül agresszív lélek volt gyermekként-kamaszként még, s milyen kőkemény akarattal kényszerítette a fegyelmezettséget magára. Ily végletes volt-e a történet a valóságban is, nem tudom, de hogy az ifjabb Federer pályájáról olvasva, aztán a nyilvánosság előtt zajlott ívet látva hasonló ambivalenciára figyelek föl, elgondolkoztat engem.

Mert a svájci is „cirkuszolósnak” indult, s mára – méltán! – a sportszerűség (számos ilyen díj tulajdonosa), az úriemberség (a tenisz az „úriemberek” sportja a tradíció szerint), az elegancia megföllebbezhetetlen ikonja lett, aki példaképül ajánlható akárkinek. Akit rengetegen szeretnek, akit tisztelnek ellenfelei, s más sportágak klasszisai is, s akin (nagy vetélytársai, Nadal vagy – még inkább! – Novak Djokovics elvakult rajongóin kívül persze) senki sem talál fogást, még ebben a – épp az ő aktív versenyzői évtizedeiben – végképp reánk tört „csak a bármi áron elért siker számít” kezdetű (sport)világban sem.

Mondom: a „cirkuszolókat”, a „szenvedélyeseket”, az agresszívan „nyerni akarókat”, a „vereséget elfogadni nem tudókat” semmilyen sportágban sem kedvelem. Félreértés ne essék: szeretem, ha valaki a fölkészülés és a verseny közben „mindent megtesz a győzelemért”, el is várom ezt, ám a legfőbb értékké és mércévé föltolt alázathiányos „akarást” – megírtam e hasábokon két hónapja („Nem azé, aki akarja...”, 2022. július 21.) – totális tévútnak gondolom, ugyanúgy, ahogy a „büszkeség”, a fékevesztett önünneplés gesztusait is. Nos, Federer profi pályafutásának majd' negyedszázada alatt nyert eleget – csak Grand Slam-tornát húszat, köztük nyolc Wimbledont, ráadásul az utóbbit sorozatban ötször, amire az open éra bevezetése óta Borg volt korábban képes csupán, s volt párosban olimpiai bajnok is –, volna mire „büszkének” lennie hát, ám gesztusain, nyilatkozatain az erre utaló jeleket, szavakat sosem voltam képes fölfedezni. Meg azt a – Djokoviccsal kapcsolatosan például – oly sokat szajkózott „akarást” sem persze. Pedig mindent megtett ő is a győzelemért, s hogy lenne nála mentálisan erősebb játékos, nem hiszem, de ezért – csak ezért! – a rajongást sosem várta el. Sőt, azt, amit manapság „rajongásnak” hívnak, szerintem nem is kedvelte, kedveli ő. Lénye, személye a csendes, mély szeretetet sugározza inkább, ezt hívja elő, s a sportban nemcsak a siker alkalmát leső lelket erre szólítja föl! A Federer-jelenség a Csik Ferenc, Papp László, Balczó András, Egerszegi Krisztina és az 1956 utáni, „szeretet emberévé” tisztuló Puskás Ferenc példájához hasonlatos.

Sokkal több ez, mint amit a trófeákat, az érmeket, esetleg a válogatottság számát összeméricskélő világ(nézet) mint együgyű értéket-mércét sugall manapság! Az ilyen lélek nem a személyes dicsvágy hajszolta sportoló, az életet létezésként fogja föl, amelynek a verseny (annak mindennapi célképzete!) nem egyetlen értelme, hanem a része csupán, s nemcsak győzni (sikerre jutni) akar önmagáért, de azt is tudja, mi végre van a győzelem. S még azt is – hisz a létezés „gazdája” súgja neki –, mikor kell a versenyzést abbahagynia, ami nem az évek számától függ föltétlenül. Lehet az illető huszonkettő, mint Egerszegi, taposhatja a negyvenkettediket, mint Federer, de mert az élsportolói lét az élet része csupán, a döntést megkérdőjelezni nemcsak nem érdemes, nem is szabad senkinek.

Sajnálni – szurkolói szívvel – lehet e „véget” is persze, ám a tartalmatlan „kétségbeesésben” nem árt az önsajnálat önző sirámát fölismerni tán. Federer élete, aki játékával örömöt és szeretetet hozott a földre, teljessé nem most, hanem ama végső napon lesz ugyanis, végső számadása is akkor lesz esedékes tehát, ami kizárólag reá és teremtőjére tartozik!
Az említett film – számomra – kulcsjelenetét idézném. McEnroe 1980-ban a negyeddöntőt barátja és állandó párospartnere Peter Fleming ellen nyerte meg, aki – mert az ifjú ezen a meccsen is cirkuszolt – alaposan lehordta utána őt. „Megnyered Wimbledont – mondta az öltözőben neki –, ha nem az idén, akkor csak idő kérdése, mikor. Világelső leszel, de sosem fognak a legnagyobbak közt számon tartani! Azért, mert senki sem szeret! Nincs gyerek, aki John Mec szeretne lenni, ha majd nagy lesz…!”

Rengeteg kisgyermek vágyik Rogerré lenni, ezt remélem. Megvallom: e játék kivételes népszerűségének titkát nem igazán tudnám megfejteni, ám hiszem, hogy a versengéstől a ma kezdődő Laver-kupán búcsúzó svájci klasszis az új „törvényekkel” is szembemenetelve a sport eredeti szándékának a példája marad mindörökre nekünk.