Ezt nektek! – az olimpiai bajnok lengyel rúdugró, aki beintett a rendszernek

Az 1970-es évtized vége forró és baljós esztendőket vetített előre. Iránban az iszlamista forradalom elsöpri Reza Pahlavi sah uralmát, s Teheránban fanatikus fiatalok túszul ejtik az Egyesült Államok követségének 66 alkalmazottját. December 25-én a Szovjet­unió megszállja Afganisztánt, és ott van az egyre súlyosabbá váló „lengyel kérdés” is. Lengyelország a hetvenes években válságból válságba sodródik, a gazdasági bajokon a kommunista párt rendre hitelfelvétellel és áremeléssel próbál úrrá lenni – 1976-ban tüntetéssorozat a lakosság, karhatalmi erőszak az állampárt reakciója. Mindeközben az afganisztáni intervenció hálójába egyre inkább belegabalyodó „nagy testvér” éberen figyel, levegőben lóg az '56-os magyar és a '68-as csehszlovákiai „internacionalista segítségnyújtáshoz” hasonló akció.

Mindeközben a sportvilág készül az 1980-as moszkvai olimpiára, amelyről már az év elején lehetett tudni, nem lesz teljes. A Szovjetunió afganisztáni agressziójára válaszul az Egyesült Államok a játékok bojkottjára szólított fel, amelynek következtében harminc, a nevezését már leadó nemzet visszakozott, köztük az NSZK, Kanada, Kína és Japán. A többiek viszont készülnek, a nehéz helyzetben lévő Lengyelország sportolói is, akik a négy évvel korábbi montreali termést (7 arany, 6 ezüst, 13 bronz) szeretnék túlszárnyalni. A kanadai aranybányászok közül a magasugró Jacek Wszola és a rúdugró Tadeusz Slusarski a moszkvai olimpiát is a bajnoki cím esélyeseként várja. Utóbbi trónjára azonban nemcsak a hihetetlenül erős francia különítmény (Thierry Vigneron, Philippe Houvion, Jean-Michel Bellot) és a hazai pálya előnyét élvező Konsztantyin Volkov fente a fogát, hanem honfitársa, Wladyslaw Kozakiewicz is.

1980 amúgy is hihetetlen éve volt a férfi rúdugrásnak, a nyári olimpia előtt négyszer dőlt meg a világcsúcs; Kozakiewicz kezdte 572 centiméterrel (570 volt a korábbi rekord), aztán jött Vigneron kétszer 575-tel, végül Houvion kevesebb mint két héttel az olimpiai döntő előtt 577 centire írta át a csúcsot. A játékok előtt a Slusarski, Kozakiewicz kettősből inkább utóbbitól várták a nagy eredményt a lengyel szurkolók.

De ki is volt, honnan érkezett ez a jó kedélyű, bajszos fickó a lengyel atlétika élvonalába? Az 1953 decemberében a Szovjetunióban, Vilnius mellett született fiú családja 1957-ben repatriált Lengyelországba, és Gdyniában telepedett le, ahol az eredetileg szabó édesapa dokkmunkásként helyezkedett el. Wladyslaw a négy Kozakiewicz testvér közül a negyedik volt. Nem volt könnyű gyerekkora, a keménykezű, akarnok apa megkeserítette az életét. A kiskamasz Wladek és bátyja a helyi sportklubban, a Baltykban talált második otthonra, s mindketten a rúdugrást választották. Walenty Wejman edző hamar kiszúrta, a kisebbiknek van nagyobb tehetsége a sportághoz – 1972-ben junior, egy évre rá már felnőtt országos bajnok. És nem állt meg az ifjú titán: 1974-ben Eb-ezüst, '75-ben fedett pályás Eb-bronz, majd 562 centiméterrel fedett pályás Európa-csúcs következett. Az nem is volt kérdés, hogy bekerül a lengyel olimpiai csapatba, így Tadeusz Slusarskival (aki 1976-ban szintén 562 cm-ig jutott) két aranyesélyes rúdugrót tudhatott soraiban a lengyel küldöttség. (És ha hozzávesszük, hogy Jacek Wszola magasugrásban, Irena Szewinska 400 méteres síkfutásban volt a világelit tagja – utóbb mindkettő a szám 1976-os olimpiai bajnoka –, megállapítható: a lengyel atlétika fénykorát élte.) Montreal aztán a két rúdugró közül az egyiknek a mennyet, a másiknak a poklot hozta el. Slusarski sérüléssel küszködve utazott ki, de beinjekciózva is bajnok lett 565 centiméterrel, Kozakiewicz meg a döntő előtti bemelegítő ugrásnál ínhüvelysérülést szenvedett, és óriási csalódást keltve csak a 11. lett 525 centivel, ráadásul az olimpia után fél évre eltiltotta hazája szövetsége, mert nem a hivatalos szállító cipőjében versenyzett. Innentől a viszonya a szövetséggel meglehetősen fagyos lett. A következő olimpiász eredményeivel azonban mindenkit csendre intett: minden világversenyről érmet hozott (közte két fedett pályás Eb-arany) 550 és 570 cm közötti magasságban repkedve.

