Hogy melyik meccsen történt, az a történet szempontjából lényegtelen. Egyébként is: akkoriban sok-sok találkozón ismétlődhetett meg a jelenet, egyik olyannak tűnt, mint a másik. Lipcsei Péterről van szó, akit bizony sokáig rémülettel teli szánakozással figyeltek az emberek. A Fradi-szurkolók egyik kedvence, visszatérve Portugáliából, felépülve a sérüléséből, újra az Üllői úton futballozott, a nézőtéren pedig rendszeresen elhangzott az alábbi mondat: "Jézusom, figyeld már a Lipcseit, húzza a lábát. Látod, egyszerűen húzza a lábát… ebből már sohasem lesz futballista…” Így ment ez hétről hétre.Az emberek nem azzal foglalkoztak, hogy akkor ez a Lipcsei-gyerek kapura lőtt, cselezett, sprintelt vagy éppen szerelt, hanem azzal, hogy áll a lába és milyen a mozgása. Így utólag visszagondolva egyértelműnek tűnt, hogy Lipcsei Pétert bizony a közvélemény nagy része leírta, szánalomra méltónak és afféle megtűrt futballistának tart. Szörnyű lehetett mindezt megélni, mert Lipcsei bizony hallotta a vele kapcsolatos mondatokat, tudta, miként vélekednek róla és a teljesítményéről. Méghogy ő megtűrt ember az Üllői úton? Hát elfelejtették azt a sok gólt, azt a rengeteg emlékezetes teljesítményt, amivel ő a Portóba szerződése előtt megajándékozta a nagyérdeműt? Nem és nem!
Lipcsei Péter (balra) örült a legutóbbi bajnoki címnek is, de úgy érzi, a Ferencvárosnak ehhez a sikeréhez csak keveset tett hozzá
Lipcsei Péter (balra) örült a legutóbbi bajnoki címnek is, de úgy érzi, a Ferencvárosnak ehhez a sikeréhez csak keveset tett hozzá
Lipcsei Péter (balra) örült a legutóbbi bajnoki címnek is, de úgy érzi, a Ferencvárosnak ehhez a sikeréhez csak keveset tett hozzá
Lipcsei Péter (balra) örült a legutóbbi bajnoki címnek is, de úgy érzi, a Ferencvárosnak ehhez a sikeréhez csak keveset tett hozzá
Izlandon óriási volt a tét
A dacosság, a mindenáron való bizonyítási vágy, no meg a futball- és klubszeretet olykor csodákra képes. Mi másnak is nevezhetnénk Lipcsei reneszánszát, s azt, hogy harmincéves fejjel meccsről meccsre a Fradi legjobbja, mi több, öt év után úgy került vissza Izlandon a válogatottba, hogy kiemelkedőt produkált. Emlékszik-e most bárki is a szánakozó mondatokra, a tatabányai klub nyilatkozatára, ami szerint "jelen pillanatban nem aktuális Lipcsei Péter szerződtetése”. Úgy bizony. Még a Lombardhoz sem kellett, a Fradiról nem is beszélve, s néhány hétig úgy tűnt, itthon egyáltalán nem kell senkinek. Hogy Lipcseinek kész, vége, befellegzett. A Fradi harmincéves csapatkapitánya Izlandon volt negyvenedik alkalommal válogatott. Most újra boldog ember, igaz, miért is ne lenne az, szinte mindent elért az életében, amit szeretett volna: bajnoki címek, kupagyőzelmek a Fradival és a Portóval, csinos feleség otthon és az a két pöttöm gyermek, a Lipcsei család szeme fényei. – Lehet, egy kicsit szentimentális lesz a kérdés, de mire gondolt Izlandon a magyar Himnusz hallgatása közben? – Arra, hogy úristen, mi lesz, ha nem megy a játék. – Ilyen rutinnal, ennyi élménnyel a háta mögött nekiállt idegeskedni? Olyan lámpalázas volt, mint egy újonc? Hogy lehet ez? – Tényleg olyan voltam, mint egy zöldfülű. Régen éreztem ezt az érzést, de ne csodálkozzon rajta, számomra Izlandon óriási volt a tét. Öt éve nem futballoztam válogatottban, és persze, hogy sokszor eszembe jutott a kudarc lehetősége. Arra gondoltam, mit mondanak majd otthon az