A kémjátszma még folytatódik

Miközben a tizennyolcadik tiszteletkörét tette az üdezöld gyepen az üdén mozgó Ferencváros a Kocaelispor 4–0-s legyőzését követően, az emberek a lelátón hol tapsoltak, hol meg egymást kérdezgették, hogy "Te, tényleg kapott egy hatost a Zalaegerszeg…?” Aztán amikor határozott bólogatás volt a válasz, a többség csak nézett maga elé értetlenül, hogy ez miként eshetett meg? De a csodálkozás csak másodpercekig tartott, hiszen csütörtök este az Üllői úti stadionban kisebbfajta ünnep zajlott. Olyankor meg nincs helye a sopánkodásnak. A siker, a fiúk gólratörő játéka elsöpörte a hétköznapok egyhangúságát, a folyton emelkedő benzinárak okozta idegbajt, az enyhén megunt asszony perlekedését, és talán még az Újpest elleni vereség bosszúságát is.
Győzött a Fradi, de ez most több volt mint egyszerű diadal.
Az a nagy helyzet, hogy kaptunk egy újabb kapaszkodót, valami olyasmit, mint nem is olyan régen Izlandon, ahol a válogatott diadalmaskodott. Más volt, persze, hogy más a két meccs, talán össze sem lehet hasonlítani őket, hiszen az egyik tét nélküli presztízscsata volt egy régi mumus ellen ott északon, a másik pedig fontos UEFA-kupa-találkozó pénzért, hírnévért és egy újabb kör lehetőségéért. De valahogy mégiscsak egymás mellé sorakozott a válogatott és az FTC sikere, hiszen nekünk, magyaroknak oly' kevés jut ezekből. Telnek az évek, és a legfanatikusabb drukkereket, ha arról kérdezik, mondják meg, mi volt mondjuk 1994-ben vagy mi történt a pályákon 1997-ben, hát bizony elgondolkodnak. A 2002-es esztendő viszont tartogatott nekünk néhány kellemes meglepetést és emlékezetes 90 percet. Szilveszterkor majd, az enyhén bódult állapotban az elcsattant, kötelező jellegű hitvesi csók után, az asszony fülébe súghatja néhány futballőrült: "Anyukám, szép év volt ez. Lecseréltük a Wartburgot, ezenkívül pedig a Zalaegerszeg legyőzte a Manchestert, a válogatott apró bosszút állt Izlandon, a Fradi pedig gurított egy négyest a török kupagyőztesnek.”
Hát igen.
Aprósütemények a mi díszes, ünnepi, lelkesítő beszédektől hangos, ám üres asztalunkon. Pedig az életet és a sikert nagykanállal faló vendégsereg nagy része fiatal. Az Üllői úti stadionban is ők voltak többségben, ők doboltak, énekeltek, zászlókat, transzparenseket emeltek az ég felé, és az ő hangjuk zengett még Gazdagréten is. Ám az is igaz, hogy számukra Albert Flórián, Varga Zoltán vagy épp a Pusztai, Szabó, Magyar csatársor felemlegetése már igazából semmit sem jelent. Ôskori leletnek tartják mindezt. Úgy reagálnak rá, hogy "hagyjuk már fater a múltat, ne emlegessük folyton, mi most akarunk jól élni és igazi futballt látni, bennünket nem érdekel mi volt régen”.
Pontosan.
Az ifjú fradisták (és persze újpestiek, kispestiek, debreceniek, fehérváriak…) ott vannak hétről hétre a pályákon, űzik, hajtják kedvenceiket, és nem arról beszélnek, mi is történt a hetvenes években a zsúfolt Népstadionban lejátszott kettős rangadókon, hanem arról, hány esernyőcselt mutatott be Gera Zoltán és hányszor szerelt látványosan Gyepes Gábor. Nekik már ezek az ifjú labdarúgók jelentik a Ferencvárost, na meg az a Lipcsei Péter, aki ismét válogatott lett. A csütörtök esti győzelem azért is volt fontos, hogy visszaadja a szurkolók hitét, és ha rövid időre is, elfeledtesse mindenkivel Nyilasi Tibor néhány évvel ezelőtti kijelentését, amikor is azt mondta: zárjuk le a határokat, magyar csapat lehetőleg magyar csapat ellen játsszon, mert külföldön úgyis blama a vége. A Fradi ezen az estén a török kupagyőztest leckéztette meg, annak az országnak a klubját, amely jelenleg a világ élvonalába tartozik, a legutóbbi vb-n bronzérmet szerzett, a Galatasaray révén európai kupagyőzelemmel büszkélkedhet, és amely röpke tíz év leforgása alatt fényévekre került a magyar futballtól. A Kocaelisporban nem játszik Hakan Sükür vagy Hasan Sas, nincsenek Európa-klasszisai, milliomos sztárjai, de azért valahogy mégiscsak megnyerte a Török Kupát.
