Kesztyűs kézzel – Ballai Attila publicisztikája

A magyar ökölvívás végre ismét hírt, életjelet adott magáról. Hosszú idő után egy hazai mérkőzés került a figyelem középpontjába, gerjesztette az indulatokat, borzolta a kedélyeket. Más kérdés, hogy jellemző módon azért, mert elmaradt. Nem egyértelmű, hogy Bacskai Balázs és Harcsa Zoltán erőfelmérő, -demonstráló jelleggel csupán „szparringolt” volna, vagy tétként valóban kitűzetett az olimpiai selejtező. Harcsa úgy véli, az előzetesen lefektetett normák alapján neki járna az indulási jog, ezért a szerinte őt ért méltánytalanság miatt 27 évesen visszavonult. Így Bacskai vághat neki a kvalifikációnak, és nagy bravúrral, nagy szerencsével talán odaérhet Tokióba. A papírforma alapján egyetlen magyar bunyósként. Nagy bravúr és nagy szerencse híján viszont egy szem kvóta nélkül maradhatunk. 1920 óta először.

Ahelyett, hogy öt-hat fiunk készülne az olimpiára, közülük kettő-három éremeséllyel. Mint régen. Azaz nem is olyan nagyon régen, és szinte magától értetődően. Mi, a középgeneráció tagjai és az idősebbek legalábbis így éltük-élték meg, mert az ökölvívás a magyar – és a nemzetközi – sport fontos, látványos és hangsúlyos, megkerülhetetlen része volt. Nem is akarta senki megkerülni. Miért akarta volna, amikor nincs is annál férfiasabb vetélkedés (a hölgyektől nőnap alkalmából is elnézést kérek, de amikor ökölvívásról írok, beszélek, azon én a hagyományos szakágat értem), mint belépni a kötelek közé, szemtől szemben a másikkal, és kinyitni a pofonzsákot.

Ennek a mai, megbolydult világnak éppen ez lehet a fő gondja a boksszal. Hogy lecsupaszítottan férfias, emberi, zsigeri. A küzdés maga. Ezért vesztettük el szinte észrevétlenül az egész sportágat. Ez az, ami sokkal messzebbre mutat Harcsánál, Bacskainál, az új vezérkarnál, még az előzőknél is, de erről később. Most még kicsit arról mesélek, a mai fiatalok bizonyára el sem hinnék, nekem sem fogják elhinni, mennyire jelen volt hétköznapjainkban és az ünnepeken is az ökölvívás. Muhammad Alitól a csepeli és kecskeméti szorítóig, a csb-ig. A legendás csapatbajnokságig, amelyet 1926-tól 2002-ig kisebb megszakításokkal évente megrendeztek, a hőskorban zsúfolt és felajzott lelátók előtt, mert az egyesületekben minden súlycsoportra jutott versenyző, nem is egy, nem is akármilyen. Aztán a harmadik évezred elején egyszer csak ennek is befellegzett. Mintha Papp Laci halálával 2003 őszén sírba szállt volna a magyar bunyó is.

Bezzeg azelőtt! Az első olimpiáról, amely már dereng bennem, 1972-ből, Münchenből, az aranyak öröme mellett egy fájdalmas ezüst és csalódás emlékét őrzöm. Nem a pólósokét, nem is a futballistákét, nem Wichmann Tamásét vagy Gyarmati Andreáét, hanem Orbán Lászlóét. A zseniét, a kedvencemét, aki úgy védekezett, olyan tempóérzékkel, elhajlásokkal, hogy nem is lehetett megütni. Kezdő újságíróként sem „szakterületemről”, hanem a bokszból kaptam az igazi, érdemi feladatokat. 1989 februárjában, a Simon Brown–Jorge Maysonet profi vb-döntő győztesével, Brownnal úgy készíthettem interjút, hogy együtt futottunk a Margitszigeten – az Esti Hírlap hajdani, kopott címoldalán fotó örökíti meg e ma már elképzelhetetlen közös akciót. Első külföldi világbajnokságom, amelyről tudósíthattam, ugyancsak ökölvívó-vb volt, szintén 1989-ben, Moszkvában, és az elméleti, valamint gyakorlati felkészülés részeként illett ellátogatnom idősebb Füzesy Zoltán mesteredzőhöz, akivel a lakásán kesztyűztem, ott mutatta meg, hogyan ütik és védik a horgot. Moszkvában aztán testközelből csodálhattuk a háromszoros olimpiai bajnok, 37 évesen sportvezetőként is még izomkolosszus kubai Teófilo Stevensont, aki óriás volt, de nem szellemóriás; szegény, megboldogult Molnár Dániel kollégánk meg is interjúvolta, ám amikor a csupán spanyolul értő Stevensont később megkérdeztük, milyen nyelven beszélt Danival, rövid tűnődés után azt felelte: nem tudom. Fetrengtünk a röhögéstől, nem úgy, mint 1980-ban, amikor itt, Pesten Lévai Pista néhány másodperccel a gong előtt nyerésre állt Stevenson ellen, ám ő egy nyilvánvalóan szabálytalan és alávaló mélyütéssel felülkerekedett. Ma már felfoghatatlan indulatokat, lincshangulatot váltott ki ezzel, a „megbonthatatlan magyar–kubai barátság” legnagyobb repedését idézve elő. Első helyszíni olimpiámon, Atlantában, 1996-ban is bunyós, Kovács Kokó István volt a magyar küldöttség egyik legnagyobb sztárja, és nemcsak azzal, hogy simán nyert. Hanem például azzal, hogy a dobogóról lelépve arra kért minket, újságírókat, legyünk szívesek, kerítsünk neki valahonnan egy sört, majd elárulta, hogy e taktikai utasítást kapta a kubai Mesa elleni döntőre: kőbányai srác, harcoljon úgy, ahogy érzi, ahogy gondolja. Hasonlóan eredeti, még puritánabb, közülünk vétetett „srác” volt Erdei Zsolt, akitől 2000-ben reméltünk aranyat, és elveszített elődöntőjét egyik legkeservesebb sydneyi traumámként tartom számon. Ugyanitt Lakatos Pali még bosszantóbb módon kapott ki az előcsatározások során, lehetőséget adva Szántó Öcsi bácsinak minden idők legszellemesebb szövetségi kapitányi értékelésére, íme: „Pali ezt a koreait tíz éve még agyba-főbe verte volna. Ha másért nem, azért, mert ő akkor húszéves volt, az meg tíz.”

