Fulvio Bernardini

Az újabb bajnoki szünet remek alkalom, hogy megint felelevenítsünk egy szereplőt a Roma történelméből. Ezúttal beszéljünk Fulvio Bernardiniről, egy csodálatos játékosról, sikeres edzőről és tekintélyes újságíróról, aki a huszadik századi olasz labdarúgás egyik meghatározó alakja volt.

Fulvio Bernardini

Fulvio Bernardini jelentőségét a Roma számára talán az jelzi a legjobban, hogy Viola elnök róla nevezte el a Roma edzőközpontját Trigoriában, a Roma hivatalos székhelyét.

Fulvio Bernardini, akit Rómában csak a szeretetteljes Fuffo néven emlegettek, 1905 december 28-án született Rómában, de a szülei csak 1906 január elsején anyakönyveztették, akkoriban így óvták a gyerekeket a túl korai beiskolázástól. A születése kapcsán muszáj megemlíteni, hogy később ő lett az olasz válogatott első olyan játékosa, aki nem Észak-Olaszországban született, de a válogatottra később még visszatérünk.

Labdarúgói pályafutását a Lazioban kezdte, alig 13 évesen. Állítólag eredetileg a Fortitudohoz szeretett volna jelentkezni, de a Lazio szerencséjére, aznap szó szerint zárva találta a Fortitudo kapuját, mivel senki sem engedte be, tovább ment egyenesen a Lazioba. Egy emléktornán 1919-ben mutatkozott be kapusként és olyan jól védett, hogy a felnőtt csapat kezdő kapusa lett az 1920/21-es szezonig.

A fiatal Fuffo a Lazio kapujában

Nekem a fiatal Bernardiniről mindig Babe Ruth jut az eszembe, amennyiben a baseball legnagyobb sztárja eredetileg a legjobb dobó volt, csak később lett a legjobb ütő játékos. Bernardini elképesztően tehetséges kapus volt, de a kapusi pályafutása hirtelen véget ért, mikor egy különösen durva mérkőzésen, a Fortitudo ellen fejbe rúgták. A piros-kék római csapat játékosai állítólag nehezen viselték el, hogy a "kisfiú" szinte minden gólszerzési próbálkozásukat meghiúsította és mikor kivetődött egy labdára, az egyik frusztrált ellenfél direkt bosszút állt. A mérkőzés félbeszakadt és az eszméletlen Fuffot úgy kellett levinni a pályáról, szerencsére elég volt belédiktálni egy kis konyakot (akkoriban még a konyak helyettesítette a vizes szivacsot) és visszanyerte az eszméletét, de amikor este "bevert fejjel" ment haza, a nővérei ragaszkodtak hozzá, hogy ha már minden áron focizni akar, legalább a "kapuskodást" fejezze be. Ráadásul akkoriban a Lazio kikapott 4-2-re a nápolyi Naplestól és állítólag ez a vereség is közrejátszott abban, hogy a büszke Bernardini feladja a kapushivatást. És itt jön a párhuzam Babe Ruth-al, kiderült, hogy Bernardini mezőnyjátékosként is a legjobb volt. Játszott irányító középpályást, védőt, csatárt, szárnyat, minden poszton tökéletes volt, végül hivatalosan a védelem közepén állapodott meg, de a mérkőzések alatt gyakorlatilag szabadon mozgott minden pozícióban.

Nincsenek pontos adatok arról, hogy Fuffo hányszor játszott a Lazioban, de egyes becslések szerint nagyjából 100 alkalommal lépett pályára és kb. 65 gólt szerzett kék-fehér mezben. A Lazioban játszott akkor is, mikor megkapta az első meghívást az olasz válogatottba, 1925-ben szerepelt először a nemzeti tizenegyben, mikor az olaszok 7-0-ra elütötték a boldogtalan francia válogatottat Torinóban.

Azonban a játékosi pályafutása a Lazioban elég csúnyán ért véget, állítólag 1926-ban rájött, hogy ő volt az egyetlen játékos, aki ingyen játszik a csapatban, rajta kívül mindenki más pénzt kapott feketén. Ekkor eldöntötte, hogy búcsút vesz az olasz fővárostól, hiszen a tehetsége miatt már hívták a jóval erősebb és gazdagabb észak-olasz egyesületek, többek között a Juve és az Inter is.

