Nagy Franzok Münchenben – 125 évvel ezelőtt alapították meg a világ egyik legeredményesebb klubját

Katsche Schwarzenbeck átvette a labdát, tolt egyet rajta, majd úgy 30 méterről a kissé későn vetődő Miguel Reina keze mellett a jobb alsó sarokba lőtt. Nem ez volt minden idők legnagyobb gólja, de még csak nem is a valaha volt legszebb. De meggyőződésem, a Bayern München immár 125 éves történetében a legfontosabb. Ha az a labda 1974. május 15-én a Bayern–Atlético Madrid BEK-döntő 119. percében nem a kapuba vágódik, aligha rendel a bajor klubról születésnapi anyagot a szerkesztő. Akkor nincs legenda, nem kezdődik el a Bayern és az utolsó másodpercek szerencséjének vélt közös története, hanem talán az Atlético emelkedik a csillagok közé. De Ferenc császár vízhordója, egyben takarítója (mindkét verzióban tematizálták Beckenbauer és Schwarzenbeck kapcsolatát) bevágta, beállította a BEK-döntő 1–1-es végeredményét, két nappal később, a kupa történetének első és egyetlen megismételt fináléjában pedig már csak egy csapat volt a pályán. Azon a 4–0-s mérkőzésen már a megszokott arcok csillogtak. A Franz Beckenbauer vezette védelem áthatolhatatlan volt (a kupaidény során mindössze másodszor!), Gerd Müller duplázott, Uli Hoeness pedig ugyancsak két góllal elkezdte a mai napig folyamatosan terebélyesedő szobra faragását.

Ha egyszer pontosan meg kell határozni, mikor született meg maga a Bayern-mítosz, netán a klubot a ki nem érdemelt szerencsével kapcsolatba hozó Bayern Dusel fogalom (gondoljunk a 2001-es és a 2002-es bajnoki címre vagy a keddi, Celtic elleni BL-továbbjutásra, ellenpontként pedig jusson eszünkbe az 1999-es, a Manchester United ellen elveszített BL-döntő) vagy éppen a Bestia Negra, akkor ez a 48 óra akár tökéletes megoldás is lehetne.

Addig ugyanis sokkal inkább a „nemek” jellemezték a klub életét. Először is egy „Nein” kellett ahhoz is, hogy egyáltalán létrejöjjön a Bayern München. A Männerturnverein nevű, egyébként ma is létező és több mint nyolcezer tagot számláló egyesület ugyanis az 1900. február 27-i közgyűlésén nem járult hozzá, hogy lelkes futballistái belépjenek a Délnémet Labdarúgó-szövetségbe. A döntés után a Bäckerhöfl nevű vendéglő forgalma csökkent, a közelben lévő Gisela étteremé megnőtt, hiszen a feldühödött ifjak oda vonultak át és egy berlini fiatalember, Franz John vezetésével létrehoztak egy új egyesületet. A névválasztás necces volt, elvégre Münchenben már volt egy Bavaria nevű klub, de végül engedélyt kaptak arra, hogy ők meg a latin helyett Bajorország német nevét használhassák. Megszületett az FC Bayern München – ma már talán felségsértésnek számító kék-fehér színösszetételben. Az új formáció még ebben a dresszben nyerte meg története első tétmérkőzését – történetesen a srácokról könnyedén lemondó MTV ellen 7:1-re.

Papp György, a Fővárosi TK játékosa, a világjáró Konrád II Kálmán, illetve az edző Kürschner Izidor volt a magyar futball képviselőinek két előfutára a múlt század tízes-húszas éveiben a Bayern Münchennél, őket aztán már sikerkovácsok is követték. A bajorok Dombi „Little” Richárddal a kispadon nyerték meg az első bajnoki címüket 1932-ben, de rövid ideig Schaffer „Spéci” Alfréd is irányította a csapatot, a hetvenes-nyolcvanas években pedig két magyar edző is dolgozott ott. Az Aranycsapat legendás középhátvédje, Lóránt Gyula nevéhez, fájdalom, a klub történetének legrosszabb élvonalbeli helyezése (12.) köthető, Csernai Pál viszont bajnokságot és kupát is nyert a gárdával, s BEK-döntőt is vívott vele. A játékosok között az ötvenes-hatvanas években több mint 100 meccsen védő, Nyugatnémet Kupát nyerő Fazekas Árpád vitte a legtöbbre (annyira, hogy a centenáriumi évben a klubtörténet ötödik legjobb kapusának választották meg Sepp Maier, Oliver Kahn, Raimond Aumann és Jean-Marie Pfaff mögött), előtte Weisz Leó, az ő korszakában Sipos István és Zsámboki József kapott még a pályán epizódszerepet a Bayernben.

