Az orrfacsaró – Ballai Attila publicisztikája

BOLONDOK NAPI átverésnek hittem elsőre, amikor azt olvastam, hogy a Fenerbahce–Galatasaray labdarúgó Török Kupa-negyeddöntő után José Mourinho megcsavarta a 2–1-re győztes és továbbjutó Galata edzőjének az orrát. Szerda lévén még mondtam is, egy napot késett a poén, de megérte, ennyi belefér. Aztán már nem is annyira döbbenten láttam, hogy tréfáról szó sincs, a hír igaz – Mourinho ugyanis egyre többször tartja meg a bolondok napját, régóta nem éri be évi egy alkalommal. Most éppen négy mérkőzésre szóló eltiltásából tért vissza, bizonyára csak átmenetileg, mert máris itt az újabb balhé. Ami számos jelzővel illethető, de szerintem a szánalmas adja vissza legpontosabban a történteket.

A meccs eleve botránnyal, tömegbunyóval, két piros lappal zárult, de a portugál igazságosztó nem érte be ennyivel. Kollégája, Okan Buruk után indult, és egyszer csak hátulról megtekerte az orrát. A korábbi válogatott futballista erre a földre vetette magát és „fájdalmában” fetrengeni kezdett. Ha szembefordul Mourinhóval és azt mondja neki, a stadionon kívül várja, face to face, ahogyan férfiembereknél szokás, le a kalappal. Ha bevisz neki állcsúcsra egy jobbhorgot, azért már nem le a kalappal, de állítom, titkos népszerűségi versenyen minimum dobogóesélyes lett volna. Mert José Mourinho azok egyébként is népes táborát gyarapítja, akik végigkekeckedik, -provokálják az életüket, de a sors rejtélyes kegye vagy fintora miatt mégis megússzák egyetlen igazi maflás nélkül. Buruk sporttárs azonban a fenti megoldást választotta. Láttam már effélét, igaz, nem a profi futballban, hanem az óvodában, úgy rémlik, a nagycsoportban, de talán mégis inkább a középsőben. Muci néni mindkét kölyköt a sarokba zavarta, és odabökte nekik, majd szól, ha kijöhetnek.

Szerintem hasonló végkifejlet ennek az ügynek is méltó lezárása lenne, bár gondolom, „Józsika” kicsit később jöhetne ki a sarokból. Csakhogy Muci néni helyett ezúttal a török futballszövetség hivatott ítélkezni – legalábbis első fokon, egyéb fórumokról később –, így illő komolyabban venni a dolgot. Nem hinném, hogy Okan Buruk bármiféle megrovásra számíthat, mert pojácának lenni még nem bűn; legfeljebb köznevetség tárgya lett. Mourinho viszont súlyosabb eset, és nem csak azért, mert visszaeső. Persze azért is. Február végén, ugyancsak a Galata elleni isztambuli rangadón, a 0–0-t követően örömét fejezte ki, amiért külföldi, szlovén bíró dirigált, a negyedik – török – játékvezetőnek azt mondta, ha ő fújja a sípot, az tragédiához vezetett volna, az ellenfél kispadját pedig nagyjából testületileg lemajmozta. Mindezért durván 17 millió forintnyi török lírára büntették és négy mérkőzéstől eltiltották, most térhetett vissza. Erre a kis időre.

Egy orrfacsaró pillanatra. Amivel talán betelt a pohár. A Galatasaray közösségi oldala nagy valószínűséggel egy nyolcvanmilliós nemzet közös és jogos sértettségét fogalmazta meg: Mourinho folyamatosan becsmérlő kijelentéseket tesz a török emberekre. Én a magam részéről ellenben nem hiszem, hogy pont velük lenne baja; mindennel és mindenkivel van, leginkább azokkal, akikkel aktuálisan együtt kell dolgoznia. Adódik persze a kérdés, kell-e egyáltalán? Hiszen túl a hatvankettedik életévén, szekérderéknyi – szinte kivétel nélkül korábban nyert – trófeán és eurómillión, ücsöröghetne otthon is, a setúbali teraszán, az óceánt bámulva, akármit is szürcsölgetve, legfeljebb televíziós szakértői munkákat vállalva. Bár könnyen elképzelhető, hogy otthon sem szeret lenni – miért éppen ott szeretne? És esetleg mások sem szeretik, ha otthon van. Tudom, merész feltételezés, de egy ideje minden gesztusa, megnyilatkozása, arcrándulás azt jelzi, ő már csak jobb híján edzősködik.

Ezt a dilemmát a közeljövőben megoldhatja helyette az élet. Esetleg úgy, hogy elküldik a Fenerbahcétól, és többé nem hívják sehová. Ez lenne az általános logikus és felelős klubvezetői magatartás. Nem a török, hanem a nemzetközi labdarúgás ítélete. Bár a Közel-Keleten, Kínában és a Holdon feltehetően mindig akad majd a számára egy-egy szabad kispad. A neve még eladja. Más már nem.