És most vegyük fel hősünk történetének korábban elejtett szálát a világcsúcsesőt hozó 1980-as évvel, annak is a játékok előtti hónapjaival. Májusban a lengyel atlétikai válogatott Olaszországban edzőtáborozott, amikor Kozakiewiczet utolérte a balszerencse. Barátja, a magasugró olimpiai bajnok Jacek Wszola így emlékezett vissza: „Tizenkét napig voltunk Itáliában, ki gondolta volna, szinte végig esett az eső, és Wladek hasfalhúzódást szenvedett. Alig tudott megmozdulni, de nem hagyta abba az edzést, láttam, ahogy folynak a könnyei minden gyakorlatnál. Azt mondtam neki, ne menjen ki Moszkvába, el fog bukni. Valamit morgott a bajsza alatt, a mai napig nem tudom, mit.” A keményfejű „Kozáknak” (ahogy magát nevezte alkalomadtán) esze ágában sem volt lemondani a nagy álomról, és szerencsére a sérülését is sikerült kihevernie a hátralévő időben.

Július 30-án volt a moszkvai olimpia rúdugrásdöntője, a 29-i selejtezőkört gond nélkül abszolválta valamennyi esélyes, így a két lengyel, Kozakiewicz és Slusarski is. De Wladyslaw ideges volt – és félt... Merthogy  „ezek azt csináltak, amit akartak. Csaltak a gerelyhajításnál, a távolugrásnál és a hármasugrásnál is. A stadion kapuit úgy nyitották és csukták be, hogy a légáramlat az ő versenyzőiket segítse. Hiába küldött ki a NOB megfigyelőket, azt, hogy a rúdugróléc hol van pontosan, csak a szovjet versenybíró tudta. Igen, ettől féltünk, én, Tadek Slusarski, meg a franciák. Csak Volkovnak nem kellett félnie...”  Az aggodalom annyira belefészkelte magát, hogy a döntő előtti éjszaka nem tudott elaludni. És nemcsak az esetleges manipuláció miatt.  „Különféle gondolatok cikáztak a fejemben: tényleg olyan jó vagyok, mint gondolom? Meg tudom csinálni? És mi van, ha nem? Hajnali egy körül Jacek Wszola lépett halkan a szobába, mondtam neki, ne zavartassa magát, ébren vagyok. Három óráig beszélgettünk, utána tudtam egy kicsit aludni. Délelőtt 11-kor indultunk a stadionba.”

Ahol aztán úgy ment minden, mintha Andrzej Wajda rendezte volna – egyvalamit leszámítva. „Ilyet még nem tapasztaltam atlétikai versenyen – emlékezett vissza Kozakiewicz.  – Egy-egy gyakorlatnál vagy ütemes tapsot kap a versenyző, vagy csendben figyelik, legyen bármely nemzethez tartozó. A Luzsnyikiban odaállt a lengyel, fütyültek, odaállt a francia, fütyültek, és ahogy nekifutottak, egyre jobban. Felment bennem a pumpa, az adrenalin, a füttyszó, a düh keveredett bennem, mire felálltam a gyakorlathoz, szinte transzban voltam.”

És akkor a tények: Kozakiewicz nyolc ugrást hajtott végre az olimpiai döntőben, hat magasságon (535, 550, 560, 565, 570, 575 cm) az első kísérletre átjutott! Konsztantyin Volkov, a hazai kedvenc és Slusarski 565-ig tartotta vele a lépést, s az orosz utolsó, 575 centiméteres sikertelen kísérlete után eldőlt: 1976 után is a fehér-piros zászló leng a legmagasabban. Kozakiewicz azonban úgy volt vele, ha már lúd, legyen kövér, meg hát ugye az adrenalin... Az 570, majd az 575 centi felett átjutva, a szivacsról felpattanva olyan mozdulatot tett, ami, bármilyen hihetetlen, híresebbé tette, mint a legutolsó, 578 cm-es, világcsúcsot jelentő ugrása. Merthogy tényszerűen leírva az történt, hogy a lengyel a jobb karját nagyjából kilencvenfokos szögben behajlította, bal kézfejét pedig erőteljes mozdulattal a jobb bicepszére helyezte. Ezt a mozdulatsort úgy lehetne a legtömörebben „magyarra fordítani”: kapjátok be! A Moszkvából sugárzott közvetítés a szocialista tábor országaiban kis csúszással került képernyőre, így a botrányos mozdulatot sebtében ki is vágták gondos kezek, de a híre futótűzként terjedt, a róla készült fotók bejárták a világot.

