A Real német prófétája – Moncz Attila publicisztikája

Hogy Uli Hoeness benne volt minden idők egyik legjobb futballüzletében, talán nem meglepő, hiszen több mint három évtizeden keresztül dolgozott vezető beosztásban a világ egyik legjobban gazdálkodó és legeredményesebb klubjánál, a Bayern Münchennél. Az már inkább meglepő, hogy a rossz oldalon állt, amit néhányan a mai napig nem bocsátanak meg neki Bajorországban. Merthogy 2014-ben képes volt mindössze 25 millió euróért elkótyavetyélni az akkor 24 éves Toni Kroost a Real Madridnak. A szintén klublegenda Karl-Heinz Rummeniggével együtt úgy látta, nem világklasszis játékos, illetve az ügynöke szemtelenül sok pénzt kért a szerződése meghosszabbításáért. Azóta sem cáfolta senki, hogy a menedzsere, Volker Struth által kért összeg még így sem volt a top 5-ben a Bayern fizetési listáján, továbbá hogy a pénze kevesebb lett volna például Mario Götzéénél.

Lehet, csak egy döntésen múlt, hogy „Toni Weltklasse” nem egészen két hónap múlva a Bayern München legendájaként vonuljon vissza. Így viszont a Real Madrid, de ami talán ennél is fontosabb, a világfutball egyik halhatatlanjaként teszi meg. Bayern-szurkolóként is azt gondolom, Németországban nem tudott volna ilyen magasra jutni. Részben azért, mert Németországban sokáig hamarabb megbecsülték a sáros-véres mezben a pályáról lejövő, sprintelő, becsúszó futballistákat, mint az ésszel játszókat, részben pedig azért, mert, tetszik, nem tetszik, más a Reallal négy (esetleg június elsejétől öt) Bajnokok Ligáját nyerni, mint bármely más csapattal. Teljesen mindegy, hogy azt Barcelonának, Liverpoolnak, Milannak vagy Bayern Münchennek hívják, egyik klub DNS-ébe sincs annyira kódolva az első számú európai kupasorozat, mint a királyi gárdáéba.

Ráadásul Kroos úgy lett a Real Madrid történetének egyik legjobb középpályása (nem én mondom, hanem Florentino Pérez klubelnök), hogy nem az odahaza megszokott posztján futballozott. Akár a korosztályos együtteseket nézem, akár a Jupp Heynckes vagy a Pep Guardiola vezette Bayernt, netán Joachim Löw Nationalelfjét, klasszikus 10-esként számítottak rá. A Realban viszont Carlo Ancelotti már az első vezetőedzői korszakában visszavontabban szerepeltette, elvégre a BBC (Bale, Benzema, Cristiano Ronaldo) mögé „tízes” nem fért be, viszont szükség volt olyan futballistára, aki a védekezésbe is besegít. Később pedig Zinédine Zidane olyan mesterien beépítette mellé és Luka Modric mellé Casemirót, hogy az ő triójuk talán az egyetlen, amely versenyképes lehet a modern éra legjobb középpályássoráért zajló versenyben a barcelonai Xavi, Busquets, Iniesta hármassal.

Csak amíg poszttársai esetében általában meg lehet határozni egy néhány éves korszakot, amikor a csúcson jártak, Kroos esetében ez rendkívül nehéz. Neki kiugróan jó idénye nem volt, de az elképesztően magas átlagánál „fényévekkel” gyengébb sem. Nem tudnám megmondani, mikor volt a virágkora, mert ilyen nem volt. Hacsak azt nem mondom, hogy tulajdonképpen az egész pályafutására érdemes úgy tekinteni. A tízéves madridi időszakára pedig okvetlenül. Csak azt hazájában jóval kevesebben látták, mint a leverkuseni vagy a müncheni éveit, amelyek közül az utóbbiak váratlanul gyorsan véget is értek. Pedig nagyon szívesen végignéztem volna, mire megy ő és Guardiola közösen. Mert az a Realban kiderült, hogy ő legalább olyan magabiztosan képes egy csapat tempóját meghatározni, mint a Münchenbe „Thiago oder nix!” („Thiago vagy senki!”) jelszóval szerződtetett brazil-spanyol sztár. Csak erre nem adtak, nem akartak adni neki lehetőséget. A félreértések elkerülése végett, ezért nem a spanyol vezetőedzőt okolom, hanem az „irodistákat”. Aligha járok tévúton, hiszen azóta már Hoeness is elismerte, „…talán hibás döntés volt Kroost elengedni”.