Hét év múlva beköszöntött a máig tartó piros-fehér korszak, a nadrágra utalva megjött az első becenév, a Rothosen is. Ebből mára a helyi elfogadottság, az erőteljes bajor kötődés, a népviselet miatt Lederhosen (bőrnadrágosok) lett, az ellenfelek szemében pedig a káröröm egyik kifejező eszköze. Hiszen ha valahol vesztésre állt a vagy áll a Bayern Németországban, garantáltan felhangzik a „Zieht den Bayern die Lederhosen aus” (Vedd le a Bayern bőrnadrágját!). Hiába, a sikerekkel együtt általában az ellentábor is megjelenik, és az egyre kevesebb sikerélményt egyre hangosabban ünnepli. Jellemző, hogy még a Peace Gospel Singer nevű, túlnyomórészt hölgyekből álló kórus is megzenésítette ezt, csak hogy kicsit idegesítse az FCB-t és a híveit.

Persze nem volt mindig ilyen vidám az élet Münchenben, különösen nem a nemzetiszocialista időkben. A klubnak már az alapítók között is akadtak zsidó tagjai, ahogyan a leghosszabb időt a klub élén töltő elnök, Kurt Landauer is közülük került ki. Az első, 1932-es német bajnoki címet igazából még csak megünnepelni sem sikerült, amikor Landauernek már mennie kellett. Idővel megjárta a dachaui koncentrációs tábort, Svájcot, a Gestapo is sorozatosan fenyegette, de azért a második világégést követő újjáépítést megint ő kezdte el. Talán ha megéli, a német szövetség nem meri kihagyni a Bayernt a Bundesliga alapítói közül. Így viszont a profizmus és a Bundesliga 1963-as vezetésekor az „egy város, egy csapat” elv alapján az 1860 München képviselte Bajorország fővárosát az akkor még 16 gárdás élvonalban. Még egy bizonyíték a „nemek” jelentőségére a Bayern életében.

Az 1964–1965-ös idénytől kezdve viszont már velünk élő történelem a Bayern München. Nemcsak a Bayern, hanem a német labdarúgás valaha volt legjobb játékosa és góllövője is akkor mutatkozott be az első csapatban. Hat évtized távlatából visszatekintve, akkor lett nem hivatalosan Császárság Bajorország államformája, illetve megjelent minden idők leghatékonyabb (nyugat)német fegyvere, a két lábon járó Bombázó. Földhöz ragadtabban: Franz Beckenbauer és Gerd Müller elkezdte pályafutását a Bayern Münchenben. Ők (meg Sepp Maier, aztán idővel Paul Breitner, Karl-Heinz Rummenigge és a többi zseni) teremtették meg annak az alapjait, hogy az 1968–1969-es idény rajtjáig mindössze egy bajnoki címmel büszkélkedő klub mára Németország toronymagasan legeredményesebbje és a világ egyik vezető futballhatalma legyen.

A Bayern az első 68 évében egyszer lett bajnok, a következő öt és fél évtizedben még 32-szer. Az addig BEK-győzelem nélküli országot napjainkig hatszor emelte az európai klubfutball trónjára, háromszor olyan gyakran, mint a többi német klub összesen (a Hamburg és a Dortmund tudott még egyszer-egyszer az örökébe lépni). Egyetlen német együttesként sikerült az összes klubtrófeát megnyernie. Egyetlen németként tudott triplázni (BL- és hazai kupagyőzelem, bajnoki cím), méghozzá kétszer (2013, 2020) is, amire rajta kívül a labdarúgás történetében csak az FC Barcelona volt képes. Németország 1974-es, 1990-es és 2014-es vb-címéből is a Bayern-játékosok vállalták a legnagyobb részt. Ahogyan azt a klub valaha volt legnagyobb formátumú vezetője, Uli Hoeness megálmodta. Futballistaként sem volt utolsó (ne feledjük azt az 1974-es BEK-döntőt!), de vezetőként olyan magasságba jutott, mint senki a Bayern története során. Esendő ember is volt, magánügyletei miatt börtönbe is került, de hogy a napjainkban látható Bayern München az ő menedzseri, majd elnöki tevékenységének az eredménye, azt nem lehet kétségbe vonni. A világ egyik legeredményesebb, ugyanakkor „a” legpéldamutatóbban gazdálkodó klubja, amely a nyolcvanas évek eleje, Rummenigge Milánóba igazolása óta minden gazdasági évet nyereséggel zárt.

Sokan talán már most teljesnek mondanák Hoeness életművét, illetve a Bayern sikersorozatát. De szerintem az immár csak tiszteletbeli elnök és a klub is akkor mondaná azt, hogy a csúcsra ért, ha 2025. május 31-én a Bayern München nyerné meg a Bajnokok Ligáját. A futballtörténelem első csapataként a saját stadionjában.

Az lenne az igazi 125. születésnapi ajándék.