A szurkolásrul – Lándori Balázs publicisztikája

Van az a latin mondás, hogy Navigare necesse est, vagyis: hajózni muszáj. A mondatnak második, kevésbé ismert része: Vivere non est necesse. Vagyis: élni nem muszáj. Ezt állítólag Pompeius mondta a hajósainak, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába. Szabad átkötés: régóta vallom, hogy szurkolni márpedig muszáj (és itt vége is a párhuzamnak a derék triumvirrel, merthogy azt még nagyobb hittel vallom, a szurkolásért, a csapatért csak élni muszáj…).

Szurkoló családba születtem. Illetve ez így nem egészen pontos: Fradi-szurkoló családba. Úgy nőttem fel, olyan közegben, amelyben teljesen természetesnek tűnt az Esterházy Péter-i alapvetés, vagyis, hogy „A rendes magyar ember az Fradi-drukker”. Ha visszagondolok gyerekkorom első meccsélményeire, az ócska, idegőrlő lassúsággal bemelegedő Horizont tévénk előtt ülő családomat látom. Nagyapám rossz szeme miatt úgy egy méterre a képernyőtől, szájában „mezítlábas” Munkás cigaretta, ritkán szól, akkor fanyar humorral, nagyanyám mögötte áll, a fotelre támaszkodik. Ő volt a legszenvedélyesebb, „Ne rúgd, teee....!” – cseng a fülemben ma is (a három pont helyén olykor templomjáró mivoltát meghazudtoló erőteljes kifejezést használt). Nagyanyámat egyébként két dolog tudta igazán kihozni a sodrából, illetve inkább három. 1. Ha felrúgtak egy zöld-fehér mezes játékost. 2. Ha bigott katolikusként vallása elleni támadást vélt felfedezni (nála Darwin és Luther Márton, mondjuk úgy, nem volt komilfó). 3. Ha nagyapám csámcsogott evés közben. Az első és a harmadik viszonylag gyakran előfordult azokban az években, amikor egy fedél alatt éltünk... Aztán apámat látom (ritka alkalom, kevés az emlékem róla, szüleim korán elváltak), visszafogott, csendes szemlélődő volt meccs közben, anyám szintúgy, bár ő inkább szimpatizáns volt, mint szurkoló, örök „vetélytársa”, öccse, Feri nagybátyám viszont igazi fanatikus, hangos, szakértő, és… Hát igen – Dózsa-drukker. Ezt valahogy úgy fogadta a család, mint valami fertőző betegséget, amit valahol valami rejtélyes módon elkapott a Feri, és aztán nem gyógyult fel. Pedig nem volt bonyolult képlet: kamaszkorában több frontot nyitott merev és kőkonzervatív elveket valló nagyanyám ellen (nagyapám ebbe, mármint a gyereknevelésbe sem folyt bele különösebben, ahogy – öt év orosz hadifogság után hazakeveredve – másba sem nagyon), úgymint: hosszú haj, agyonkoptatott farmer, szabadosabb beszéd, illetve hogy elkezdett Bene Ferikéék nagyszerűségéről áradozni abban a házban, ahol Albert Flórinak nagyanyám talán még házi oltárt is emelt volna. Ja, és ha anyám Illés, akkor ő Omega. Hát valahogy így történt… Aztán néhány év múltán Feri nagybátyám erősítést kapott anyám második férje, Imre nevelőapám személyében, aki az övéhez hasonló előélettel (fradista família egyetlen eltévelyedő lila báránya) került a családunkba.

Szóval nekem a hetvenes évek első felében a meccs, illetve A MECCS a tévén keresztül érkezett, apám nem járt ki, ergo nem kezdődhet úgy az én privát szurkolói történetem, hogy „…és akkor édesapám megfogta a kezem, és elindultunk a stadion felé”. Arról persze tudtam, hogy vannak olyan szerencsések, akik, teszem azt, autót nyernek valami betétkönyvvel, lottón sok pénzt, és ami a szememben ezekhez fogható, hétvégenként kocsiba ülnek vagy villamosra, metróra, buszra szállnak, és meg sem állnak az Üllői út 129-ig, ott jegyet vesznek, és vérmérsékletük szerint végigülik, -állják, -ordítják a kilencven percet. Nekem az a nagyjából 30 kilométer, ami akkori otthonunkat elválasztotta a Fradi stadionjától, olyan távolinak tetszett, mint a Föld–Hold távolság, és hitetlenkedő irigységgel hallgattam legjobb barátomat, Prekler Karit, a gyömrői Neil Armstrongot, aki játék közben mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a hét végén mennek Fradi-meccsre…