Aztán egyszerre mindennek vége szakadt. A csillogó egyéniség és a nagy duma ma már ábránd. Az érem is. Lassan a puszta részvétel is. A harmadik évezred négy olimpiáján összesen hét mérkőzést nyertek meg versenyzőink, két venezuelai, egy-egy mexikói, egyiptomi, tunéziai, namíbiai és türkmén áldozattal. A 2000-es években nemhogy észak-amerikai vagy kubai, de európai ellenféllel szemben sem született magyar siker. Nem „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” felütéssel kérem számon mindezt, már csak azért sem, mert attól tartok, régi dicsőségünk nem késik, hanem odalett, visszahozhatatlanul.

A sportág tér- és népszerűségvesztése ráadásul nem is magyar sajátosság. Manapság már sehol sem „politikailag korrekt” agyba-főbe verni a gyengébbet, ahelyett, hogy mesterségesen megteremtenénk neki az esélyegyenlőséget, és ennek jegyében védekezés nélkül mutatnánk felé bal, majd jobb orcánkat. Különben annak is fennállna a veszélye, hogy a vesztes feljelentést tesz az európai bíróságon, ahol a ringben elszenvedett jogsértésekért jelentős kártérítést ítélnek meg neki. Hajdan úgy járta, hogy a gyereket az első edzésen jól meg kell veretni, és abból lesz bunyós, aki ezután a másodikra is elmegy. Manapság, az e-sportok korában, amikor lassan majd az olimpia helyett is elimpiát rendeznek, efféle elvek alapján egy nap alatt tűnne el a komplett utánpótlás.

A küzdősportok egyébként is válságba kerültek, mert e modern rohanásban képtelenség kivárni két, nagyjából egyenlő erő harcának végét. Ami normális esetben akkor jön el, amikor csak az egyik fél áll, a másik már fekszik, és nem az dönt, hogy a „csalóközi” pontozó hány jobbegyenest észlelt és hányat nem. John Lawrence Sullivan, a műfaj első világsztárja, a 19. század végi Amerika bálványa 1889 augusztusában két és negyedórás csatában, a 75. menetben ütötte ki Jake Kilraint, aki, miután aránylag észhez tért, nem siránkozhatott semmiféle részrehajlás miatt. Napjainkban ellenben, aki lábon kihordja a meccset, szinte törvényszerűen csalást emleget. Ez sem emeli a sportág hitelét.

Nálunk valószínűleg tovább rontotta az általános helyzetet a rendszerváltással keletkezett vákuum, amelyben nem egy sportág tűnt el nyomtalanul. Mert azt már meghaladtuk, hogy a sport jelentette a kiugrás majd' egyetlen útját, oda viszont sokáig – a létesítményfejlesztések és a sporttámogatás ugrásszerű növekedésének 2010-es kezdetéig biztosan nem –, nem jutottunk el, hogy a szülők jó szívvel adják lerobbant, dohos csarnokokba, leharcolt, megkérgesedett öreg szakik kezébe a gyereket. Akit pedig az utca nevel, az manapság elvétve veszi a sport, az edzőterem felé az irányt. A hableányok mintájára a magyar sportban megjelentek a „hablegények”, és ezt logikusan a kemény fickókat kívánó boksz szenvedi meg leginkább.

Ezért aztán a Bacskai–Harcsa párharc mellett évente ezerszám maradnak el mérkőzések, észrevétlenül. És nem azért, mert valaki leteszi a kesztyűt. Hanem, mert fel sem veszi, soha.