Viselkedjünk?! – Lándori Balázs publicisztikája

Alapképlet 1.: Amikor a világ valaha volt legnagyobb tenorjának, Luciano Pavarottinak 1992-ben, a milánói Scala évadnyitó előadásán (rendező: Franco Zeffirelli), a Don Carlos híresen nehéz szerepében a második felvonás negyedik jelenetében megcsuklott a hangja a magas H kiéneklésekor („Saro tuo salvator, popol fiammingo, io sol!”), a közönség egy része kifütyülte, „kibúzta” a maestrót. A közönség egy része, hangsúlyozom, mégpedig az olasz operapublikum „hardcore” rajongói, a logginisti (a relatíve olcsóbb – persze így is méregdrága – felső erkélyekre jegyet váltó fanatikusok, ha úgy teszik, a „B-közép”). Pavarottit az eset után megkérdezték, hogy érezte magát a kínos epizód közepette, és mi a véleménye a karzat közönségéről. Így válaszolt: „Azt hiszem, ők azért élnek, hogy operába járjanak, imádják, áldoznak rá, és úgy gondolják, joguk van ítéletet mondani, tapsolni vagy éppen pfujolni. És ha tudni akarja a véleményemet, igazuk is van.” Valódi profi. Amennyire az eset körülményeit, utóéletét ismerem, a világ leghíresebb zenei teátrumának akkori zenei főigazgatója, a csodálatos karnagy, Riccardo Muti nem intézett nyílt levelet a logginisti tagjaihoz, nem fenyegette őket retorzióval, mert a nemzet (mit nemzet, a világ!) kedvencét porig alázták. Nem írt vagy nyilatkozott olyat sem, hogy idehozom nektek a világ legnagyobb tenorját, erre ti... Pedig hát a „magas C királya” sem volt éppen robot, gondolom én.

Na és a New York-i Metropolitanben debütáló, Pavarottihoz hasonlóan a szakma csúcsát jelentő isteni Maria Callas sem járt jobban, őt is kifütyülték Bellini Normája címszerepében, amikor többször is megremegett az a csodálatos bel canto. És láss csodát, ott sem volt ehhez a direktor úrnak, vezető karnagy úrnak semmiféle elítélő, nézőt kioktató kommentárja. Merthogy...

Alapképlet 2: állítólag César Ritz, a svájci szállodakirály fogalmazta meg a XIX. század végén a tételt, amely minden olyan üzletágban, ahol szolgáltató/eladó, illetve kiszolgálandó/vevő jelen van, alapigazsággá nemesült: „A vevőnek mindig igaza van.”

Mindez azért jutott eszembe, mert nemrégiben egy veszprémi kézilabda BL-meccsen a lelátóról elhangzó szurkolói kritikára az volt a – nyílt levélben olvasható – klubreakció, hogy ha ilyesmi még egyszer előfordul, az „elkövetők” kemény retorzióra számíthatnak. Hét esztendővel ezelőtt is volt már példa arrafelé, hogy kioktatták a drukkereket, mit szabad és mit nem, mire a közösségi médiában szép kis adok-kapok kerekedett.

