Egységek és kétségek – Ballai Attila publicisztikája

Nem nyerünk egy aranyat sem! – jelentette ki a szélsőségekre, polgárpukkasztásokra mindig kapható ismerősöm a minap, természetesen a nyári olimpiai játékokra utalva. Két szóban válaszoltam neki; az elsőt e helyütt nem idézném, a második csak annyi volt: …vagy. Azóta többször belém villant a vészmadárkodása, és kelletlenül állapítottam meg, hogy – emberemlékezet óta először – holtbiztos aranyesélyünk valóban nincs.

Hogy mit, kit tekintenénk annak? Példaként adja magát az 1992-t, Barcelonát megelőző latolgatás, amikor onnan indultunk, hogy Egerszegi Krisztina minimum kettő, de a 400 vegyessel inkább három, Darnyi Tamás kettő, az már eleve négy-öt bajnoki cím. A tizenegyhez persze kellettek a bravúrok, a meglepetések is. Mint Kovács Antalé. A helyszínről tudósító kolléga mesélte, hogy az egész napi rohanás után este végre leroskadt a szállodai szobájában a fotelba, bekapcsolta a televíziót, és döbbenten látta, hogy egy ismeretlen sportoló magyar melegítőben feszít a dobogó tetején, és szól a Himnuszunk. Azzal nyugtatta magát, hogy ez csak valami film lehet. Nem az volt.

Én is jártam hasonlóképpen, még kölyökként, 1980-ban. Amikor azzal fogadott otthon jó anyám, hogy Varga Károly nyerte az első aranyunkat, mire rávágtam: jaj, anyu, nincs is ilyen nevű versenyzőnk. Mint tudjuk, volt. De volt több „tuti” is, olyan is, aki bejött (Magyar Zoltán lólengésben, Kocsis Ferenc kötöttfogású birkózásban), olyan is, aki nem – szegény Wichmann Tamás kenu egyesben. Az utóbbi is normális fejlemény, hiszen csak úgy teljesíthetné be mindenki a hívei, honfitársai által elvárt küldetését, ha minden számnak csupán egy favoritja lenne, de ez nyilván nem így van.

Ezért aztán nagy vonalakban a fentiekből áll össze a teljes kép, egy nemzeti küldöttség olimpia szereplése: egyesek tündöklése, mások „bukása”, kisebb és nagyobb bravúrok, fejre állások, a legritkább esetekben csodák. Amelyek manapság már jobbára a csodát vizionáló sportkedvelő előzetes információhiányából fakadnak; outsiderként az informatika jelen fokán képtelenség diadalt aratni.

E logika mentén haladva, és időben Barcelonából Párizs felé közelítve, felidézhetjük a 2016-os riói készülődést: Hosszú Katinkától és Kozák Danutától egyértelműen egynél több aranyat vártunk – mindketten hármat-hármat nyertek –, Szilágyi Áron pedig címvédőként, beérett klasszisként indult, de azért kard egyéniben sokkal kevésbé kalkulálható a verseny végkimenetele, mint 200 és 400 vegyesen vagy kajak egyesben, kettesben, négyesben. Nyolc elsőségünkből hetet bátran tekinthettünk papírformának.

2021-ben, Tokióban már csak Milák Kristóf sikerét 200 pillangón mertük volna előzetesen kőbe vésni. Sejtettük, hogy a rövidebb távon, százon is „kereshet” (ezüst lett a vége), bíztunk Szilágyi Áron triplázásában és a kajakosokban, tudtuk, hogy bármi „leeshet” még birkózásban, öttusában – mindez nagyjából be is jött, ami 6 arany, 7 ezüst, 7 bronz össztermésben mutatkozott meg.

Nézzük mindezek után, hogy állunk most! Schmitt Pál (tisztségeit e helyütt nem szükséges felsorolni) a minap a Nemzeti Sportrádióban vállalkozott tippelésre, és arra jutott, hogy mindegyik medáliából ötöt nyerünk. Hajlamos vagyok hallgatni rá, mert első tudósítói olimpiám, 1996, Atlanta előtt a háromszor hetet mondta be, és mind a bajnoki címek, mind a dobogós helyezések számát telibe találta (7, 4, 10 volt végül a helyes „megfejtés”).

Ugyancsak tekinthetjük előzetes esélyelemzésnek, csak éppen hivatalosabb formában, a központi sportirányítás 2022 őszén nyilvánosságra hozott kasztrendszerét, amely öt csoportba sorolta a sportágakat. Az elsőben a következő két olimpia remélt éremszállítói kaptak helyet: a birkózás, a kajak-kenu, az úszás, a vívás, a vízilabda és a korcsolya. (Az utóbbit ezúttal több okból is mellőzhetjük.) A másodikban a 2024-ben és 2028-ban pontszerzésre esélyesek: az atlétika, a cselgáncs, a kerékpár, a kézilabda, az öttusa, a sportlövészet, a triatlon és a vitorlázás. A párizsi latolgatáskor ennél lejjebb, szebben szólva szélesebb sportági skálára nem kell tekintenünk. A közeljövő elitje egyébként teljes fedésben van az 1896 óta íródó örökrangsoréval: 1. vívás, 2. úszás, 3. kajak-kenu, 4. birkózás; a vízilabda értelemszerűen azért sorolódott hátrébb, mert ott nem egy sportoló nyerhet több érmet, hanem több egyet.