emberek, ha azt olvassák az újságban, Lipcsei lassú volt, körülményes és rengeteget hibázott. Nekem akkor befellegzett, talán soha sem hívnak meg újra a válogatottba. – Érdekes, hogy így izgult. Az ember azt gondolná, aki egy teljes szezont végigfutballozott a világklasszisokkal teletűzdelt Portóban, túl van megszámlálhatatlan telt házas Üllői úti meccsen, harminckilenc válogatottságon, az egyszerűen nem pánikolhat be. De ez a pánik az ön esetében a pályán már nem látszott. – Én is így éreztem. A Himnusz végén már libabőrös voltam, és csak biztattam, szinte szuggeráltam magam, és az első pillanattól kezdve küzdöttem a labdáért. – Ezt megerősíthetem. Volt egy jelenet, amikor történetesen ellenfélhez passzolt, de nem kezdett el szentségelni, az ég felé lesni, hanem mint egy bulldog az izlandiak után vetette magát, akik megpróbálták háromszögeléssel kijátszani önt, ám nem sok sikerrel. Azt akarom ezzel mondani, hogy régen láttam így harcolni. – Nem hiszem, hogy ezen csodálkozni kellene. Ha valakit meghívnak a válogatottba, annak igenis kötelessége megszakadni a pályán. Emlékszem, amikor én újonc voltam, Détári Lajos, Kiprich József és Kovács Kálmán volt a legnagyobb sztár, felnéztem rájuk, tiszteltem őket. Először ezerkilencszázkilencvenegy szeptemberében az írek elleni győri találkozón voltam válogatott, sajnos kikaptunk kettő–egyre. Ennek már több mint tizenegy éve…
Amíg bírja a versenyfutást a fiatalabbakkal, Lipcsei Péter nem hagyja abba a futballt
Amíg bírja a versenyfutást a fiatalabbakkal, Lipcsei Péter nem hagyja abba a futballt
Bobby Robson is biztatta
– Van nekem önnel kapcsolatban ennél egy sokkal régebbi emlékem is. De bármibe lefogadom, úgy emlékszik rá, mintha a múlt hónapban történt volna. A Gyulán rendezett UEFA-tornáról van szó, ahol a tizenhat évesek válogatottjában Halmai Gábor mellett éppen Lipcsei Péter volt a legnagyobb ígéret. Talán nyolcvankilencben történt mindez… – Emlékszik a portugálokra? Ôk nyerték akkor a tornát, ami aligha meglepő, hiszen Gyulán láthatta a közönség többek között a tinédzser Figót és Joao Pintót is. – Mikor sérült meg pontosan? – Ez már jóval keserűbb emlék; ezerkilencszázkilencvenhat május huszonhetedikén Portóban egy edzésen szakadt el a keresztszalagom, másnap, a születésnapomon operáltak meg. Nem hittem volna, hogy csaknem egy évet kell majd kihagynom, azt pedig végképp nem gondoltam, micsoda kálvária kezdődik ezzel az életemben. Sajnos Portóban pillanatok alatt elfelejtették, hogy korábban állandó csapattag voltam, harminc találkozón hét gólt szereztem. Ott tényleg leírtak, és végül örültem, hogy egy évre kölcsönadtak a Fradinak. – Tudja, hogy akkoriban nagyon sokan sántának és bénának titulálták, látva a mozgását? – Persze, hogy tudom, és talán igazuk is volt, de az a legfurcsább az egészben, hogy én nem éreztem ebből semmit. Tiszta erőből tudtam futni és lőni, és százszázalékosnak tartottam magam. Viszont a mozgásom aligha lehetett tökéletes. Most már mindegy, nem is ez bánt a legjobban, hanem az, hogy azzal a csapattal nem lettünk bajnokok. Itt volt Vincze Ottó, Miriuta Vasile, Horváth Ferenc, Hrutka János. Igazán erős volt a keret, de sajnos az Újpest mögött csak másodikok lettünk. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a mostani Ferencváros a legerősebb, mióta én itt játszom. – Miért nem maradt akkor a Fradiban? – Azért, mert volt még egy év a szerződésemből Portóban, igaz, végül Salzburgban kötöttem ki Hans Krankl hívására. – Ez most egy nagyon költői kérdés lesz: mit gondol, hol tartana most, ha nincs az a súlyos sérülés, s az az egy év kihagyás? – Fogalmam sincs. Most mondjam azt, hogy a Barcelonában játszanék? Mert talán erre is lett volna a lehetőségem. Emlékszem, nem sokkal a műtétem után ültem Portóban az autóban, a feleségem a kormánynál, én meg csak bámultam kifelé az ablakon rosszkedvűen, amikor odajött a kocsihoz Bobby Robson, a korábbi edzőm, aki éppen akkoriban került a Barcelona kispadjára. Barátságosan megsimogatta a fejem, s azt mondta: "Péter, egy év múlva találkozunk Barcelonában…” – Sokat gondol erre? – Olykor eszembe jut, de nem vagyok csalódott a pályafutásom miatt. Úgy látszik, így kellett történnie mindennek, és nekem nem szabad panaszkodnom, mert nagyon sokat kaptam az élettől, elsősorban a futballtól. – Azért én emlékszem olyan pillanatra is, amikor abba akarta hagyni. – Nem tagadom. Szenvedtem, kínlódtam, nem ment a játék, és gyakran úgy mentem haza az edzésről, hogy kész, befejezem. De ott volt mindig mellettem Márti, a feleségem, akivel tíz éve vagyunk házasok, és akinek talán a legtöbbet köszönhetem. Látta rajtam a szomorúságot, és mindig biztatott, ne adjam föl. Tessék, milyen igaza lett. Örökké hálás leszek neki. – Azért az ön akaratereje is kellett ehhez az újjászületéshez. – Pedig tavaly még nagyon nem ment a játék. Amikor Csank Jánossal bajnokok lettünk, örültem, de belül éreztem, hogy keveset tettem hozzá a csapat sikeréhez. Ez az igazság, nincs ezen mit szépíteni. Hajtottam, azzal nem volt gond, de képtelen voltam úgy futballozni, mint régen. Az is lehetett a baj, hogy Csank mester sokszor szerepeltetett más poszton, rendszeresen hátravitt söprögetőnek, az meg nem az én helyem. Mióta Garami József irányítása alatt dolgozom, mindig a helyemen játszom. A mester bízik bennem, amit az első perctől kezdve érzek, nekem pedig egyre jobban megy, ezért is lehettem újra válogatott. Szerencsére a Fradiban már régen nem azzal foglalkoznak, hogy milyen a lábam, mint amikor Páncsics Miklós idejében nagy-nagy unszolásra ingyen szerződtettek. Ez az idő már végleg elmúlt.
Még öt évet futballozna
– Olyannyira, hogy akár túllépheti az ötvenedik válogatottságát is. – Ez az álmom. Előbb szerettem volna válogatott lenni, aztán elérni a huszonötös számot, most meg egyfolytában az jár a fejemben, csak az ötvenedik meglegyen. Tudom, hogy csak rajtam múlik. Ha úgy játszom, ahogy Izlandon, számít rám a kapitány, és akkor apu is elégedett lehet velem. Milyen boldog volt vasárnap, amikor olvasta a Sportban, hogy jól ment a játék. Fel is hívott, és gratulált. Tudja milyen régen csinált ilyet? – Meddig akar még futballozni? – Talán harmincöt éves koromig. Azt elhatároztam, hogy nekem nem kell megint kegyelemkenyér, rám többet ne mondja senki, hogy megtűrt ember vagyok. Ha kiöregszem, ha már nem bírok futni, ha a fiatalabbak lehagynak, akkor befejezem. Remélem, ez még odébb van, mindenesetre már most létrehoztuk apuval egy Kazincbarcika melletti faluban a Lipcsei-focisulit huszonöt gyerekkel. Lehet, hogy egyszer majd én leszek az edzőjük. Addig azonban még sok dolgom van. Először is a Fradival győznünk kell Újpesten, a válogatottal pedig Stockholmban. Most mondhatnám, hogy mindkét meccsen jó az iksz, de miért ne legyek telhetetlen…?