Most tekintsünk el a virtuális csörte pikírten szándékos vagy véletlen félreértéseitől, azt, hogy kinek van igaza, nyilván nagyon nehéz, de inkább lehetetlen eldönteni (már ha kell egyáltalán), annyira erős itt is, ott is az érzelmi töltet, támpontnak viszont ott a fentebb említett két alapképlet, abból is különösen a 2. számú. Merthogy ebben az egész történetben, amit profi (csapat)sportnak meg sportbiznisznek nevezünk, azon a széles spektrumon, amely (a szponzort leszámítva) a klubmenedzsmenten, a szakmai stábon, játékoson, gyúrón, takarítón át a szurkolóig terjed, egyetlen szereplő van, aki fizet: az utóbbi. (És akkor még nem is beszéltünk arról, mennyit vesz ki a családi büdzséből egy-egy külföldi túra; a családtól, gyerektől elvett időről, amikor apa szurkolni ment...) Mindenki más fizetést kap. Többek között abból, amit a drukker a pénztárban, a shopban, a büfében hagy. Mert kérem, ő a vevő, akinek egyes őskapitalisták szerint mindig igaza van. Mindig. És akinek a kedvéért állítólag ez az egész hacacáré ki van találva, ugyebár. A hatodik, a nyolcadik, a tizenkettedik stb. játékos, aki nélkül (hányszor, de hányszor hallottuk már ezt) nem sikerülhetett volna, és akinek ezt nem lehet eléggé megköszönni...
A másik kérdés persze, hogy amikor ez az „igazság”, a néző/vevő néha bizony karcosan kritikus igazsága kinyilváníttatik a lelátóról, olykor kórussá összeállva, valóban nem szabad, sőt tilos átlépni bizonyos mezsgyét. Ez a játék ugyanis nem határok nélküli. Vannak írott és íratlan szabályok ott, a nézőtéren is, de a határvonalak egyikét-másikát, úgy tűnik, máshol húzza meg klubvezető, játékos és szurkoló. Vagy legyünk pontosabbak: egy részük. Vegyük a veszprémi példát: hét éve és néhány hete is az verte ki a biztosítékot, hogy a szurkoló ahelyett, hogy szurkolt volna (mert ugye neki ez a dolga...), horribile dictu: neveket skandált. Mégpedig a sajátjai közül egynek-egynek a nevét. Ami normál meccsnapokon nem ritkaság, és még örülni is szoktak neki. Ezek a skandálások azonban a klubvezető, a csapatkapitány, a játékostárs szerint érzékenységében sértettek, sőt megaláztak két másikat szintén a saját alomból, történetesen két olyat, aki a pályán volt, mégpedig azon a poszton, ahol a „skandáltak” is lehettek volna, ha történetesen nem a padon ülnek. Hát ez a bűn, amelynek az írmagját is irtani kell, ez az, ami – mint megtudtam – lerombolja az évtizedes klub- és szurkolói nimbuszt, de ahogy tovább olvasom az elnöki dörgedelmet, nem sokáig, mert mielőtt eljönne Szodoma és Gomorra, a bűnösök kivettetnek a külső sötétségbe, ahol leszen sírás és fogak csikorgatása. Hát lelkük rajta. Persze ne legyünk álnaivak, lehet alázni-gyalázni trágárság, rasszizmus, köpködés nélkül is, na de ezekben az esetekben?! Ha már határról beszélünk, az én véleményem, (szurkolói és általános) értékrendem szerint ez azon belül van. Bőven. Ha pedig az a hivatalos verdikt, hogy márpedig túl van, akkor tessék nyugodtan kiírni a homlokzatra Aréna helyett, hogy Színház. Azt azért mégsem javasolnám jó szívvel, hogy Opera, mert mint a felütésben is olvasható, ott – legalábbis Itália kék ege alatt – cifrább dolgok is megtörténhetnek.