Fuffo Roma mezben

A Lazio hiába próbálta tartóztatni, pedig minden lehetséges eszközt bevetettek, először szereztek neki egy állást egy bankban (Fuffo nővérei arról álmodoztak, hogy banktisztviselő lesz belőle), Cremonesi, Roma város kormányzója pedig pénzgyűjtést szervezett a javára a kereskedők szövetségében. Mikor ez sem volt elég, megpróbáltak az érzelmeire hatni, emlékeztették, hogy az édesapja nagy Lazio szurkoló volt, hogy a Lazio fizette a temetésének a költségeit és hogy megesküdött az édesapja halálos ágyán, hogy soha nem fogja elhagyni a Laziót. De ezzel csak még jobban feldühítették Bernardinit, aki úgy érezte, hogy most számon akarják kérni rajta még a temetésre kapott pénzt is. Utolsó próbálkozásként Fuffo feltartóztatására, bevetette magát személyesen a tekintélyes Vaccaro tábornok is, a Lazio legbefolyásosabb vezetője, aki a szabályokra hivatkozva 20.000 lírát követelt kártérítésként, hogy elengedjék a játékost. Bernardininek esze ágában se volt kifizetni az akkoriban hatalmasnak számító összeget, végül a tiltakozása ellenére, a testvére Vittorio aláírt 20 darab, egyenként 1.000 líráról szóló váltót a Lazionak, hogy "szabadon engedjék".

Miután nagy nehezen kiszabadult a római nevelő egyesülete "szerető öleléséből", elszerződött az Interbe, havi 3.000 lírás fizetésért, plusz egy szezononkénti 50.000 lírás bónuszért. Ezek korábban példátlan méretű összegek voltak egy labdarúgóért. Állítólag az is közrejátszott a Milánóba szerződésében, hogy itt volt a Bocconi egyetem, a legtekintélyesebb közgazdasági oktatási intézmény és Fuffo közgazdaságtant tanult, hiszen tudjuk, hogy banktisztviselőnek készült. Valójában végül csak jóval később, már Rómában, 28 éves korában diplomázott le, amikor már egyértelmű volt, hogy nem lesz belőle banktisztviselő, a nővérei legnagyobb sajnálatára.

Bernardini és Meazza 1932-ben egy Roma-Inter meccsen (bár akkor Ambrosiananak hívták őket), a Roma nyert 2-1-re

Fuffo két szezonon át maradt az Interben, ezalatt 58 meccsen játszott és 27 gólt szerzett. Amíg Milánóban volt mellékesen felfedezte az ifjú Giuseppe Meazzát. Bár a felfedezés talán erős kifejezés, de Fuffo az edzések után rendszeresen ott maradt megnézni a fiatalabb csapatok mérkőzéseit és ő szólt Weisz Árpádnak, az első csapat edzőjének, hogy azt a Meazza nevű gyereket nagyon sürgősen fel kell hozni a nagyok közé. Addig győzködte Weiszt, amíg a magyar edző végül meg nem nézte személyesen is Meazzát, ezek után azonnal átrakta az alig 16 éves Meazzát a felnőtt csapatba. Később Meazza mindig hálásan emlékezett vissza Bernardinire és a pályafutásában betöltött szerepére.

Közben Rómában megalapították az A.S. Rómát és a frissen alapított egyesület újdonsült második elnöke, a legendás Renato Sacerdoti, mindenképpen haza akarta hozni a fővárosi foci legnagyobb sztárját. Bernardinit nem kellett sokat győzködni, azonnal összecsomagolt, elköszönt a "vidám és napsütötte" Milánótól és az 1928/29-es szezont már a Roma sárga-piros színeiben kezdte meg. Azonnal ő lett egyértelműen a legnépszerűbb játékos a Roma csapatában, a tekintélyét jelzi, hogy Attilio Ferraris IV., a csapat korábbi kapitánya és az olasz válogatott tagja, volt az, aki kérte hogy inkább Bernardini viselje a kapitányi címet.

Bernardini a Rómában

Bernardinit a római szurkolók csak úgy emlegették, hogy "a mi Fuffónk". Bár egyszer majdnem eljutott a bajnoki címig, végül sajnos sosem sikerült címeket nyernie a Rómával, de ettől függetlenül ő testesítette meg a Testaccio pályán játszó régi Roma szellemiségét. Tizenegy évet töltött a Rómában, 1928-tól 1939-ig, gyakorlatilag a Rómában fejezte be a játékosi pályafutását, bár valójában még évekig szerepelt játékos-edzőként egy alacsonyabb osztályú, kisebb római egyesületben, a MATER-ban. A Rómában összesen 286 alkalommal lépett pályára és 47 gólt szerzett.

