Hosszú haja volt, göndör, vállig érő. Első ránézésre éppen úgy festett, mint aki egyenesen egy Rolling Stones-koncertről érkezett a Népstadionba. Békés hippi mosolygós arccal. Pedig futballista volt, kiszámíthatatlanul cselező, különleges tehetségű ifjú. Amikor 1974 nyarán egyszer csak feltűnt a Vasas kezdőcsapatában, akkor még a piros-kék szurkolók sem tudták, ki az a trükkös támadó ott, Várady Béla mellett. Izsó Ignác pillanatok alatt vált a közönség kedvencévé Angyalföldön, és nemcsak azért, mert azon a bizonyos népstadionbeli meccsen oda-viszsza cselezte ki a Videoton védőit (amúgy az a meccs Bajnokok Tornája-döntő volt harmincezer néző előtt – ma már hihetetlen az ilyesmi…), hanem azért, mert ilyen centere Farkas János óta nem volt a Vasasnak. Később rövidült a hosszú, göndör haj, de a futballtudás mit sem kopott, Izsó Ignác ötször szerepelt a válogatottban, és alapembere volt a máig utolsó angyalföldi bajnokcsapatnak.Most, a huszonegyedik században, már őszülő hajjal bukkant fel a Fáy utcai stadionban.Szurkol a Vasasnak.
Izsó Ignác egyelôre azzal is beérné, ha egykori klubja, a Vasas életben maradna
Izsó Ignác egyelôre azzal is beérné, ha egykori klubja, a Vasas életben maradna
Izsó Ignác egyelôre azzal is beérné, ha egykori klubja, a Vasas életben maradna
Izsó Ignác egyelôre azzal is beérné, ha egykori klubja, a Vasas életben maradna
Ül az ütött-kopott lelátón hétről hétre, és nézi az utódok szenvedését – az NB I B-s meccseken… Olykor bizonyára eszébe jut, hogy felugrik, beszalad a pályára, és megmutatja a jelenkor Vasas-csatárainak, mit kellene csinálni a labdával, mert ha valakinek, hát neki aztán különösen fájó lehet, hogy az ő dresszében ügyetlenkedik valaki. Izsó Ignác nem tagadja, félti kedvenc csapatát, aggódik a Vasas jövője miatt, és bizony már az is eszébe jutott, hogy egykori klubja egyszerűen eltűnik, megszűnik. A korábbi válogatott támadóval, aki jelenleg ügyvédi praxisa mellett az MLSZ jogi bizottságának az elnöke, nem csak az angyalföldi csapatról beszélgettünk.
Amikor széthullott a család
– Hogy bírja ezt idegekkel? A nézőtér kopott és üres, aki kimegy az Illovszky-stadionba, az vagy szentségel vagy a sírás kerülgeti, a csapat pedig egyszerűen nincs. A Vasas csak nevében létezik… – Ha most azt mondom, hogy mindezt már két évvel ezelőtt tudni lehetett, akkor azzal nem mondtam újat – feleli nagyot sóhajtva Izsó Ignác. – A Vasas mélyrepülése vagy fogalmazzunk inkább úgy, a drámája, kétezer tavaszán kezdődött, amikor az akkori vezetőség tagjai elkezdték kiszivárogtatni, hogy a vezetőedzőt, Komjáti Andrást a nyáron leváltják. Akkor még volt hátra hét vagy nyolc forduló a bajnokságból, mindezt szóvá tettem egy szakosztály elnökségi-ülésen. Azt mondtam: én még ilyen dilettáns vezetést nem láttam! Nemhogy inkább nyugalmat sugallnánk a játékosok felé, hanem feleslegesen felkorbácsoljuk az indulatokat, ez kész öngyilkosság. De hiába tiltakoztam, és tették ezt rajtam kívül mások is, Komjáti Andrást a nyáron elküldték. Régi történet ez már, csakis azért hozom szóba, mert innen kezdődött minden. Tudja, a Vasast mindig úgy emlegették, mint egy igazi családot, és a Fradi mellett talán Angyalföldön volt leginkább jellemző az összetartás. Tartott mindez kétezer nyaráig. – Ha már ennyire visszament az időben, kit tesz felelőssé