Nők a férfiak ellen: futballtörténelmet írtak az Epres-erdőben

Nem ismerünk a százéves filmfelvételnél régebbit, amely a magyarországi női labdarúgás homályba veszett őskorából fennmaradt volna, így a Nemzeti Filmintézet archívumából előkerült 19 másodperc akkor is ritka kincs, ha az Epres-kerti labdázgatást nehéz lenne a klasszikus női szakág fejlődéstörténetébe illeszteni. Dénes András (1963–2023), a téma elhivatott kutatója segített felidézni a fő állomásokat Budapest futballkönyvében: 1906-ban a 11 éves Tüdős Klára Debrecenben próbálgatta a játékot osztálytársnőivel, hat évre rá Szegeden Brauswetter Boriska tervezgetett csapatalakítást, 1913-ban Miskolcról és Kassáról futott be egy-egy kósza hír „női footballistákról”. A fővárosi áttörésre azonban még várni kellett, az első írásos bizonyíték Bókai Mattanovich Béla Nemzeti Sportban közölt lányfociriportja 1927 októberéből. Vagyis két évvel követte a Filmhíradó ominózus adását, amelyet így nem csupán a magyarországi női futball első mozgóképes megjelenéseként, hanem jelen tudásunk szerint a női labdarúgás első budapesti előfordulásaként kezelhetünk. Ezért is tartottuk érdemesnek arra, hogy Filmhíradók nyomában című cikksorozatunk aktuális részében foglalkozzunk a hátterével.

A videó forrása: Filmhíradók Online

Külön pikantériája a rövid filmrészletnek, hogy a korabeli leírás és a képek egybevágó tanúsága szerint az Epres-erdőben a nők nem egymással, hanem férfiak alkalmi csapata ellen játszottak. A hölgyegyüttes méretre szabott, női fazonú ruházata alapján azt kell feltételeznünk, hogy a sportosan kivágott blúzt és a mozgásra alkalmas sortot kifejezetten futballra, tán éppen erre a bemutató mérkőzésre készítették, a tornacipő és a térd fölé húzott lábszárvédő szintén ideális viseletnek tűnt – ezzel szemben a férfi játékosok hosszúszárú nadrágja a legkevésbé sem volt praktikus. Miként a csapatok nemek szerinti tagolása is utal rá, ekkoriban a nők futballozása önmagában szenzációs jelenségnek, erősebben fogalmazva már-már cirkuszi mutatványnak számított, amelyet ráadásul körüllengett a sportágban domináns férfi körök burkolt vagy nyílt szexizmusa. Mai szemmel olvasva szinte kínos szembesülni azzal, ahogyan az egyébként kitűnő újságíró hírében álló Bókai Mattanovich Béla említett, 1927-es cikkében megosztja az olvasóival tapasztalatait az Isteni Megváltó Leányai Szerzeteskongregáció fenntartásában működő leányinternátus növendékeinek mérkőzéséről. A leskelődő riporter dicséri a „parányi kis húsos lábakat”, élvezi a „tapogatódzó játékot”, majd lelkendezve számol be felfedezéséről: „Ja igen, egyszer, mikor az egyik elesett, láttam, hogy fekete nadrágocska van a szoknya alatt…” 

Hasonló megközelítéssel és hangnemben jelentette meg a Sporthírlap 1924 karácsonyi számában „A nő Sporthírlapja” című tematikus oldalát, amelynek „felelőtlen szerkesztője” bizonyos REX volt, aki a fejlécen közölt információ szerint a szerkesztőségi órákat „éjjel 2–5-ig az Erdélyi Borozóban” tartotta. A képzeletbeli Magyar Hölgyek FC–MTK 11 női–férfi futballmérkőzés tudósítása még csupán kedves tréfálkozás: „Eleinte több zavaró momentum hatott közre, így például az MTK 11 balhátvédje rászólt a vele szembe támadó hölgycsatárra, hogy »szerelni fogom«. Őnagysága erre általános csodálkozásra mosolyogva megállt. Később kiderült, hogy azért, mert úgy értette, hogy a hátvéd azt mondja: »szeretni fogom«. Ezek után a játék tovább folytatódott és a sok izgalmas jelenetből kiemelkedett az a momentum, amikor a férfi jobbhalf a hölgycsapat legszebb tagját, a balösszekötőt lekapcsolta. Mint hírlik, őnagysága régi udvarlója lovagias útra akarja terelni az ügyet.” A Sportoló Nők Szövetsége nevű fantomszervezet alakuló üléséről szóló beszámoló már igazolta, miért jelölte magát a rejtélyes REX „felelőtlen szerkesztőnek”: összegezve elmondhatjuk, a cikk a nőket hazug, bajkeverő szajhaként jellemzi. „Az egyik rendezőnek mentő ötlete támadt és azt mondta, válasszák meg a hölgyet elnöknek azt, aki még soha valótlanságot nem mondott. Hosszas keresgélés után végre találtak egyet, de személye ellen elvi kifogást emeltek azon a címen, hogy még alig múlt el másfél esztendős”  – viccelődik a lap az elnökválasztás körülményeit taglalva, majd a női MLSZ után kitér a női Országos Testnevelési Tanács megalakítására: „A gyűlés résztvevői eleinte attól tartottak, hogy a női OTT vezetéséhez nem lesz meg a kellő képességük, de azután megmagyarázták nekik, hogy az OTT-nak nem kell dolgoznia, csak zavart csinálni a sportban. A gyűlés most már megnyugvással vette tudomásul, hogy ezek a képességek megvannak a hölgyekben.” Végül a cikk szerzője a futballban akkortájt jellemző bujtatott fizetésekre utalva néhány rossz hírű éjjeli mulatót hoz szóba, párhuzamot vonva a nőket érintően egy másik szakma belső viszonyaival: „Az amatőr–profi kérdésben úgy döntöttek, hogy a profikat beosztották a »Tabarin«, »Casino« és »Papagály« csoportokba, míg a többiek továbbra is mint álamatőrök fognak működni.” 