A Schmitt Pál által jövendölt öt aranyat is leginkább ettől az öt sportágtól várhatjuk. De nem ám Egerszegi három, Darnyi kettő leosztásban, megingathatatlan aranyesélyesünk, olyan, akit csak iszonyatos balszerencse vagy formahanyatlás sodorhat le a dobogó tetejéről, akinek a második helyezése már mérhetetlen csalódás lenne, egyetlenegy sincs. Ahogy előbb írtam, emberemlékezet óta először nincs.

Úszásban nincs, mert Milák Kristóf rendkívüli tehetsége, adottsága mellé valami egészen egyedi, szárazföldi lényként nehezen értelmezhető karakter társul, és – Tokióval ellentétben – ezúttal az utóbbi látszik felülkerekedni. Hogy ezért ki mennyire felelős, arról majd Párizs után; ha valami, valóban csak általa megidézhető csoda által győzne, és ezzel alapjaiban borítaná a sportág évszázados dogmáit, akkor is. (Az sosem érdekelt és zavart igazán, hogy lehetetlenség vele kommunikatív viszonyba kerülni. A Kis-Dunán a halakkal sem tudok, mégis kiválóan és folyamatosan úsznak.) Kós Hubert így papíron a magyar úszócsapat fő reménységévé lépett elő 200 háton – de ki merné ezt az aranyesélyt Darnyi, Egerszegi, Rózsa, Kovács Ági, Gyurta vagy a múltbéli Milák fölényéhez mérni?
Kajak-kenuban mennyiségi és minőségi szempontból is visszafogottabban állunk, mint talán Szöul (1988) óta bármikor. Ne feledjük persze, Kopasz Bálint és Tótka Sándor személyében két egyéni címvédővel, így, ha nem is három – mint Tokióban –, de egy-két aranyat nyerhetünk. A feltételes mód azért indokolt, mert e jogos remény nem egy-egy konkrét bajnokhoz, egységhez köthető. Inkább az általános erőviszonyokhoz, a nagy számok törvényéhez. Azaz: valakinek be kell jönnie.

Vívásban és birkózásban is. E két sportágban fokozza a bizonytalanságot, hogy a napi, a pillanatnyi forma dönt, több hónap, év kemény munkája, az optimális felkészültség önmagában semmire sem garancia, mert egyetlen elbambulás, rövidzárlat, kalkulálhatatlan, élete öt percét nyújtó rivális végzetes lehet. Hiszen itt nem az óra dönt, nem az az ellenfél, hanem hús-vér, valódi vetélytárs, ami növeli a szubjektív elemet, a kockázatot. Szilágyi Áron kard egyéniben az előző három játékok bajnoka, párját ritkító intellektussal, lenyűgöző mentális erővel, tapasztalattal. Mégis, ki tenné fel rá a családi vagyont, hogy győzni fog? Ha az 1500 méteres gyorsúszásban indulna, hasonló felvértezettséggel, én feltenném. De vívásban? Csapatban már csak a versenyzők, az asszók száma miatt is kisebb a meglepetésfaktor – de ez addig volt nekünk kedvező, amíg a papírforma egyértelműen magyar sikert ígért. Most viszont – maradva a férfi kardnál –, ha már a négy közé képzeljük együttesünket, a koreaiak és az amerikaiak ellen nagy és még nagyobb bravúr kellene a beteljesüléshez.

Publicisztika lévén ilyen részletekbe nem is merülnék a további esélylatolgatáskor. Inkább idézem Érdi Mária világ- és Európa-bajnok vitorlázót, aki a Nemzeti Sportban tökéletesen megfogalmazta saját és minden további bajnokjelöltünk helyzetét: „Én vagyok a verseny egyik favoritja, hiszen én vezetem a világranglistát, ráadásul kifejezetten jó év van mögöttem, de mint minden sportban, vitorlázásban is bármi megtörténhet. …nem egyedül vagyok a mezőnyben. …Ha kihozok magamból mindent, akkor nagy valószínűséggel dobogó lesz belőle. Lehet persze, hogy az ötödik hellyel is elégedett leszek, és lehet, hogy a bronzéremmel sem.”

Egyéni klasszisaink mellett ez még két vízilabda-válogatottunkra is igaz, azzal a különbséggel, hogy az ötödik hellyel egyikük sem lenne elégedett. Ott nincs akkora konkurencia. De már rég túlléptünk azokon a daliás időkön, amikor a magyar pólónak az ezüstérem még kudarc volt (1972, Rajki Béla), amikor magyar kapitány bronzérem után nem fürdött; lám, Tokióban már ketten is megtették. Párizsban ettől még nyerhetnek akár a fiúk, akár a lányok is – de Komjádi, Rajki, Gyarmati, Kemény aranycsapatainak rendíthetetlensége, érinthetetlensége örökre a múlté.

Mindezek miatt hadd zárjam ezzel a meghökkentőnek ható, szerintem mégis valós állítással: legutóbb éppen száz esztendeje, 1924-ben és Párizsban álltunk holtbiztos győzelmi esély(es) nélkül. (1928-tól egészen 1960-ig a kardcsapatot már joggal annak ítélték.)

Ettől persze még a bevezetően említett cimborámnak nem lesz, nem lehet igaza. Schmitt Pálnak már inkább. Kérdés persze, örülnénk-e az öt aranynak. Én magam hadd feleljek ehhez az íráshoz illő határozottsággal: nem tudom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!