a rossz döntések miatt? – Erre nagyon egyszerű válaszolni. Elsősorban Mészáros Zoltánt, aki bizalmat kapott, és aki ezzel visszaélt, de nemcsak őt, hanem a többi vezetőt, elsősorban Gyalog András ügyvezető elnököt. Nekik lett volna lehetőségük ugyanis arra, hogy vigyázzanak az értékekre, és hogy a Vasas rangjának és történelmének megfelelően szerepeljen továbbra is. Nem fogadom el azokat a magyarázkodásokat, miszerint nem volt pénz, egy kilencvenéves klub jövője nem múlhat húsz- vagy harmincmillió forinton. Állítom, ha csak egy vagy két játékost megtartanak tavaly nyáron, gondolok itt mondjuk Tiber Krisztiánra vagy Sowunmi Thomasra, akkor nem esik ki a Vasas. Gyalog Andrásnak is látni kellett volna, milyen beláthatatlan következményei lesznek a döntéseinek. Most ott tartunk, hogy lassan azért kell aggódnia a sok szurkolónak, hogy egyáltalán életben marad-e kedvenc csapatuk. Mert a Vasas igenis sokaknak jelent szívügyet. – Ahogy hallom a hangján, a soványka győzelmek ellenére is, meglehetősen kilátástalannak látja a ma már NB I B-s, és emígyen az élvonalba jutásért küzdő Vasas helyzetét. – Sajnos, ez így van. Pedig a Vasas nem tűnhet el a magyar futballból. Remélem, ezt nemcsak én gondolom így, hanem azok az emberek is, akik idejuttatták és akik most igenis felelősséggel tartoznak a klub iránt. Elsősorban tőlük várom, hogy segítsenek.
Egy whisky volt a prémium
– Sokan azt mondják, nosztalgiázásból nem lehet megélni. Ha nem életképes a Vasas, vagy mondjuk a Kispest, akkor szűnjön meg, és tűnjön el a futballtérképről. Azt is újra hallani, hogy a Vasas anno a párt csapata volt, és mint ilyenre, ma már nincs szükség. – Méghogy ez a párt csapata volt? Ma már jól hangzik ez. Magam is sokszor hallottam, csak az a baj vele, hogy nem igaz. A pártállamban sokkal előnyösebb helyzetben volt nálunk a Ferencváros, de még az Újpest és a Honvéd is. Mi körülbelül az MTK-val voltunk egy szinten. Bennünket a szakszervezet támogatott, már ha ezt annak lehet nevezni. Emlékszem, 1981-ben a hajrá előtt reális esélyünk volt a bajnoki címre, meg is vertük a Fradit kettő–egyre. Nos, soha nem hinné el, hogy mit kaptunk prémiumként: a Nikex vezérigazgatójától fejenként egy üveg whiskyt. De nem panaszkodom, hiszen a hetvenes években minden komolyabb magyar futballcsapat eltartotta saját magát. – Ezt most nem komolyan mondja! Méghogy egy csapat tartotta el magát ?! És akkor az állam, mondjuk a Belügyminisztérium, a hadsereg, a helyi pártszervezetek… – Persze, volt sok-sok segítség, innen-onnan csurranó-cseppenő pénzek, de akkor is azt mondom, mi megtermeltük azt a pénzt, amibe kerültünk. Akkoriban egy évben mondjuk háromszázezer forintot keresett egy futballista, így nagyjából öt-hatmillió forintba került egy egész csapat. Ne felejtse el, azokban az években az úgynevezett nagycsapatainkat rendszeresen hívták Spanyolországba, Dél-Amerikába számtalan tornára, ahol jól megfizették őket. Ezért mondom én, hogy termeltünk, nem is keveset. Igaz, futball is volt, nem csak a süket duma. Nem akarok itt a szokásos "bezzeg a mi időnkben” kezdetű szöveggel előrukkolni, de a magyar labdarúgás akkor volt jó, amikor igazán ment a fővárosi egyesületeknek. – Rég volt, szép volt… – Rég volt, ez igaz, de azért én pontosan emlékszem a teltházas népstadionbeli kettős meccsekre. A