KOZAKIEWICZ MOSZKVAI „BEMUTATÓJA”

Másnap az újdonsült bajnokot a Lengyel Olimpiai Bizottság elnöke kereste: „Wladek, baj van! A varsói szovjet nagykövet tajtékzik, felhívta a Központi Bizottságot, hogy vegyék el az érmedet, és örökre tiltsanak el kirívó sportszerűtlenség és a szovjet nép megsértése miatt. Majd megpróbálom kimagyarázni, hogy a lengyeleknél ez bevett ünneplési gesztus, de valószínűleg nem hiszik el. Azt hiszem, botrány lesz.”

Kozakiewicz is kezd aggódni, hiszen még kint van Moszkvában, ahol sok minden megtörténhet... Némileg megnyugtatja, amikor a lengyel pártfőtitkár, Edward Gierek meglátogatja az olimpiai faluban, aki bár nem örült a sajátos bajnoki ünneplésnek, megszorítja a kezét és gratulál.

Aztán lassan megnyugszanak a kedélyek, Wladek hazautazik, nemzeti hősként ünneplik, naná, hogy nincs szó eltiltásról, éremelvételről, bár a szövetségben ülő „keményvonalasoknál” továbbra sem ő a kedvenc. Főleg azután nem, hogy az a moszkvai beintés kezd „önálló életre kelni”. Bár a bajnok mindig is tagadta, hogy politikai tartalma lett volna az „üzenetnek”, a gesztust (Lengyelországban Gest Kozakiewicza) az erősödő ellenzéki mozgalmak, elsősorban a független Szolidaritás szakszervezet a hatalommal szembeni ellenállás szimbólumává emelte. A kéz „gazdáját” azonban a Moszkva utáni években egyre kevésbé védik az eredményei, az 1982-es milánói fedett pályás Eb-n még (bronz)érmet szerez, az utolsót világversenyen, s épp kezd formába lendülni 1984-ben (575-öt ugrik az év júliusában), amikor Lengyelország is bejelenti: csatlakozik a Los Angeles-i olimpia bojkottjához. A szocialista ellenolimpiából Kozakiewicz nem kér, a moszkvai verseny első gyakorlata után sérültet jelent és távozik. Brüsszelben indul egy tornán, amikor megkapja a lengyel szövetség ultimátumát, azonnal térjen haza. Nem megy – eltiltják, majd 570-es ugráshoz kötik a külföldi versenyzési engedélyt. Mivel térdműtét után van, tudja (persze ők is tudják...), még sokáig nem képes rá, ezért úgy dönt, mielőtt „kiéheztetik”, elhagyja Lengyelországot. Öt évvel a csodás moszkvai arany után a nemzeti hős az NSZK-ban telepszik le családjával, akkor még úgy tervezi, ideiglenesen. Örökre lesz belőle... 1986 májusában Kozakiewicz megkapja a nyugatnémet állampolgárságot, mivel felesége nagyszülei Németországban születtek. Röviddel azután, hogy 570 cm-es NSZK-rekordot állított fel (amely 1994-ig élt), 1988-ban teljesítette a szöuli olimpiai szintet (562 cm) is, azonban a szabályok szerint a lengyel szövetségnek engedélyt kellett adnia, hogy másik ország színeiben versenyezzen. Nem kapta meg. Wladyslaw Kozakiewicz 1989-ben versenyzőként végleg letette a rudat.

Lengyelországban a távozását sokan árulásnak tartották, a népszerűsége megsínylette az országváltást, talán ennek is tudható be, hogy a rendszerváltozás után kétszer is sikertelenül próbált mandátumot szerezni a lengyel nemzetgyűlésbe és az európai parlamenti választáson is alulmaradt. 2013-ban jelent meg önéletrajzi kötete Ne mondd meg, hogyan éljek! címmel. Hogy miért ezt választotta?  „Láttam egyszer egy filmet, Sebhelyes arcú volt a címe, Al Pacino egy mondata örökre az emlékezetembe vésődött, annyira rólam szólt: »Senki se mondja meg nekem, hogyan éljek, mert senki sem fog meghalni értem.«”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 17-i lapszámában jelent meg.)