Michel Vautrot is csak nézett nagyokat a kihalt stadionban, talán még zavarban is volt egy kicsit; mellette a feszengő, felsorakozott futballisták, előtte, mögötte az üres lelátók. Monsieur Vautrot, a híres francia játékvezető úgy döntött, lesz, ami lesz, ő határozottnak tűnik majd, és tudomást sem vesz az FTC-stadion bezártságáról, csendjéről, no meg a pálya melletti felüljárón tülkölő Daciákról, Zsigulikról, Trabantokról (akkoriban még a keleti típusú autómárkákat kedveltük&), és hiba nélkül levezeti a találkozót.

Azt mondják a bölcsek, hogy minden rosszban van valami jó. Badarság. Ha valakit huszonévesen többször is a műtőasztalra fektetnek, majd az intenzív osztályon csöveket vezetnek a testébe itt, ott, amott, és mindezt azzal a mondattal tetézik, hogy: "Fiatalember, sikerült az életmentő műtét, viszont többé nem futballozhat& akkor mindebben szinte lehetetlenség pozitívumot találni.

Itt az idő Arsenal-meccseket nézni. Sőt, az Ajax, a Celtic vagy éppen a Barcelona találkozóit is érdemes figyelni, és nem csak azért, mert sztárklubokról van szó, sokkal inkább a mi kis álmaink miatt. Közeleg, sőt már-már rohan felénk a svédmagyar Eb-selejtező napja, még néhány esőáztatta délután, aztán októbert írunk, annak pedig a tizenkettedik napján Stockholmban újabb mérföldkőhöz érkezik a magyar labdarúgás. Lehet, hogy ez így kicsit fennkölt, de a sorsdöntő jelző mindenképpen dukál.

Miközben a tizennyolcadik tiszteletkörét tette az üdezöld gyepen az üdén mozgó Ferencváros a Kocaelispor 40-s legyőzését követően, az emberek a lelátón hol tapsoltak, hol meg egymást kérdezgették, hogy ,,Te, tényleg kapott egy hatost a Zalaegerszeg&? A megerősítés után pedig arra gondoltak: jobb az óvatosság.

Mintha elvarázsolt kastély épült volna a dunaújvárosi stadion helyén. Aki ide belép, bizony nem tudhatja, mi vár rá ott bent, a vadonatúj betonpillérek között: kivégzés avagy könnyed kiruccanás. Nem mindegy ez. S ami fokozza a hely titokzatosságát: még maguk a helyiek sincsenek tisztában vele, mi történik velük a felújított létesítményben. Próbálkoznának ők a futással, a góllövéssel, a közönségszórakoztatással, úgy, mint korábban, csak hát az istennek sem megy.

Hogy melyik meccsen történt, az a történet szempontjából lényegtelen. Egyébként is: akkoriban sok-sok találkozón ismétlődhetett meg a jelenet, egyik olyannak tűnt, mint a másik. Lipcsei Péterről van szó, akit bizony sokáig rémülettel teli szánakozással figyeltek az emberek.

Egyre erősödő vastaps hallatszott ki a válogatott szálláshelyéről szombat este. A fiúk ettek, ittak, aztán tapsikoltak egy kicsit, ünnepelték a győzelmet, no meg talán a rég elfelejtett és most visszatért önbecsülésüket. Győzelem Izlandon, bizony kevés magyar futballista ismeri ezt az érzést. De ha hiszik, ha nem, a meccs előtt, és legfőképpen a találkozó után már nem a reykjavíki sikerről beszéltek a mieink, hanem a nagy-nagy célról. Volt egy titkos tábla a szálloda tanácstermében, ott, ahol a taktikai értekezlet zajlott, és erre a táblára vastag fekete filccel írták fel: "A végcél Portugália!

Megvan a lehetőség egy kicsit lemosni a gyalázatot, az északiak diadalát, és a mi nagy-nagy szomorúságunkat. Ha szombaton Reykjavíkban győz a Gellei Imre szövetségi kapitány vezette válogatott, tulajdonképpen nem történik semmi különös, hiszen most nincs tét, csak a mi búbánatos emlékeink, hogy tessék, izlandi halászok és vadászok is jobban futballoztak nálunk.