A Roma, egy emlékezetes derbin 1933 novemberében, végeredmény: Roma-Lazio 5-0

Játékosként a maga nemében egyedülálló volt, tökéletesen be tudta tölteni az összes pozíciót a pályán. A mezszáma alapján védő volt, de például mikor a Roma elverte 5-0-ra a Juventust, ő két gólt is vágott a szerencsétlen Combinak. Egyértelműen megelőzte a korát, a mérkőzések alatt képes volt megváltoztatni a maga és az egész csapatának a játékát, a pillanatnyi felmerülő igények szerint, egyesek úgy írták le, hogy ő volt az egyszemélyes totális foci.

Roma-Torino, Bernardini sportszerűen felsegíti az ellenfél kapusát

Rengeteg anekdota maradt fenn Bernardiniről, például mikor edzőként vagy újságíróként egy szakmai vitában felbosszantotta valaki, elég volt annyit mondania, hogy "Én Fulvio Bernardini vagyok! Te ki vagy?", ez többnyire le is zárt bármilyen vitát.

Bernardini volt az első játékos, aki sztrájkot szervezett egy olasz csapatban. A Roma elnöke megígérte, hogy kapnak egy prémiumot, ha megnyernek 3 meccset egymás után, de mikor fizetni kellett volna, az elnök kitalálta, hogy a következő mérkőzés, a Venezia ellen is beleszámít a 3 meccsbe. Fuffo nem vitatkozott vele, hanem egyből közölte, hogy "Rendben, de Velencében nem fogunk játszani." A velencei mérkőzés óriási késéssel kezdődött, szerencsére végül lejátszották, mert az elnök közben meggondolta magát és elismerte, hogy tévedett.

Marketing a XX. század első feléből, egy iskolásoknak szánt füzet hátsó borítója

Egyszer Rómában az autójával közlekedett és utolért egy nagyon lassan haladó, sötét luxusautót, ami mögött már kialakult egy egész tekintélyes sor. Fuffo megpróbálta megelőzni, de a nagy autó nem állt félre, végül csak úgy tudta lehagyni, hogy autójával hozzáért és meghúzta a másik járművet. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, meg sem állt és szépen hazament. Viszont még aznap megjelent a lakásán a rendőrség és azonnal bevonták a jogosítványát.

Mint utólag kiderült, a nagy luxusautóban személyesen Mussolini utazott és mikor Fuffo megelőzte, éppen a Termini pályaudvarra tartott, hogy fogadja a hivatalos látogatásra érkezett francia miniszterelnököt. Bátran kijelenthetjük, hogy Fuffo tulajdonképpen egészen olcsón megúszta a kalandot.

Ráadásul még a jogosítványát is visszaszerezte, méghozzá egészen hihetetlen módon. Megkérte Monzegliot, az egyik csapattársát a Rómában, hogy járjon közben az érdekében, mert tudta róla, hogy jó barátságban van Mussolini két fiával. Mivel azonban Mussolini fiai lelkes Lazio szurkolók voltak, segítettek ugyan, de a jogosítványnak "kemény ára" volt. Bernardininek, aki teniszben is egészen kiváló játékosnak számított, a jogosítványáért cserébe el kellett mennie a Torlonia Villába, itt lakott Mussolini és ki kellett kapnia egy tenisz meccsen a Ducetól, aki többek között azt is képzelte magáról, hogy kitűnő tenisz játékos. Mindenestre szép jelenet lehetett, ahogy a kopasz és "földszintes" diktátor legyőzi a kisportolt és fiatal Bernardinit.

Bernardini a teniszező

A válogatottból történő kimaradása is legendás körülmények között történt. Mint már említettem egész fiatalon debütált, az 1928-as amsterdami olimpián pedig még a bronzérmes csapat tagja is volt, viszont összesen alig 25 alkalommal játszott a válogatottban.