Persze értem én azt is, hogy vannak, akik az ilyen „balhés” kelet-közép-európai helyett az amerikai szurkolói módit honosítanák meg mifelénk is, a csókkamerával, a mindenféle jelmezbe öltözött, a sportcsarnokok, stadionok közönségét szórakoztató extrovertált önjelölt bohócokkal, az – én szememnek, ízlésemnek – irritáló bugyuta show-elemekkel, ahol, ha valaki ne adj' isten elküld valakit valahová, ne csodálkozzon, ha a stewardok közlik vele, hogy akkor talán kívül tágasabb... A varázsszó a pozitivitás, szeressük egymást gyerekek, közben persze fogyjon minél több hot-dog, kóla, sült krumpli (meg hát sajnos a puska is, ezt nemcsak Michael Moore-tól tudjuk, hanem a hírekből is...), csecsebecse, mez, mert ha nem, mire kettőt pislogtok, a franchise nevének első tagja már nem a városotok nevét viseli... Tény, az észak-amerikai major sportesemények közönsége falakon belül „szépen” viselkedik – úgy általában. Persze a videómegosztó portálokon bőséggel találni klipeket NFL-meccseken egymást csépelő besörözött derék jenkikről, meg emlékeim szerint egy-két Stanley-kupa-döntő után is valahogy lángba borult a fél belváros. Szintén szép gyűjtemény van azokból a filmecskékből is, amelyeken az amerikai és az európai (főleg kosárlabdameccsekkel illusztrált) szurkolói kultúrát vetik össze. A tengerentúli feltöltők tátott szájjal, leplezetlen irigységgel bámulják, mi megy a szerb, görög, török, lengyel csarnokokban, és micsoda skandalum, még a biztonságiak sem avatkoznak közbe az amerikai sztenderdeket, határokat alighanem túllépő „őrültekkel” szemben. Az NBA-ből Európába érkező sztárokat, Allen Iversont (Besiktas), Charles Jenkinst (Crvena zvezda) valósággal sokkolta a szó pozitív értelmében az, amit az ottani arénákban tapasztalt. Ha itt, az öreg kontinensen valami egészen biztosan nem hiányzott nekik, az az amerikai gigaarénák instant hangulata, infantilis jópofáskodása, a szurkolás gyanánt előadott „defense, defense”.
Mert az úgy van, ha megtapasztalod a szenvedélyt, azt az igazit, az hamar rabul tud ám ejteni.
Még akkor is, ha olykor-olykor nemcsak hevít, hanem megperzsel.
Alapképlet 1.: Amikor a világ valaha volt legnagyobb tenorjának, Luciano Pavarottinak 1992-ben, a milánói Scala évadnyitó előadásán (rendező: Franco Zeffirelli), a Don Carlos híresen nehéz szerepében a második felvonás negyedik jelenetében megcsuklott a hangja a magas H kiéneklésekor („Saro tuo salvator, popol fiammingo, io sol!”), a közönség egy része kifütyülte, „kibúzta” a maestrót. A közönség egy része, hangsúlyozom, mégpedig az olasz operapublikum „hardcore” rajongói, a logginisti (a relatíve olcsóbb – persze így is méregdrága – felső erkélyekre jegyet váltó fanatikusok, ha úgy teszik, a „B-közép”). Pavarottit az eset után megkérdezték, hogy érezte magát a kínos epizód közepette, és mi a véleménye a karzat közönségéről. Így válaszolt: „Azt hiszem, ők azért élnek, hogy operába járjanak, imádják, áldoznak rá, és úgy gondolják, joguk van ítéletet mondani, tapsolni vagy éppen pfujolni. És ha tudni akarja a véleményemet, igazuk is van.” Valódi profi. Amennyire az eset körülményeit, utóéletét ismerem, a világ leghíresebb zenei teátrumának akkori zenei főigazgatója, a csodálatos karnagy, Riccardo Muti nem intézett nyílt levelet a logginisti tagjaihoz, nem fenyegette őket retorzióval, mert a nemzet (mit nemzet, a világ!) kedvencét porig alázták. Nem írt vagy nyilatkozott olyat sem, hogy idehozom nektek a világ legnagyobb tenorját, erre ti... Pedig hát a „magas C királya” sem volt éppen robot, gondolom én.