Fehér Miklós egyelőre még "hajléktalan. A jelző, persze, az ő esetében finoman szólva is túlzó, hiszen a szőke fiatalember akár az aranyifjak gondtalan életét is élvezhetné, csillogó-villogó sportkocsival, hölgyrajongókkal, elegáns partikkal, csakhogy a Benfica és a magyar válogatott csatára ehelyett inkább izzasztó edzésekre jár, lót-fut, gimnasztikázik, és kapura lő megállás nélkül. Mindennek megvan az értelme és legfőképpen az eredménye: Fehér Miklós immár a korábbi BEK-győztes portugál Benfica tagjának vallhatja magát, s ez még akkor is igaz, ha a bajnokság első két meccsén mindössze tizenöt-tizenöt percet kapott.

Hosszú haja volt, göndör, vállig érő. Első ránézésre éppen úgy festett, mint aki egyenesen egy Rolling Stones-koncertről érkezett a Népstadionba. Békés hippi mosolygós arccal. Pedig futballista volt, kiszámíthatatlanul cselező, különleges tehetségű ifjú. Amikor 1974 nyarán egyszer csak feltűnt a Vasas kezdőcsapatában, akkor még a piros-kék szurkolók sem tudták, ki az a trükkös támadó ott, Várady Béla mellett.

Ez a finom, simogató meleg Tatán  ám, majd amikor jól arcul-csapja a fiúkat a jeges fuvallat csütörtökön Reykjavíkban. Addig még egy nap, két edzéssel és sok-sok almával, szőlővel, őszibarackkal, és a vitaminkúra után jöhet a túra jégországba. Izland nem mediterrán hangulatáról, koktélokat szürcsölő, lebarnult turistáiról híres, a sziget területének hetvenöt százalékát terméketlen (gleccser, lávamező, homok, minő vidám dolgok&) talaj borítja, s gyakorlatilag lakatlan.

Valami nem stimmel Székesfehérvárott. Még egyetlenegyszer sem nyert a Videoton, s nemcsak a csapat épül lassan, a stadion is. Pedig az előző idényben sokat tapsolt a lelkes Vidi-tábor, a kedvencek kisebb-nagyobb hullámvölgyeket leszámítva, remekül szerepeltek, s végül az ötödik helyen futottak be.

Bár az utóbbi hetekben, hónapokban nagy csend vette körül, azért él és virul a Vasas vízilabda-szakosztálya  a sportág egyetlen képviselője, amely idén nemzetközi porondon nyerni tudott.

Többek között az a szép a futballban, hogy sokan és sokféleképpen látják. Mert itt van ugye ez a magyarspanyol gálameccs, a Puskás Ferenc-stadion névadóünnepsége, Öcsi bácsi körbeautóztatása meg minden. Ha az eredményt nézzük, azt mondhatnánk, nem rossz, hiszen a mi derék fiaink a világranglistán a hetvenegyedik, a klasszisokkal teletűzdelt spanyolok pedig a harmadik helyen állnak. Ha viszont a teljesítményt boncolgatjuk, hát&

Azok a fantasztikus lapátok, csákányok és malterosládák. Ment a munka serényen, épült-szépült a Népstadion, és nyomták a sódert a fiúk. Grosics Gyula maltert kevert, Buzánszky Jenő cementeszsákokat cipelt, Öcsi bácsi pedig& Hát igen, Öcsi bácsi alighanem itt is irányított. Akkor és ott még nem a labda pattogott, hanem az építésvezető. Melózott az Aranycsapat.

Sir Alex Ferguson csak nem jött. Álltak, ültek vagy éppen guggoltak az újságírók az Iharos-teremben, kortyolgatták az odakészített ásványvizeket, aztán vártak. Lesték az ajtót, hogy majd bejön egy igazi lovag, és az elvesztett csatáról beszél. Ehelyett Bozsik Péter érkezett mosolyogva, határozott léptekkel, mintha semmi különös nem történt volna vele vagy a csapatával szerdán este. Furcsa volt a pillanat, az általában sopánkodó, vereségek fölött kesergő, kilátástalan helyzetről író magyar újságírók néhány másodpercig nem is tudták, mitévők legyenek, hogy akkor ők, a "minden titkok tudói most tapsoljanak-e, avagy sem. Tapsoltak.

Azt képzeljék el, ahogy a balatonakarattyai pecsenyesütő előtt azt mondja a sült hekkre váró polgártárs a másiknak, hogy: "Barátom, nem kell egy tuti zsuga a meccsre? Tudod, a Bekham Dávid, meg a többiek, olcsón adom, negyvenötezerért, és már viheted is& Úgy bizony.

Fehér Miklós augusztus elsejétől hivatalosan is a Benfica játékosa. Akár Eusebio helyén is játszhat - ezt még álmiban sem gondolta volna...