Neki sima négyest gurítani több mint bravúr.
Érezték ezt maguk a játékosok is, akik a tizennyolcadik tiszteletkör után bekocogtak az öltözőbe, s miközben híveik boldogan énekelve (na meg szokásukhoz híven, az Újpestet szidva…) hagyták el a tett színhelyét, ők az öltözőben, majd a szokásos "pinceklubjukban” ültek le kiengedni a gőzt, és leengedni egy-egy sört vagy ásványvizet. A hangulat természetesen kifogástalan volt, talán csak a tökéletesen leírt, elfelejtett Hrutka János tűnt kissé szomorúnak, igaz ő civilben gratulált csapzott csapattársainak. Azoknak a fiatalembereknek, akik közül Tököli Attila fogalmazta meg a fradisták érzéseit, vágyait és lehetőségeit.
"Jól játszott a csapat, én azt mondom, kivétel nélkül valamennyien remekül teljesítettünk – fejtegette Tököli. – Magam sem hittem volna, hogy négy–nullára nyerünk, megkockáztatom, ennek az összecsapásnak nem is igazán mi voltunk az esélyesei. Jó, az ellenfél nem világbajnokcsapat, nincsenek híres futballistái, de bármelyik török együttes legyőzése igazi fegyverténynek számít. Jelentős, már-már behozhatatlannak tűnő előnyt szereztünk, de én azt mondom, még ne ünnepeljünk. Ott kint Törökországban bármi megtörténhet, volt erre már példa számtalan a futball történetében. Elég, ha csak a bíró befúj három tizenegyest, akkor máris bajba kerülhetünk. Gólt kell szereznünk, hogy ezzel valamelyest megfékezzük a várható török rohamokat. Az első meccsről még annyit, hallottuk a közönség füttykoncertjét a második félidő elején, de azt ne várja el tőlünk senki, hogy kilencven percen keresztül megállás nélkül parádézzunk. Akkor, abban a nehéz időszakban alaposan ránk ijesztettek a törökök, bebizonyították, hogy egyáltalán nem rosszak, és ha akkor gólt kapunk, most sokkal nehezebb dolgunk lenne. De erről már felesleges beszélni, a lényeg, hogy óriási sanszunk van egy újabb fordulóra, és ha nekem kellene választanom, azt mondanám, még ne jöjjön nagycsapat az Üllői útra, azzal ráérünk később. Játsszunk csak minél több fordulót gyengébbnek titulált ellenféllel, aztán majd jó sokára várjuk szeretettel valamelyik sztárklubot.”
Garami József szakmai igazgató is jókedvűnek tűnt, és ami nála bizony szokatlan, ezt ki is mutatta. A rendszerint szigorú mester elégedetten ücsörgött fiai társaságában, mindenkihez volt egy-két jó szava, pontosan tudta, a Kocaelispor legyőzése, valóságos leiskolázása elismerésre méltó teljesítmény. A Fradi mestere nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a sikerben nagy része van annak a Pölöskei Gábornak, aki Bornemissza Gergelyhez és Sárközihez, a cigányhoz hasonlóan megleste a törököket, hogy a várható ostrom előtt pontos képet fessen az erejükről. Garami elismerte, hogy csapata a második félidő elején visszafogott teljesítményt nyújtott, és ebben az is közrejátszott, hogy Adem Kapic elfáradt, és a középpályássor máris emberhátrányba került. Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy nem csak Pölöskei Gábor kémtevékenysége, hanem az egykoron Győrben edzősködő és a török Genclerbirliginél négy évet eltöltő szlovákiai szakember, Pecze Károly tapasztalata is közrejátszott a Fradi sikerében. Garami ugyanis a meccs előtt az öltözőben felolvasta Pecze útmutatását, és afféle "használati utasítását”.
Furcsa volt ez a csütörtök. A Zágrábban kapott hat és a Párizsban beszedett három góllal, na meg az Üllői úton berámolt négy találattal. A Zalaegerszeg és az Újpest veresége, a megalázó pillanatokkal együtt azt mondatja velünk, hogy továbbra is egy helyben toporgunk (hiába hallani egyre többször, hogy megmozdult valami a magyar futballban, az a kérdés, hogy mi…), és továbbra is keressük a kapaszkodókat.
Kapaszkodónak pedig ott van a Manchester legyőzése, az izlandi siker és a török kupagyőztes elnáspángolása. A semminél ez is több. És akkor még a Ferencvárosnak valószínűleg lesz egy újabb lehetősége.
Most mondják meg, beérhetjük ennyivel?