Na és a New York-i Metropolitanben debütáló, Pavarottihoz hasonlóan a szakma csúcsát jelentő isteni Maria Callas sem járt jobban, őt is kifütyülték Bellini Normája címszerepében, amikor többször is megremegett az a csodálatos bel canto. És láss csodát, ott sem volt ehhez a direktor úrnak, vezető karnagy úrnak semmiféle elítélő, nézőt kioktató kommentárja. Merthogy...

Alapképlet 2: állítólag César Ritz, a svájci szállodakirály fogalmazta meg a XIX. század végén a tételt, amely minden olyan üzletágban, ahol szolgáltató/eladó, illetve kiszolgálandó/vevő jelen van, alapigazsággá nemesült: „A vevőnek mindig igaza van.”

Mindez azért jutott eszembe, mert nemrégiben egy veszprémi kézilabda BL-meccsen a lelátóról elhangzó szurkolói kritikára az volt a – nyílt levélben olvasható – klubreakció, hogy ha ilyesmi még egyszer előfordul, az „elkövetők” kemény retorzióra számíthatnak. Hét esztendővel ezelőtt is volt már példa arrafelé, hogy kioktatták a drukkereket, mit szabad és mit nem, mire a közösségi médiában szép kis adok-kapok kerekedett.

Most tekintsünk el a virtuális csörte pikírten szándékos vagy véletlen félreértéseitől, azt, hogy kinek van igaza, nyilván nagyon nehéz, de inkább lehetetlen eldönteni (már ha kell egyáltalán), annyira erős itt is, ott is az érzelmi töltet, támpontnak viszont ott a fentebb említett két alapképlet, abból is különösen a 2. számú. Merthogy ebben az egész történetben, amit profi (csapat)sportnak meg sportbiznisznek nevezünk, azon a széles spektrumon, amely (a szponzort leszámítva) a klubmenedzsmenten, a szakmai stábon, játékoson, gyúrón, takarítón át a szurkolóig terjed, egyetlen szereplő van, aki fizet: az utóbbi. (És akkor még nem is beszéltünk arról, mennyit vesz ki a családi büdzséből egy-egy külföldi túra; a családtól, gyerektől elvett időről, amikor apa szurkolni ment...) Mindenki más fizetést kap. Többek között abból, amit a drukker a pénztárban, a shopban, a büfében hagy. Mert kérem, ő a vevő, akinek egyes őskapitalisták szerint mindig igaza van. Mindig. És akinek a kedvéért állítólag ez az egész hacacáré ki van találva, ugyebár. A hatodik, a nyolcadik, a tizenkettedik stb. játékos, aki nélkül (hányszor, de hányszor hallottuk már ezt) nem sikerülhetett volna, és akinek ezt nem lehet eléggé megköszönni...
A másik kérdés persze, hogy amikor ez az „igazság”, a néző/vevő néha bizony karcosan kritikus igazsága kinyilváníttatik a lelátóról, olykor kórussá összeállva, valóban nem szabad, sőt tilos átlépni bizonyos mezsgyét. Ez a játék ugyanis nem határok nélküli. Vannak írott és íratlan szabályok ott, a nézőtéren is, de a határvonalak egyikét-másikát, úgy tűnik, máshol húzza meg klubvezető, játékos és szurkoló. Vagy legyünk pontosabbak: egy részük. Vegyük a veszprémi példát: hét éve és néhány hete is az verte ki a biztosítékot, hogy a szurkoló ahelyett, hogy szurkolt volna (mert ugye neki ez a dolga...), horribile dictu: neveket skandált. Mégpedig a sajátjai közül egynek-egynek a nevét. Ami normál meccsnapokon nem ritkaság, és még örülni is szoktak neki. Ezek a skandálások azonban a klubvezető, a csapatkapitány, a játékostárs szerint érzékenységében sértettek, sőt megaláztak két másikat szintén a saját alomból, történetesen két olyat, aki a pályán volt, mégpedig azon a poszton, ahol a „skandáltak” is lehettek volna, ha történetesen nem a padon ülnek. Hát ez a bűn, amelynek az írmagját is irtani kell, ez az, ami – mint megtudtam – lerombolja az évtizedes klub- és szurkolói nimbuszt, de ahogy tovább olvasom az elnöki dörgedelmet, nem sokáig, mert mielőtt eljönne Szodoma és Gomorra, a bűnösök kivettetnek a külső sötétségbe, ahol leszen sírás és fogak csikorgatása. Hát lelkük rajta. Persze ne legyünk álnaivak, lehet alázni-gyalázni trágárság, rasszizmus, köpködés nélkül is, na de ezekben az esetekben?! Ha már határról beszélünk, az én véleményem, (szurkolói és általános) értékrendem szerint ez azon belül van. Bőven. Ha pedig az a hivatalos verdikt, hogy márpedig túl van, akkor tessék nyugodtan kiírni a homlokzatra Aréna helyett, hogy Színház. Azt azért mégsem javasolnám jó szívvel, hogy Opera, mert mint a felütésben is olvasható, ott – legalábbis Itália kék ege alatt – cifrább dolgok is megtörténhetnek.

Persze értem én azt is, hogy vannak, akik az ilyen „balhés” kelet-közép-európai helyett az amerikai szurkolói módit honosítanák meg mifelénk is, a csókkamerával, a mindenféle jelmezbe öltözött, a sportcsarnokok, stadionok közönségét szórakoztató extrovertált önjelölt bohócokkal, az – én szememnek, ízlésemnek – irritáló bugyuta show-elemekkel, ahol, ha valaki ne adj' isten elküld valakit valahová, ne csodálkozzon, ha a stewardok közlik vele, hogy akkor talán kívül tágasabb... A varázsszó a pozitivitás, szeressük egymást gyerekek, közben persze fogyjon minél több hot-dog, kóla, sült krumpli (meg hát sajnos a puska is, ezt nemcsak Michael Moore-tól tudjuk, hanem a hírekből is...), csecsebecse, mez, mert ha nem, mire kettőt pislogtok, a franchise nevének első tagja már nem a városotok nevét viseli... Tény, az észak-amerikai major sportesemények közönsége falakon belül „szépen” viselkedik – úgy általában. Persze a videómegosztó portálokon bőséggel találni klipeket NFL-meccseken egymást csépelő besörözött derék jenkikről, meg emlékeim szerint egy-két Stanley-kupa-döntő után is valahogy lángba borult a fél belváros. Szintén szép gyűjtemény van azokból a filmecskékből is, amelyeken az amerikai és az európai (főleg kosárlabdameccsekkel illusztrált) szurkolói kultúrát vetik össze. A tengerentúli feltöltők tátott szájjal, leplezetlen irigységgel bámulják, mi megy a szerb, görög, török, lengyel csarnokokban, és micsoda skandalum, még a biztonságiak sem avatkoznak közbe az amerikai sztenderdeket, határokat alighanem túllépő „őrültekkel” szemben. Az NBA-ből Európába érkező sztárokat, Allen Iversont (Besiktas), Charles Jenkinst (Crvena zvezda) valósággal sokkolta a szó pozitív értelmében az, amit az ottani arénákban tapasztalt. Ha itt, az öreg kontinensen valami egészen biztosan nem hiányzott nekik, az az amerikai gigaarénák instant hangulata, infantilis jópofáskodása, a szurkolás gyanánt előadott „defense, defense”.
Mert az úgy van, ha megtapasztalod a szenvedélyt, azt az igazit, az hamar rabul tud ám ejteni.
Még akkor is, ha olykor-olykor nemcsak hevít, hanem megperzsel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!