Túlélőshow – Moncz Attila publicisztikája

Amerikai piaci elemzők kissé pikírten úgy fogalmaztak a közelmúltban, hogy a koronavírus-járvány második szakaszában a teniszütő az, ami az első hullámban a vécépapír volt. Mindenki ezt akar venni az Egyesült Államokban. Kimutatások szerint ugyanis 2020 harmadik negyedévében 40.9 százalékkal adtak el több ütőt az Egyesült Államokban, mint egy évvel korábban az esztendő hasonló szakaszában, míg a lakosságon belül az aktív játékosok száma 6.75 százalékról 10.08-ra nőtt. Ötven dollár körül már lehet jó ütőt venni, aztán irány a pálya. Teniszezni szabad, nem kontaktsport, minimum egyesben végig tartható a távolság, ugyanakkor a mozgás és az elfáradás garantált.

Az amatőr tenisz tehát virágzik, nem csupán az Államokban, ugyanakkor a profi tenisz jelenére vajmi kevés hatása van. Gazdaságilag, rövid távon szinte semmi. A napokban újrainduló ATP- és WTA-cirkusz (a selejtezők már zajlanak Antalyában és Delray Beachen, illetve Abu-Dzabiban) egyelőre inkább a túlélésre, mintsem a fejlődésre rendezkedik be. Tennys Sandgren, a legutóbbi Australian Open negyeddöntőse például így fogalmazott: „Nem tudom, marad-e mindenkinek hely ebben a hajóban. Az a kérdés, hogy a jelenlegi gazdaság el tud-e tartani mondjuk ötszáz játékost ilyen szinten, vagy sem. Esetleg kétszázötvenet...” Alizé Cornet, a franciák Fed-, illetve Hopman-kupa-győztes teniszezője pedig így fogalmazott: „Amióta tudjuk, hogy Kínában nem rendezhették meg a világbajnokságot, illetve, hogy Ázsia legalább márciusig bezárkózott, túlélő üzemmódban vagyunk.” Cornet pesszimizmusa nem véletlen, hiszen a kínai versenyek (nem a vb) törlése úgy harmincmillió dollárt tüntetett el a rendszerből, míg egyes kimutatások szerint a világbajnokság nyolcas döntője adja a WTA mint szervezet bevételeinek csaknem felét.

„A káoszból új rend alakul. Csak attól félek, nem mindenkinek” – ezek már Gérard Tsobaniannek, a madridi torna vezérigazgatójának a szavai, csak hogy lássuk, nem csupán a játékosok, hanem a rendezők oldalán is vannak bajok. A férfiaknál a legalacsonyabb, az ATP 250-es tornák fix költsége legalább 600 ezer dollár, ezt pandémiától függetlenül ki kellett fizetni. Bevétellel viszont nemigen lehetett kalkulálni. Bill Oakes, a Winston-Salem Open egykori versenyigazgatója szerint normális világban egy átlagos ATP 250-es torna négymillió dolláros büdzsé mellett 125 ezer dollár profitot termelt, míg egy ATP 500-as tornán 1.1 millió dollár volt a haszon, a mesterversenyeken pedig hatmillió. (De még ilyen adatok mellett is 13 viadal veszteséges volt 2018-ban.) Nos, márciustól a haszon jelentős része eltűnt, a fix költségek viszont maradtak, így aztán az anyagi bukás még akkor is garantálható volt, ha sikerült zárt kapuk, netán minimális helyszíni látogatottság mellett megtartani a tornákat. A nyitás után két Grand Slam-viadal (US Open, Roland Garros) és a férfi-vb mellett az erősebb nemnél 14, a hölgyeknél pedig kilenc viadalt sikerült tető alá hozni.

„A tenisz nem olyan, mint a labdarúgás, ahol a bevételek hatvan-hetven százaléka a televíziótól, illetve a médiától származik. A mi pénzünknek több mint hetven százaléka a támogatóktól jön, különösen igaz ez az alacsonyabb kategóriájú versenyekre, így aztán mi fölöttébb rá vagyunk utalva a mostanában gyengélkedő szponzori piacra” – árulta el Edwin Weindorfer, akinek a cége Mallorcán, Berlinben és Stuttgartban rendez kiemelt viadalt. Barbara Rittner, a naptárba 2020 őszére vészmegoldásként bekerülő két kölni férfitorna versenyigazgatója bevallotta, a lelátói korlátozások miatt a tervezett bevételek harminc százaléka esett ki, így aztán jócskán mínuszos lett az esemény. De neki egy matracgyártó vállalat és az onnan érkező összeg miatt még szerencséje volt. „Sok torna elhal, mert a szponzorok nem tudják teljesíteni azt, amit korábban” – ismerte el a hajdani kiváló játékos. Szavait alátámasztandó, az Orleans ATP Challenger szervezője a minap arról beszélt, hogy tizenöt sikeres év után le kell húzniuk a rolót, ha 2021-ben egyetlen rendezvényt sem szervezhetnek meg.