Vittorio Pozzo, az olasz válogatott későbbi kétszeres világbajnok edzője, közvetlenül az 1934-es olasz rendezésű vb előtt, végleg kirakta őt a keretből, meg is mondta neki, hogy miért. Még 1931-ben, egy Olaszország-Magyarország meccsen hagyta ki először a csapatból és a mérkőzés előestéjén Pozzo hosszasan elbeszélgetett Fuffoval, aki később így írta le, hogy mit mondott neki az edző: "Ön Bernardini egy felsőbbrendű játékos. Tökéletesen játszik egyéni szempontból, de ez a maga játéka abba az abszurd helyzetbe hozza a csapatát, hogy nincsenek önnel kapcsolatban, mert a többiek nem érik fel az ön játékfelfogását és alárendelt helyzetbe kerülnek. Arra kéne önt kérnem, hogy játsszon kevésbé jól. Kit áldozzak fel? Önt, vagy mindenki mást? Ez a legnehezebb probléma, amit valaha meg kellett oldanom. Mondja, ön mit tenne a helyemben?"

Az olasz válogatottban

A sajtónak Pozzo ezt nyilatkozta Bernardini kizárásáról: "Muszáj kizárnom, túl ügyes, felborítja a csapat belső egyensúlyát." Azt hiszem, hogy ez a focitörténelem egyetlen ismert esete, ahol egy játékost azzal az indokkal raktak ki egy csapatból, hogy túl jól játszik! A dolognak volt egy sokkal csúnyább, kevésbé romantikus verziója is, egyesek szerint az észak-olasz csapattársak nem értékelték Bernardini játékát és személyét. De őszintén szólva, bármi is történt, nehéz lenne vitatkozni Pozzo döntéseivel, egymásután nyert két világbajnoki címet, egyértelműen igaza volt.

Ez az epizód több értelemben is rányomta a bélyegét Bernardini későbbi pályafutására, edzőként mindig is a "Piedi Buoni", a "Jó Lábak" elvét vallotta, szerinte egy csapatban a legfontosabb mindig az egyes játékosok tudása volt, sokkal fontosabbnak tartotta mint az edzők taktikai okoskodásait.

Bernardini Kovács Lajossal 1932-ben, csak egy a Roma számos magyar edzője közül

Bernardini innentől kezdve bizalmatlanabb és zárkózottabb lett, kezdett kialakulni egy olyan kép róla, hogy ő az aki szembeszáll a mindenkori hatalommal. Tény, hogy sosem volt az olasz labdarúgás vezetőinek a kedvence, gyakran úgy tekintettek rá, mint egy kellemetlen zavaró tényezőre, aki csak arra jó, hogy felborítsa az olasz foci világában uralkodó és általuk is kívánatosnak tartott erőviszonyokat. További pályafutása során a nagy és befolyásos egyesületek elkerülték Bernardinit, de az is lehet, hogy ő kerülte el a nagy egyesületeket, a lényeg, hogy a sikereit sosem velük, hanem mindig ellenük érte el. Ennek az is lett az eredménye, hogy elég kevés szó esik róla a médiában, Rómán kívül nem szokták gyakran emlegetni a nevét.

Bernardini jóval később edzőként még visszatért a válogatotthoz, de előtte több, a maga nemében egyedülálló sikert ért el különböző csapatok kispadján és az egyik legtekintélyesebb edzővé vált Olaszországban. Ám ehhez meg kellett fizetnie a tanulópénzt, először hibáznia kellett, hogy később ki tudja javítani a hibáit és mit gondoltok hol hibázott, hol bukott meg a legcsúfosabban edzőként? Természetesen a Rómában! Hol máshol?

Valójában először tett egy kitérőt, miután visszavonult az aktív játéktól megpróbálkozott a hivatásos sportvezetői karrierrel, mikor a második világháború után kinevezték a Labdarúgó Szövetség rendkívüli felügyelőjévé. De pár hónap után, miután megtapasztalta a szövetségben uralkodó viszonyokat, beadta a visszavonhatatlan lemondását, a munkát nem tartotta összeegyeztethetőnek az erkölcsi értékrendjével.

A Campo Testaccio kapuja előtt

Ezek után 1949-ben megkapta a Roma kispadját, ez volt az első igazi komoly edzői munkája és 3 év időt kért, a már akkor is legendásan türelmetlen római közönségtől. De Róma nem az a hely, ahol túlteng a türelem, főleg nem ha a Rómáról van szó. Ráadásul a csapata teljesítménye nem is indokolta, hogy bárki különösebben türelmes legyen. A játékosok összeomlottak a vakon rájuk erőltetett taktika súlya alatt és Bernardinit már kora tavasszal ki akarták rúgni, a játékosai kiálltak mellette és egy kis időre megmentették az állását, de ez csak pár hónap haladékot jelentett, 1950 májusában így is mennie kellett.

