Zürichben elveszett párizsi illúziók

Hát igen, mondhatnánk némi malíciával, tetszettek volna 1924. április 6-án nem a pályáról lemosni és az MTK-stadion talajába gyalulni az olaszok tizenegyét – a 7:1-es, a fölényesnél is fölényesebb magyar siker láttán persze a legvisszafogottabb elemző is minimum könnybe lábadt szemmel vizionált olimpiai érmet. A hurráoptimizmust növelte a május 4-i, osztrákok elleni, ugyancsak hazai környezetben elért 2:2, főleg, hogy a „sógorok” egyenlítő találata csak két perccel a játékidő lefújása előtt, Fehér Ferenc kapus hibájának következtében esett. Így, ilyen bizakodó hangulatban érkezett meg az olimpiai torna rajtjáig amúgy már haza sem térő társaság 1924. május 16-án este nyolc óra 46 perckor Zürichbe vasúton, hogy aztán elfoglalja szobáit a Hotel Habis Royal szálloda falai között, s két nappal később lejátssza az olimpia előtti utolsó felkészülési mérkőzését.

A reményteli várakozás a mérkőzés napján sem csitult. „Magyarország, mint első favorit vesz részt a párisi futballtornán, válogatott csapatunk híre elterjedt az egész világon s a Svájc elleni mérkőzést mindenütt úgy tekintik, mint az olimpiász előtti próbagaloppját, amely a magyar csapat párisi sanszait leronthatja, de meg is növelheti” – írta a mérkőzés napján a Sporthírlap. Majd így folytatta: „Bizton hisszük, hogy válogatottjaink sikerrel állják meg a helyüket Svájc feltörekedő, lelkes csapatával szemben, s így játéktudásuk mellett a csorba nélküli hírnév erkölcsi fegyverét is magukkal viszik az olimpiai játékok porondjára”. 

A Nemzeti Sport tudósítója kevésbé direkt módon, valamelyest óvatosabban, de végül mégis ugyanarra a következtetésre jutott: „El sem tudjuk képzelni, hogy milyen leverő hatással lenne úgy a csapatra, mint a félve reménykedő sporttársadalomra a magyar csapat gyengébb szereplése. A játékosoknak megtörné bizalmát, lelohasztaná nagyszerű lendületét, győzelmi hitét, míg itthon a kitűnő olimpiai szereplés boldogító érzését fagyasztaná le kegyetlen, rosszkor jött tavaszi faggyal. De minek beszélünk erről? Ha a két csapat erőviszonyát vizsgáljuk, reális körülmények között teljes bizalommal nézhetünk fiaink sikeres szereplése elé.”

Ehhez képes Svájc „feltörekvő, lelkes csapata”, amely az 1924-es meccset megelőzően ötször játszott a magyarokkal, és egy győzelem és egy döntetlen mellett háromszor kapott ki, szóval ez az, ugyancsak a párizsi olimpiára készülő (s ott majd meglepetésre ezüstérmet nyerő) svájci együttes váratlanul magabiztosan intézte el 4:2-re nagy esélyes ellenfelét. A Young Fellows-pálya tizennyolcezres publikuma azt látta, hogy a hazai csapat „a szívét, a lelkét, a tüdejét vitte bele a játékba”, ellenben a két-három góllal jobbnak vélt mieink látványosan nem találták a helyüket a pályán. A tudás megvolt – írta a Sporthírlap tudósítója, de a szív és az akarat ezúttal hiányzott, ráadásul a lélektelenség mellett a nehéz talaj („a lapos passzok sorra elakadtak a magas fűben”) is kihatott a magyarok teljesítményére.