Korábban az eredményei adták el. Húsz éve robbant be, a Porto meghökkentő 2004-es BL-győzelmével. Le is csapott rá az új tulajdonos, az orosz milliárdos, Roman Abramovics és a Chelsea, és ő mindjárt angol bajnoki címmel – a klubhistóriában 1955 után a másodikkal – hálálta meg a bizalmat. Aztán jött a címvédés, egy apróbb döccenő után a megítélésem szerinti szakmai csúcsteljesítmény, az Internazionaléval 2010-ben aratott BL-diadal, a világhálón is látható, megindítóan könnyes búcsú a játékosokkal, mert ekkor még szerették. De mennie kellett, mert a Real Madrid csábította. Amely érkezése előtt kilenc BEK- és BL-trófeát nyert, távozása után pedig hatot – de vele egyet sem. Ezzel elkezdődött a lejtmenet a Chelsea, Manchester United, Tottenham, AS Roma, Fenerbahce útvonalon. Tíz edzőből kilenc persze a fél karját adná érte, ha bármikor bármelyikük hívná, de az ív azért ereszkedő, mindenütt több volt a feszültség és a cirkusz, mint az eredmény, és Mourinhót már sehol sem könnyekkel, hanem pezsgőbontással és megkönnyebbült sóhajokkal engedték útjára. Nem egyszer a szerződésben kikötött idő előtt.

Ő eközben már 2004-ben kinevezte magát Special One-nak, Különlegesnek, amiből idővel Only One, az Egyetlen lett. Mintha sohasem a csapat nyert volna, hanem ő. A látszatát sem adta annak, hogy közösségben gondolkodna, hogy bárminek, bárkinek is alárendelné az egóját.

Az Only One aztán a közelmúltban új értelmet kapott: ő az egyetlen, aki ennyi mindent megengedett magának, és akinek ennyi mindent megengedtek. A szerdai orrcsavarást akár példátlannak is hihetnénk, de messze nem az, hiszen 2011-ben a Real Madrid trénereként a Barcelona és Pep Guardiola ­másodedzőjének, bizonyos Tito Vilanovának a szemébe nyomta bele a mutatóujját. Ugyanígy hátulról, sunyi módon, aztán elsomfordált, mint aki ott sem volt, és értetlenkedett, tagadott, amikor kérdőre vonták, kijelentette, hozzá sem ért Vilanovához, azt sem tudja, ki az, hogy hívják. A Realnál „kicsinálta” Jorge Valdano igazgatót, a korábbi edzőt és játékosként argentin világbajnokot (1995-ben, a Fradi madridi BL-csoportmeccse apropóján alkalmam nyílt megismerni, kifogástalan úriember), Iker Casillas kapusbálványt, csak mert kapcsolatot merészelt tartani barcelonai válogatott társaival, és nem tekintette őket ellenségnek. Beleállt Cristiano Ronaldóba, Sergio Ramosba, utóbbit Xabi Alonsóval egy ízben arra biztatta, hogy szándékos szabálytalansággal provokáljanak ki sárga lapot, hogy a BL egyenes kieséses szakasza előtt letöltsék a büntetésüket. Angliai ténykedése kezdetén a minimális tiszteletet sem adta meg Sir Alex Fergusonnak, a Manchester United menedzserének, lesajnálta, alkalmatlannak titulálta a Leicesterrel később bajnokságot nyerő, azaz csodát tevő Claudio Ranierit, állandóan a Chelsea-t figyelő, „beteges kukkolónak” nevezte az Arsenal-főnök Arsene Wengert.

Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy José Mourinho szorulna kezelésre. Mert amire olykor ragadtatja magát, olyat mentálisan egészséges felnőtt ember nem tesz. E tekintetben édes mindegy, hogy az illető írástudatlan ösztönlény vagy a földkerekség egyik legismertebb futballedzője. Persze, nem ritka tünet, hogy valaki, aki egyetlen szakterületen kimagaslik a többiek közül, felhatalmazást érez arra, hogy az élet minden szegmensén uralkodjon, de e szereptévesztők között sem találni szemkinyomókat, orrtekerőket.

Például Brian Clough is különleges volt, egyetlen volt. A Derby Countyval, majd a Nottinghammel véghez vitt bravúrjai nálam Mourinho minden sikerét felülmúlják, igaz, ettől még ha kellett, belekötött az élő fába is. Szemtől szemben, férfiasan, nem alattomosságot, hanem erőt sugározva. Kár, hogy 2004-ben elhunyt, éppen Mourinho Londonba érkezésekor, így nem találkozhatott vele, megette volna reggelire. Nem hivatalos, de frappáns indoklással azért nem lehetett soha angol szövetségi kapitány, mert megnyilvánulásai miatt az Egyesült Királyság számos országgal hadiállapotba került volna. Ez a veszély Mourinho és Portugália esetén is fennállna, én mégis szívesen látnám hazája válogatottjának élén. Ha másért nem, mert ezzel növekednének az esélyeink az őszi vb-selejtezőn.

Bár kinevezése esetén Marco Rossinak és stábjának aggódva üzenném, nagyon vigyázzanak! Az orrukra és a szemükre mindenképpen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!