A következő szezonban a Roma 3 edzőt is kipróbált, de mindegyik csúnyán megbukott és a Roma kiesett az első osztályból, történelme során először és utoljára. De ez már nem érintette a csalódott Bernardinit, aki hatalmas kudarcként élte meg a bukását a Rómával. Ez volt az a klub, ahol a leginkább otthon érezte magát, ahol a szurkolók istenítették és mégsem volt képes semmilyen értékelhető eredményre. A római kalandja után mindent elölről kezdett, elment edzeni az elképzelhető legtávolabbi helyre, a harmadosztályba Reggio Calabriaba, onnan meg a másodosztályba a Vicenzaba. Itt találta meg őt 1953 januárjában a Fiorentina, és a bajnoki idény kellős közepén hívták el Firenzébe.

Még több XX. századi marketing, íme egy Bernardini poháralátét

Bernardini nem volt szívbajos, először engedélyt kért a Vicenzától, hogy elmehessen, majd miután megtagadták tőle az engedélyt, olyat tett, ami manapság elképzelhetetlen lenne, faképnél hagyta a Vicenzát és elment Firenzébe. Tehát miközben a Vicenza javában az első osztályba kerülésért harcolt, Bernardini elkezdte edzeni a Fiorentinát.

Firenzében aztán véghezvitt egy kisebb csodát, sőt, talán nem is volt olyan kicsi az a csoda. Itt is 3 év türelmet kért, de itt végig is vitte a terveit és 1955/56-ban a Fiorentina, Bernardinivel a kispadján, megnyerte a története első bajnoki címét. Csak hogy egyértelmű legyen annak a Fiorentinának az ereje, Európában meg sem álltak az 1957-es BEK döntőig, ahol aztán, első olasz csapatként egy európai kupadöntőben, 2-0-ra kikaptak a Di Stefano féle Real Madridtól. Ezek után két bajnoki második hely következett, amit viszont a firenzeiek már bukásként éltek meg, Bernardini pedig az 1958-as idényben továbbállt a Lazioba.

De Róma most sem hozott neki szerencsét, az igaz, hogy 1958-ban megnyerte az olasz kupát, a Lazio első nemzeti szintű trófeáját, de hiányoztak az erőforrások, hogy egy igazán jó csapatot építsenek. Az 1960-as szezonban elkezdtek egy bátor fiatalítási tervet, ami csúfosan megbukott és novemberben kirúgták a "Doktor Urat", ekkor már mindenhol így szólították az egykori Fuffót. A távozása után egyébként a Lazio teljesen összeomlott, az egy ideje már fennálló anyagi gondok csak súlyosbodtak és a klub élére állami felügyelőt neveztek ki, a szezon végén utolsóként, a mezőnytől lemaradva estek ki az első osztályból.

A Bologna edzőjeként

Ekkor viszont Bernardinit elhívta a Bologna, pontosabban a Bologna legendás elnöke, Renato Dall'Ara, aki több mint 30 éve vezette a bolognai klubot és aki vissza akarta hozni a dicsőséges 30-as éveket, mikor a csapata sikert sikerre halmozott.

Bernardini és Dall'Ara az első másodperctől kezdve rühellték egymást, az elnök nem szívlelte a Doktor Úr szép játék iránti elvont vonzalmát, ami gyakran ütközött a rideg taktikai valósággal. Bernardini pedig nem értékelte a vidéki, gazdag Dall'Ara stílusát, egyszer nyilvánosan ki is fakadt a munkaadója ellen: "Ha egy taktikus edzőt akar, akkor hozza ide Roccót. Ha pedig egy szolgát akar, akivel kártyázhat az irodájában, akkor hozza ide az egyik titkárnőjét!" Ilyen és hasonló "kedvességeket" vágtak egymás fejéhez, de mindketten felfogták, hogy szükségük van egymásra és Dall'Ara hagyta dolgozni Bernardinit, aki most is megvalósította a maga 3 éves tervét. A Bologna az 1963/64-es szezonban, egy több mint húsz éves szünet után újra bajnok lett.

A Doktor Úr Bolognája, elképesztő nehézségek árán, de legyőzte a legendás uruguayi mágus, Helenio Herrera által edzett Internazonalét is, ez volt a "Grande Inter", amelyik zsinórban két BEK trófeát hódított el.