Ha nem engedik el, legkésőbb a 2014-es világbajnokság után minden bizonnyal Németország is megtanulta volna becsülni és szeretni az ő stílusát, elvégre a negyedik vb-aranyat már nem birodalmi lépegetők, hanem olykor futballművészek nyerték meg. Elég csak a brazilok elleni 7–1-es elődöntőre gondolni, amelyen a két gólt szerző, egyet előkészítő Kroost választották meg a mezőny legjobbjának. Abban az időszakban, amikor – a Bayern felemelkedésében egyébként elévülhetetlen érdemeket szerző – Hoeness és Rummenigge azt mondta rá, nem világklasszis. Madridban sokkal többet profitáltak ebből. Ott már nem „Keresztlabda Tonit” (ez volt az egyik gúnyneve hazájában) látták benne, hanem azt a labdarúgót, aki képes csapata játékát és sebességét meghatározni. Nem egy-két napig, hanem egy évtizedig. Kiragyoghat valaki a kórusból a Zidane-féle, a BL-ben egyedülálló triplázást bemutató csapatból, de állócsillag mivoltát sokkal inkább megmutatja, hogy pályafutása immár hivatalosan is utolsó idényében a top 5 európai bajnokságban ő adta a legtöbb passzt a támadóharmadban, miközben a mezőnyben összességében 94.5 százalékos pontossággal passzolt. Utóbbi mutatója az elmúlt öt évadban egyszer sem volt 93.5 százalék alatt! Ha esetleg valaki alibipasszokkal vádolná, nézze meg a Bayern–Real BL-elődöntő visszavágóját, és hogy ott milyen szögből, milyen hosszú átadással hozza kihagyhatatlan helyzetbe Vinícius Júniort. Az, hogy közben, mintegy mellékesen, szerelni, becsúszni is megtanult, szinte elhanyagolható.

Magas szintű futballja mellett mindenképpen érdemes még kiemelni a nyugalmát és a fiatalokra gyakorolt hatását. Előbbire jó példa, hogy amikor a beléptetési káosz miatt csúsztatni kellett a 2022-es BL-döntő kezdését, Ancelotti tájékoztatására rövid, de velős választ adott, mondván: „Semmi gond, akkor később nyerünk”. Arra pedig nagyon kíváncsi vagyok, Federico Valverde, Eduardo Camavinga vagy Aurélien Tchouaméni évek múltán hogyan beszél majd első madridi éveiről, hogy miképp segítette a beilleszkedését Kroos. A „nagyon” alighanem mindannyiuknál elhangzik majd. Ezen, illetve az ő madridi reputációján még dobhat, ha június elsején, pályafutása madridi mezben megvívott utolsó meccsén a Real visszaül az európai futball­trónra. A német karmesternek (ahogyan Modricnak, Dani Carvajalnak és Nachónak is) az lehetne a hatodik győzelme az elitben, amivel beállítaná egy másik Real-legenda, Paco Gento csaknem hat évtizede fennálló rekordját.

Azt mondta, mindig is karrierje csúcsán szeretett volna lelépni a színről, de ez nem lesz egyszerű, mert könnyű elszalasztani a pillanatot. Zidane-tól kezdve Cristiano Ronaldóig nagyon sok ellenpéldát tudok hozni, az ő döntése egyelőre olyan pontosnak tűnik, mint a Viníciusnak adott labdája. Jól időzített, tökéletesen kontrollált, az értékekkel tisztában lévő. Nem azért hagyja abba, mert a teste azt mondja, hanem mert ő akarja abbahagyni. Nem megy el sok marék dollárért a sivatagba, hanem az őt naggyá tevő nagycsapatból köszön el.

A tökéletesnél tökéletesebb búcsú (még ha ez önmagában antagonizmus is) esélye is adva van, de ehhez olyat kell tennie, amire szintén kevés példa akad. Prófétának kell lennie a saját hazájában. A 2021-es Európa-bajnokságot követő hároméves szünet után azt már megmutatta, egyből képes új szintre emelni a német labdarúgó-válogatottat. De ha július 14-én a berlini Eb-döntőn nem csupán lejátssza, de meg is nyeri élete utolsó mérkőzését, minden fontos trófeát begyűjtő futballistaként ülhet fel a sportág Olümposzára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!