Aztán eltelt néhány év, a Velencei-tó mellé költöztünk, én elkezdtem székesfehérvári ingázós gimnazista éveimet a Vasváriban, amelynek sporttagozatára (a B-be) olyan fehérvári futballhősök jártak, mint Májer Lajos, Disztl Peti és Laci, Horváth Gábor és Wittmann Géza. Disztl Laci és Wittmann Géza épp a negyedik osztályt kezdte el, amikor én az elsőt, a többiek a gimi folyosóin elhelyezett tablófotókról figyeltek bennünket nagy komolyan, sötét öltönyösen. (Mondjuk, nálam Hesz Ági volt a csúcs, naná, ő már gimisként a Fradi-felnőttben kézilabdázott.) Nem tudom, megfordult-e a fejemben, amikor '79 szeptember elején először szálltam fel a reggeli fél hetes diákvonatra, hogy Fradi-szurkolóként vajon milyen lesz egy olyan iskolában, osztályban eltölteni négy évet, amelyben minden valószínűség szerint a Videotonért lelkesedők lesznek abszolút többségben. Aztán nagyjából két hét múlva, mire a tanévkezdő balatonszéplaki paradicsom- és almaszedő építőtáborozás véget ért, kiderült, jobb helyre nem is kerülhettem volna, talán az intézmény történetében is párját ritkította, hogy abban az A jelzésű (hivatalosan: általános tantervű) osztályban a magukat szurkolóként is meghatározó fiúk között mi, fradisták voltunk többségben.

Aztán 1980. április 26-án átestem a tűzkeresztségen, Erdélyi Feri és Somogyi Tibi osztály- és tettestársaimmal megbeszéltük, hogy akkor kimegyünk a MÁV–Fradira. Nem emlékszem, nekik is az volt-e az első „igazi” meccsélményük, de én úgy készülődtem rá, mint későbbi életem néhány meghatározó „elsőjére”… Istenem, hányszor hallgattam korábban a Körkapcsolásban, hogy „Takarodó út, Dobozy László”, és az az ütött-kopott kis fehérvári MÁV-pálya (is) úgy élt bennem, mint a paradicsom, amelynek kapuján aztán barátaimmal bebocsáttatást nyertünk azon a napsütéses április végi szombat délután. A tények a másnap megvásárolt Népsport tanúsága szerint: Székesfehérvári MÁV Előre– FTC 1–1 (1–0), 10 000 néző, vezette: Szávó (jelentősebb hiba nélkül), gólszerző: Ambrus, Ebedli. Hát igen, amikor „Zolika” belőtte az egyenlítőt, az maga volt a mámor, az eksztázis csúcsa, amiről addig a pillanatig nem tudtam, hogy létezik, és amelyről akkortájt azt gondoltam, nagyobb boldogság ennél nincs. Karinthy Ferenc örökbecsűje szerint „Kossuth-díj, siker, nők, pénz, ez mind szép-szép, de egy gól a bal felső sarokba, tudjátok, az lehet az igazi”, és bár ezt a Cini-bonmot-t ’80 áprilisában még biztosan nem ismertem, azt hiszem, valami hasonlót érezhettem – nem mintha sikerrel, pénzzel, nőkkel, pláne Kossuth-díjjal bármi közelebbi kapcsolatba kerültem volna. (Aztán amikor néhány évvel később Katona Laci barátomat, a MÁV Előre szépreményű hosszútávfutóját elkísértem egy edzésre a Takarodó útra, besétáltam a játéktérre, és a „MÁV Előre tizenhatosán belül”, ahol „Ebedli egyből laposan a bal alsó sarokba lőtt”, megsimogattam a gyepet.)

Na szóval, ez volt az első, de még a „táboron” kívül töltött kilencven percem, percünk, mert bár a lelátónak arra a részére, ahol azok a zászlós, argentin módi szerint konfettit szóró szent őrültek tomboltak, úgy néztünk, mint az ígéret földjére, közéjük állni még nem éreztük készen magunkat. Aztán telt-múlt az idő, és én, mint Kosztolányi Esti Kornélja azon az utolsó villamosúton, végigjártam tábori életem kötelező stációit a peremvidékről a „beltagságig”, meglelni vélve egyfajta kicsike hazát, ahol egy idő után „nevemet hibátlanul” mondták, ha megláttak. Aztán ez az utazás is véget ért számomra, elindultam az ellenkező irányba, előbb a perem, azaz az oldallelátó felé, aztán szép lassan elmaradoztam. (E helyütt hagyjuk is, miért történt így.) De az én kalauzom nem végállomást kiáltott, hanem átszállást, mert ahogy Minarik Ede mosoda- és klubtulajdonos tűpontosan megfogalmazta: „Kell egy csapat!” – és az nem lehet holmi MU meg Real, mert annak meg Kukorelly Endre fogta meg a lényegét: „Az az ember, aki a Barcelonának, a Real Madridnak vagy a Manchesternek drukkol, és magyar, szerintem a létezés lényegét érti félre” –, 2006. május 20-án azt is (újra) megtaláltam. Aznap játszott EHF-kupa-döntőt a Fradi női kézilabdacsapata, s az itthoni sovány, egygólos győzelem után gigászi csatában a kaproncai pokolból hazahozták Tóth Timiék a kupát. Én meg az izgalomtól remegve hallgattam a rádión Radnóti László közvetítését, ami után el is dőlt az én szurkolói közel- s távoli jövőm. Azóta megéltem a lányokkal nagy sikereket, keserű csalódásokat, ahogy kell, beutaztam velük Európát Alicantétól Volgográdig, kialakult egy, a csarnokban összeálló és a magánéletben is összejáró, összetartó baráti társaság, amelyben az egyik alapvetés, hogy szurkolni márpedig muszáj.

Meg persze élni is.