szurkolók lelkesedésére, és arra, hogy nemcsak a válogatottnak, de a klubcsapatoknak is voltak kiugró nemzetközi sikerei. Ma meg mi van? Egy törpebajnokság, amelyet nem is tartok országos szintűnek. – Ezt most hogy érti? – Úgy, hogy óriási felelőtlenség volt ez a létszámcsökkentés. Ezt nem csupán én látom így, hanem azoknak az embereknek a nagy része is, akik ezt a döntést meghozták. Ezt onnan tudom, hogy ott voltam a Népstadionban azon a megbeszélésen, amelyen gyakorlatilag minden, pozícióban lévő futballvezető résztvett, és amelyen csaknem egyöntetűen hangoztatták, hangoztattuk, hogy vissza kell állítani a tizenhat csapatos bajnokságot. Nézze csak meg, mit értünk el a létszámcsökkentéssel: azt, hogy gazdaságilag nem lettek stabilabbak a klubok, a csődközeli helyzet ugyanúgy megmaradt, a színvonal fikarcnyit sem emelkedett, viszont olyan városokat zártunk ki, mint Diósgyőr, Pécs, Nagykanizsa, Nyíregyháza, Kaposvár, hogy csak néhányat említsek. – Ön is mondta, nemhogy tizenhat, de még tizenkét stabil, nyugodt körülmények között működő klubunk sincs. Miért akarja felemelni a létszámot ennek ellenére is? – Még egyszer mondom, ha a gazdasági oldalát nézzük, akkor a magyar bajnokság első osztályában két vagy három csapat indulhatna. Úgy meg nem az igazi. Viszont ha tizenhatos a létszám, máris növekedne a nézőszám, és újra országos bajnokságról beszélhetnénk.
Kellenek a példaképek is
– Szép, szép, csakhogy futballunk, nemzetközileg jegyzett futballunk akkor sem lenne. – Tudom, hol tartunk, hiszen hétről-hétre nézem a meccseket, és ilyen mélyen még sohasem voltunk. Emlékszem, 1998-ban már azt hittem, hogy itt a vég, aztán tessék. Még ahhoz képest is lesülylyedtünk, mégis azt mondom, igenis lehetne javítani a helyzeten. Nézzék csak meg Szlovéniát, kis ország, zűrzavaros háborús évekkel a háta mögött, aztán ott van a jelentősebb futballtornákon. Tudom, hogy elsősorban fizikai lemaradásunk van, ezen pedig lehet változtatni. Csak hát az a baj, az edzők teljesítménykényszerben szenvednek, azonnal várnak tőlük eredményt, így nincs idő jól megdolgoztatni, akár fél évig futtatni a játékosokat. Lehangoló a helyzet, soha nem felejtem el, egyszer a színházi rendező, Kazimír Károly mondta, ő most akar futballt látni, amíg él, nem pedig tíz év múlva. Így vagyok ezekkel a szurkolókkal együtt én magam is. Rá kell találni a helyes útra. – Utánpótlásképzés, ilyen-olyan program és a többi… – Az utánpótlásképzés valóban fontos, csakhogy én úgy gondolom, felnőttfutball nélkül beszélhetünk mi utánpótlásról annyit, amennyit akarunk. Ha nincs a gyerekek előtt példakép, ha nincs a környéken élvonalbeli csapat, akkor megette a fene. Emlékszem, amikor 1967-ben kisgyerekként a Vasashoz igazoltam, azért mentem oda, mert rajongtam Mészöly Kálmánért, Farkas Jánosért és az akkor még világszerte ismert Vasasért. Aztán tizenhét évesen kerültem a nagycsapat keretébe, és tizennyolc évesen mutatkoztam be a felnőttek között. Büszke vagyok rá ma is, jó lenne, ha minden klubban játszanának mostanában ilyen korú fiatalemberek. Ha másként nem, hát úgy, mint Skandináviában, ahol a kerettagok egy része profi, a másik része amatőr. De azt hiszem, már túl messzire mentünk, mert bár én sok mindent szeretnék a magyar futballban, de egyelőre beérném azzal is, ha a Vasas életben maradna…