Bő félóra után már 2:0-ra vezetett Svájc (ez volt a félidei eredmény), majd a második félidő elején két újabb gyors gól meg is pecsételte Kiss Gyula csapatának sorsát. Az utolsó 30 percre ugyan összekapta magát a társaság, Braun „Csibi” tizenegyesből szépített („nagy nyugalommal helyezte be pontosan a jobb felső sarokba”), hogy aztán a csereként pályára lépő Opata Zoltán állítsa be a végeredményt („Molnár a ráfutó bekk előtt Opata elé rúgja a labdát, aki fordulásból, mintegy 15 méterről élesen vágja azt a bal alsó sarokba”). A Nemzeti Sportot a helyszínről tudósító Mamusich Mihály úgy látta, a mérkőzés a fedezetsor gyenge teljesítményén s főképp az itt helyet kapó futballisták állóképességének hiányában (pedig Orth a második félidőben jobbhalfként próbált meg segíteni), és a csatársor eredménytelen játékában keresendő. A mérkőzés legjobb magyarjának Fogl II Károlyt nevezte meg, de a két cserejátékos, Hirzer és Opata teljesítményét is kiemelte, mert teljesítményük lendületet adott a második felvonásban.

Apropó, Opata Zoltán! Az MTK támadója, bár talán akkor aligha szembesült tette értékével, történelmet írt azon a májusi kora délutánon (igaz is, akadt olyan vélemény, amely a vereség okát a hosszú utazást ki nem pihenő játékosok mellett a délután három órás meccskezdésben és a szokatlanul nagy hőségben kereste…), mivel ő lett a magyar labdarúgó-válogatott első csereként beállva gólt szerző játékosa. Az 1900. szeptember 24-én Budapesten született, tehát ekkor 23 esztendős játékos két évvel korábban, egy osztrákok elleni budapesti találkozón mutatkozott be a címeres mezben, összesen 17-szer öltötte magára a válogatott szerelést, s ezeken – a zürichit is beleszámítva – hat gólt szerzett. A manapság már talán kissé elfeledett, de a maga korában hallatlanul népszerű és a társasági életben amolyan igazodási pontnak tartott Opata legnagyobb erénye sokoldalúsága volt, hiszen a csatársor valamennyi posztján számításba lehetett venni. Kő András és Török Péter 1988-ban megjelent A magyar futball anekdotakincse című művében így jellemzi: „Évekig szerepelt a balszélső, a balösszekötő, a jobbszélső, ritkábban a jobbösszekötő és gyakran a center helyén. Ha valamelyik válogatott csatár megsérült vagy megbetegedett, máris így hangzott a döntés:

– Majd Opata Zoli játszik a helyén!”

Vadas Gyula pedig ezt írta róla az 1927-ben kiadott 100-ak könyvében: „A magyar futball egyik legérdekesebb alakja. Abból az igazi, budapesti futballista-típusból való, amely a veleszületett őshumort, jókedvet és bohémséget mindig érezteti. Opata tud örülni a győzelemnek, elszomorodik egy pillanatra a vereségen, de sohasem veszti el jókedvét, mely minden helyzetben talál örömet és vigasztalódást. A futballt – még professzionista alapon is – csak játéknak tartja, amelyet komolyan kell játszani. S az élet is nagyjából játék.”

Említésre méltó, hogy ezt a bohém, megannyi anekdotában főszerepet kapó, ugyanakkor mégis kötelességtudó labdarúgót Karinthy Frigyes is megőrizte az utókornak, hiszen egy helyütt ezt írja róla: „Hajnal felé álmosan ráz a feleségem. Nem lehet tőlem aludni. Folyton azt ordítom álmomban „Opata! Opata…! Tempó-emté-ká! Tem-pó-emté-ká!”

A technikailag képzett, kétlábas, rendkívül lendületes, veszélyesen lövő, az összjátékban is jeleskedő, ám rövidlátása miatt a fejjátékban nem igazán eredményes labdarúgó játékosként hat bajnoki címet és két Magyar Kupa-győzelmet ünnepelhetett az MTK-val, majd edzőként is sikeres pályafutást tudhatott maga mögött. Többek között a Bocskai, a Kolozsvár, az FTC, az Újpest, a Csepel vagy éppen a lengyel Górnik Zabrze (1958-ban bajnoki címig vezette) szakmai munkáját irányította, de ült a magyar olimpiai válogatott kispadján is.

1982. május 19-én hunyt el – egy nappal a csereként lőtt gólja 58. évfordulóját követően.