Az 1925-ös részlet némafilmként nem őrizte meg a korabeli pályaszéli bekiabálásokat, ezekről így jóhiszeműen feltételezzük, hogy nem sértették meg a labdát kergető hölgyek méltóságát. A láthatólag könnyed, felszabadult hangulatú, a futballmeccs mellett akrobata- és bűvészműsort is kínáló eseményt a fák dús lombozata és a könnyed öltözékek alapján az 1925. júliusi premier előtti hetekben rögzítette a kamera. Nem tudjuk, kik a résztvevők, milyen alkalomból szervezték összejövetelüket; korabeli sajtóforrások alapján lehetett a program a Ferencvárosi Vasutasok erdei ünnepélye, de akár a Kispesti Gyermekbarát Egyesület kirándulása is, zsákfutással és bögretöréssel.

A helyszín az akkoriban hétvégi programok, közös piknikezések kedvelt színteréül szolgáló Epres-erdő, amelynek valamikori létezésére ma már csak az Epreserdő utca neve emlékeztet: a Külső-Ferencváros, Kispest és Pestszenterzsébet határában elterülő egykori ligetes, fás, zöld területet az elmúlt évszázadban szinte teljesen beépítették. Egy részéből sporttelepet alakítottak ki, a Népsport 1948. szeptemberi híre szerint a Nagyvásártelepi MTE rendezte be otthonát az ötholdnyi területen, amely később a Honvéd Bolyai János SE katonacsapat pályájaként vált ismertté, az 1970-es években pedig az FTC kölyökcsapatainak is edzésterepet biztosított. 

A magyarfutball.hu fotói alapján 2008-ban még álltak a kapuk, a pálya azonban az elmúlt bő másfél évtizedben végképp az enyészeté lett, felverte a gaz, igaz, a közelmúltbeli műholdas felvételeken a körvonalai még felismerhetők.

Az Epres-erdő múltját nyomozva az ember egyszerre merülhet el a boldog békeidők idilli hangulatában és a régi külvárosi világ alvilági mocskában: a napfényes kirándulásokról, kedélyes mulatságokról, gyermekkacajtól hangos délutánokról szóló tárcák, riportok mellett a félreeső liget a bűnügyi rovatokban is rendre felbukkant. Rablótámadások, véres razziák, garázdálkodó suhancok, fák közé csalt áldozataikat kifosztó prostituáltak szerepeltek a sötét hírekben. A végleg elveszett külvárosi szegletnek hiteles és szép emléket állít Földeák János (1910–1997) író Epreserdő című 1975-ös verse, cikkünk zárásaként ebből idézünk: „Tűz lett biz' az Epreserdő, füst és pára, kósza felhő… / Tán térkép is őrzi néhány, emléknek meg néhány szép lány; / közismert volt sok-sok bokra, vigyázott a csókolókra, / puha füve mint a pamlag, jól esett a derekaknak / ölelésnél, pihenéskor – szálloda is volt néhányszor: / szerelmes pár, vagy csavargó itt nem félte, hol az ajtó… / Be sajnállak, Epreserdő! Most még jobban, hogy tavasz jő – / Három város munkás népe ide járt ki vendégségbe, / én is hányszor mulatoztam itt májusi majálisban, / hány elvtárssal itt beszéltük meg lázadó szegénységünk… / Nem tagadom: nekem fáj ma úgy nézni e fosztott tájra, / hogy emlékem kedvesebbjét jövő napok, hetek lepjék, / hogy pirosló szabadságunk napján többé sose lássunk. / Ez a néhány gödör, árok meddig őrzi pusztulásod, / mert a fű ha zöldül itt-ott, már csak sejteti a titkod.” 

Importföld a Fradi-pályán

Talán maguk a Ferencváros futballistái sem tudták, hogy sokáig az Epres-erdő földjén játszottak az Üllői úti stadionban. Amikor a füvesítési munkálatokról számolt be 1941 májusában a Sporthírlap, Takács Béla (1893–1956) pályagondnok, az egykori népszerű FTC- és MTK-kapus, a „vörös Taki” a riporternek elárulta: „A fű alá való fekete földet az Epres-erdőből szállíttatjuk ide. Tavasszal bevetjük, gondozzuk. Egy év múlva már olyan erős gyökerű a fű, hogy gyeptégla készülhet belőle. Ezekkel foltozzuk aztán a pályát.”