De Bernardini Bolognában sem élvezhette ki a sikereit, a csapata egyensúlyát menthetetlenül tönkretette egy teljesen abszurd, azóta is megmagyarázhatatlan dopping ügy és Dall'Ara elnök váratlan, pár nappal a bajnoki cím elnyerése előtt bekövetkezett halála. A következő szezonban a Bologna a BEK-ben kiesett a lehető legelkeserítőbb módon, pénzfeldobással az Anderlecht ellen és a szezon végére lecsúsztak a bajnoki táblázat hatodik helyére. A 64/65-ös szezon végén Bernardini távozott Bolognából is, azóta a Bologna soha többet nem tudott bajnokságot nyerni.

Bajnok lett a Bologna

A Doktor Úr a következő szezont már a Sampdoria kispadján kezdte, itt annak rendje és módja szerint egyből kiestek az első osztályból, alig egy ponttal lemaradva a bennmaradást jelentő 15. helyről. Bernardini mentségére legyen mondva, hogy ő most is 3 évben gondolkozott, a következő szezonban megnyerte a másodosztályú bajnokságot és a főkapun át jutott vissza az első osztályba. Az elkövetkezendő években végig első osztályban tartotta a Sampdoriát és munkájával nagyban hozzájárult a klub átalakításához, ami megalapozta a Samp későbbi sikereit.

A Samptól 1971-ben távozott, elment a Bresciaba, de már nem edzőként, hanem sportigazgatóként és látszólag végleg visszavonult az olasz labdarúgás élvonalától. De az olasz labdarúgás élvonalának még egyszer utoljára szüksége volt rá. Az olasz válogatott 1974-ben csúfosan megbukott a németországi világbajnokságon, egyértelmű volt, hogy újra kell alapítani a csapatot. Ez egyrészt egy nehéz és hálátlan munkának ígérkezett, amire senki sem vágyott, másrészt ekkoriban egyértelműen Bernardini volt a legtekintélyesebb szakember az olasz csizma területén, tehát megnyerte az állást és öreg korára megvalósította az egyik álmát, ő lett az olasz válogatott edzője. Mondani sem kell, hogy 3 évig, 74-től 77-ig töltötte be a tisztséget, ezalatt begyűjtött egy csomó vereséget és egy csomó indokolatlan kritikát. Például avval kezdte, hogy nyugdíjazta Rivát, Mazzolát és Riverát, ezzel egyből a nyakába szakadt az összes népszerűséghajhász ál-szakember kritikája.

Bernardini és Bearzot a kispadon

Még rengeteget lehetne mesélni Fulvio Bernardiniről, de a poszt terjedelme már így is kezd átlépni minden józan határt, ezért inkább megpróbálom rövidre zárni. Bernardini végül 1977-ben átadta az olasz válogatottat, egykori hűséges segédedzőjének, Enzo Bearzotnak, akivel az olaszok már 78-ban legyőzték a későbbi világbajnokot, a házigazda Argentinát, és akivel 82-ben vb címet nyertek Spanyolországban.

Bernardini 1984 januárjában halt meg Rómában, amiotrófiás laterálszklerózisban, egy hosszú és kegyetlen lefolyású betegségben, amit sokan Lou Gehrig kórként ismernek.

Fulvio Bernardini játékosként egy páratlan tehetség volt az olasz labdarúgásban, az első igazi római zseni. Újságíróként óriási tekintélye volt, több újságban publikált rendszeresen, mind közül talán a legismertebb a Corriere dello Sport, ahol rovatvezető volt. Edzőként pedig kevés hozzá fogható szakember akadt Itáliában, neki szokták tulajdonítani az angolok WM (3-2-2-3, vagy 3-4-3) játékrendszerének a bevezetését Olaszországban, bár ennél azért jóval többet csinált. A második világháború után sokáig, konkrétan 1969-ig, az ő Fiorentinával és Bolognával megnyert két bajnokságán kívül, mindig milánói, vagy torinói csapat nyert. Talán a legemblematikusabb, hogy Olaszországban emberemlékezet óta úgy hívják az edzőket, hogy "mister", olaszosan "míszter"-nek ejtve. Az egyetlen edző, akit nem így szólítottak Bernardini volt, őt mindenki "Dottorenak", Doktor Úrnak hívta.