Adódik persze a kérdés, hogy a biztosító vajon miért nem segít? Általános, hogy a szervezők „letutizzák” az eseményüket, de kevesen olyan előrelátóak, mint Wimbledonban, ahol az átlagos ATP-tornák esetében megszokottnál szélesebb körű biztosítást kötöttek. „Földrengésre vagy terrorista cselekményre van biztosításunk, de vírusra nincs. Így aztán az a pénz megy a kukába” – ismerte el Weindorfer. Stephen Farrow, a queensi ATP-viadal versenyigazgatója szerint emiatt és az elmaradó bevételek következtében az idén több szervező is mérlegeli majd, hogy a rendezvénye életképes-e, vagy sem. És ahol szigorúan gazdasági alapon döntenek, ott előfordulhatnak nemleges válaszok is.

Ha meg lesznek versenyek, azokat egyelőre különböző szigorral kezelt buborékokban tartják meg, a hotel-pálya-hotel háromszögben pedig akadnak, akik egyre csökkenő lelkesedéssel mozognak, csak hát a megélhetés nagy úr. „Szabadságot szeretnénk. Azt gondolom, visszakaphatjuk a jogunkat, hogy korlátozások nélkül vehessünk részt a tornákon úgy, hogy közben felelősen viselkedünk. Nincs szükség ezekre a korlátozásokra. De mit tehetünk? El kell fogadnunk mindent” – lamentált Onsz Zsabur, a tunéziaiak éljátékosa. Mások, mint például a világranglista-5. ukrán Elina Szvitolina, új stábtag bevetésével igyekszik túllendülni a helyzeten („Ezekben a nehéz időkben igazán fontos, hogy mentálisan erős és friss maradjon az ember. Most más jellegű nyomás nehezedik ránk, ráadásul szurkolók sincsenek a lelátón, így más érzés teniszezni. Miután az előző év végén szerepeltem néhány tornán, arra gondoltam, kell egy mentáltréner.”), megint mások pedig örülnek, hogy egyáltalán játszani lehet. „Még mindig jobb ez, mint otthon ülni. A családom egészséges, én utazhatok és azt csinálhatom, amit szeretek. Nincs okom panaszra. Az eredményeim pedig nem érdekelnek” – jelentette ki például Karolína Plísková, a csehek korábbi világelsője.

Az biztosnak tetszik, hogy a tavaly nyáron megfigyelt „teniszturizmus” az idén nem lesz jellemző. Akkor előfordult, hogy Matteo Berrettini, az olaszok topversenyzője az egyik nap salakon, esős időben kikapott a kitzbüheli meghívásos tornán, másnap kemény pályán nyert az Ultimate Tennis Showdown elődöntőjében, a következő héten pedig Berlinben, füvön teniszezett. Elsősorban nem a pénz (ötmillió dollárt keresett eddig), hanem a játék- és életritmus megtartása miatt. Immár mindkét szervezet kiadta a koronára szabott 2021-es versenynaptárát (a WTA egyelőre csak fél évre mert előre tekinteni), amelyben a kiemelt tornák élveznek előnyt. (Még akkor is, ha az Indian Wells-i mesterversenyt elnapolták márciusról.)

És ha hinni lehet Jim Courier-nek, az amerikaiak hajdani klasszisának, ez a jövőben még inkább így lesz. Mert nem csupán olyan reformok jöhetnek, amelyek beváltak a „pandémiatenisz” korában (1:1 után például a szuperrövidítés sokkal kiszámíthatóbbá teszi egy-egy meccs hosszát), hanem olyanok is, amelyeket gazdasági megfontolások vezérelnek. A WTA elitversenyein a pénzdíjak negyven százalékkal csökkenhetnek, ha nem lehetnek nézők, illetve harmincccal, ha lehetnek (a kisebbek esetében 18 százalékos „leértékelést” engedélyeznek), és vélhetően a férfiaknál is jönnek majd a mínuszok. Ugyanakkor egyre erősebbek azok a hangok Courier szerint, amelyek a koedukált tenisztornák számának jelentős növekedését jósolják. „Az emberek panaszkodnak, de a játék pénzügyi helyzete sohasem volt erősebb, legalábbis azokon a nagy eseményeken, amelyeken a férfiak és a nők együtt indulnak. Ez az az irány, amely felé Andrea Gaudenzi el akarja vinni a teniszt. Az ő mantrája, hogy több nagy, kombinált eseményre van szükség. Egyetértek vele. A nézőket és a szurkolókat az ilyenek hozzák igazán lázba” – fogalmazott a volt világelső.

Márpedig ha az ATP igazgatója valamit szeretne, azt véghez is viszi, különösen, ha a pénzdíjakkal a nőket is maga mellé tudja állítani.