Az önbizalommal nincs gond

Fehér Miklós egyelőre még "hajléktalan”. A jelző, persze, az ő esetében finoman szólva is túlzó, hiszen a szőke fiatalember akár az aranyifjak gondtalan életét is élvezhetné, csillogó-villogó sportkocsival, hölgyrajongókkal, elegáns partikkal, csakhogy a Benfica és a magyar válogatott csatára ehelyett inkább izzasztó edzésekre jár, lót-fut, gimnasztikázik, és kapura lő megállás nélkül. Mindennek megvan az értelme és legfőképpen az eredménye: Fehér Miklós immár a korábbi BEK-győztes portugál Benfica tagjának vallhatja magát, s ez még akkor is igaz, ha a bajnokság első két meccsén mindössze tizenöt-tizenöt percet kapott. Kezdésnek ez a fél óra is elégnek tűnhet, bár aligha éri be valamiféle epizódszereppel. Szóval, a magyar csatár egyelőre "hajléktalan”, ami az ő esetében azt jelenti, hogy két hét múlva költözhet be gyönyörű, elegáns lisszaboni lakásába, amelyet már kiválasztott, s még ez a rövid idő hiányzik ahhoz, hogy ott hajtsa álomra minden este a fejét. És az álom gyaníthatóan ugyanarról szól az ő esetében, a kispadról nézi a Benfica klasszisát, Nuno Gomest, és újra meg újra beáll helyette, jobban játszik nála, a közönség pedig az ő nevét skandálja, nem pedig a popénekes külsejű portugálét. A csatárral a tatai edzőtáborban beszélgettünk, aki önbizalommal telve várja az őszt, a Benfica és a válogatott fontos mérkőzéseit. – Előbb-utóbb azért csak kiszorítja azt a Nuno Gomest…
– Azon vagyok – mondta széles mosoly kíséretében Fehér Miklós. – Remélem, nem azt mondják most rám, hogy milyen nagyképű ez a Fehér Miki, de bizony én nem tartom világsztárnak Nuno Gomest. Nagyon messze van ő attól, amit mondjuk Jardel tud. Nem rossz futballista, de nem pótolhatatlan, ott vagyok mindjárt én is bevetésre készen.
– Mégis, eddig csupán epizódszerepeket kapott. Nem csalódott emiatt?
– Nem. Hamarosan eljön az én időm, mert kirobbanó erőben vagyok, és tudom, hogy helyem van, illetve lesz a Benficában. Két meccsen vagyunk túl, nyertünk idegenben kettő–nullra, otthon pedig három–nullra, és mindkét találkozón a hajrában álltam be. Remélem, egyre többet és többet leszek a pályán.

– Jót tenne önnek, ha a válogatottban rúgna néhány gólt, és ennek a híre eljutna Lisszabonba is. Mit gondol, játszik szombaton Izlandon?
– Fogalmam sincs, még nem volt csapathirdetés, úgyhogy reménykedem benne, hogy a kapitány számít rám. Az mindenesetre nagyon jólesett, hogy Gellei Imre külön leült velem beszélgetni, mert ez még inkább hitet és önbizalmat ad nekem.
– Mit tud az izlandiakról, és egyáltalán járt, játszott-e már ott?
– Igen, voltam már Izlandon, néhány évvel ezelőtt az ifjúsági Eb-n szerepeltünk ott, nekem úgy tűnt, mintha a Holdon lennék, furcsa táj sajátos klímával, de végül is nem turistáskodni mentünk, mint ahogy most szombaton sem erre készülünk. Le kell győznünk az izlandiakat még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal valamennyien, ellenfelünknél bizony remek futballisták szerepelnek, akik nem véletlenül kaptak szerződést angol, svéd, skót, vagy éppen belga kluboknál.
– Amolyan brusztolós sárdagasztásra készül szombaton?
– Ahogy hallottuk, Izlandon napok óta esik az eső, öt Celsius-fok van, de ez nem számít, az már annál inkább, hogy az izlandi válogatott erőfutballt játszik, fizikailag tökéletes állapotban van, úgyhogy futhatunk eleget, nekünk a technikánkkal kell legyőznünk őket.
– Ön szerint milyen erős most a magyar válogatott?
– Hogy milyen erős, az majd az Európa-bajnoki selejtezőkön dől el, amit én a csapattársaimmal együtt nagy-nagy lelkesedéssel és bizakodva várok. Az biztos, hogy nagyszerű a hangulat, sok a fiatal játékos a keretben, mindenki szeret itt lenni, és aki mégsem kap meghívót, az csalódottan veszi ezt tudomásul. Meg kell mutatnunk a közvéleménynek, hogy nemcsak jó közösséget, hanem erős, ütőképes válogatottat is alkotunk. Ezért lenne fontos győzni Izlandon. Mennyivel más lenne ezzel a tudattal októberben elutazni Stockholmba.