Hiánypótló emlékezés a ferencvárosi Bródy fivérekre

Évek teltek el a nagy háború után, mire idehaza intézményesült formában újraindult az öregfiúk-mérkőzések folyama vagy – ahogy akkoriban hívták – az „old boy mozgalom”. Szigeti Imre, a Zuglói AC elnöke gondolt egyet, és értékes ezüstserleget ajánlott fel az öregfiúk mérkőzéseire. Az első, 1922-es kiírást a BTC nyerte meg, a Szigeti-serleg ezután a MAC-hoz (1922–1923), az NSC-hez (1923–1924) és a III. ker. TVE-hez (1924–1925) került. Az FTC komolyan vette a sorozatot – jóllehet megnyernie ezekben az években nem sikerült –, jó példa erre a Sporthírlap 1922. március 20-i híre: „Az FTC a közelmúltban megalakította az old-boy csapatát, amelynek az az érdekessége, hogy közvetlen védelmét a klub egykori legerősebb védelme – a Rumbold–Manglitz-pár – alkotja. A csapat az eddigi formák alapján így fog felállani: Ungár – Rumbold, Manglitz – Weinber, Ordódy Béla, Kiss Béla – Scheibl, Buzási, Braun, Pagács, Bródy Ignác.” Nos, nem biztos, hogy mindenki játszott a felsoroltak közül, Bródy Ignác azonban igen – mint A Magyar Labdarúgók Szövetsége hivatalos közlönyéből kitűnik, 1922. május 27-én éppen ezért igazolta le az FTC.

Bródy Ignác – a fivéreivel ellentétben – keveset sportolt a ferencvárosi egyletben, amely 1906. április 19-én vette fel a tagjai közé, többek között a nagy Slózi fivérével, Schlosser Józseffel egyetemben. Az ősszel elindult egy atlétikai versenyen (sokadik lett távolugrásban), utána azonban évekig semmi; a neve legközelebb 1910-ben tűnik fel a sportsajtóban, amikor két kisebb labdarúgó-mérkőzést vezet a Soroksári úti pályán („Bíró: Bródi Ignác FTC”), valamint választmányi póttagnak választja meg a Ferencvárosi TC. 1913-ban még tornázik egyet, az FTC sorrendben harmadik díszeseményén szerez harmadik helyezést nyújtón. Ami a futballt illeti: a húszas években félig-meddig bepótolta, amit ifjabb korában elmulasztott – lásd előbb.

Bródy Gyula atlétikával próbálkozott a kilencszázas években, igazság szerint nem túl sok sikerrel. A Nemzeti Sport egy 3 mérföldes futóversenyéről írt 1907-ben, a Pesti Hírlap alapján 800-on versenyzett 1908-ban, míg a Sport-Világ az egyik váltó tagjaként említette 1909-ben. Ezt követően a futball felé orientálódott, anyaegyesületénél, az FTC-nél maradva, illetve már egy cégcsapat, a Fischer és Kohn színeiben is rúgva a labdát. Ekkor már a tízes éveket írtuk, hamarosan kitört a világháború, amelynek végét Gyula nem érhette meg.

A testvérek beazonosításában segítségünkre levő FamilySearch genealógiai portálon megtaláltuk Bródy Gyula halotti anyakönyvi kivonatát, amelyben az olvasható, hogy a foglalkozását tekintve kereskedősegéd Bródy fiú – aki szüleivel, a VI. kerület Lovag utca 12. alatt lakott – 1917. január 24-én 12 órakor, 32 éves korában, cukorbetegség és kimerülés következtében hunyt el. Hogy halálának köze volt-e a háborúhoz, nem ismeretes. Mint ahogy az sem, hogy a cukorbetegsége miatt nem lehetett-e belőle olyan sportoló, mint a labdarúgóként kitűnő, atlétaként sem utolsó, leghíresebb, legidősebb Bródy fiú, Sándor vagy a legkisebb fivér, a labdarúgóként szintén szép reményekkel induló Samu.

Mielőtt felidéznénk Samu pályafutásának legérdekesebb mozzanatait, jegyezzük meg: legalább még két Bródy (Bródi) versenyzett akkoriban a Ferencvárosban, de tudomásunk szerint egyikük sem hozható rokoni kapcsolatba a négy Bródy fiúval. „Bródy Antal, az FTC all round úszója”, majd válogatott vízipólókapusa azonos Wenk Jánossal, aki az 1910-es évek első felében előszeretettel használta a szóban forgó álnevet. (Bővebben: Népsport, 2022. október 10.) Aztán ott volt Bródy (Bródi) János, a tízes évek úszója is, aki még 1919-ben is szép győzelmeket aratott a hazai medencékben.

Az 1892-es születésű Bródy Sámuel a Ferencvárosban kezdett futballozni 1909-ben, ott is lett igazolt játékos egy évvel később. Írták Bródy IV-ként is, de 1914-re megingathatatlanul ő lett a „második számú” Bródy testvér. Lépésről lépésre haladt az Üllői úti klubnál. 1911-ben még az ifjúsági gárda belső csatára, 1913-ban pedig már az FTC II-t vezette csatába az első osztályú Szövetségi Díjért. A Tempó, Fradi! klubstatisztikai és -történeti honlap adatbankja szerint az 1912–1913-as és az 1913–1914-es idényben is tagja volt a zöld-fehérek második csapatának. Amikor az FTC I/b (az első és a második csapat kombináltja) 1913. június végén vendégjátékra utazott Miskolcra, a Miskolczi Estilap így harangozta be a mérkőzést: „A magyar sport fejlődésének egyik legkiválóbb munkálója a Ferenczvárosi Torna Club. Ennek az egyesületnek egyik legjobb csapata jön le hozzánk, hogy bemutassa Miskolczon a művészi, szép football-játékot. Ebben a csapatban kiváló football-nevek szerepelnek, így Rumbold II és III, valamint a kis Bródy mind kiváló játékstílust képviselnek.”

Banktisztviselő lévén a Bankligában, majd a Bank-kupában is pályára lépett a háború előtti és az utáni években, az Angol–Magyar Bank alakulatának vezéreként.

Midőn angyalbőrbe bújt 1913 őszén (Sportvilág, 1913. szeptember 15.), nem sejthette, hogy a leszerelése után hamarosan ismét be kell majd vonulnia. Világ, 1914. december 13.: „A Ferencvárosi Torna Club helyiségeiben igen csendes az élet. A titkári irodában a következőket tudjuk meg: »Maholnap alig maradunk néhányan, mert majdnem minden tagunkat elvitték. Azok között, akik elmentek, ott vannak futballistáink közül: Antony, Bródy I, Bródy II, Blum Zoltán, Blum Miklós, Cserny Ferenc, Koródy Károly, Kiss Béla, Medgyessy Jenő, Payer Imre, Pataky Mihály, Pápay Ernő, Rumbold Gyula, Rumbold Attila, Tóth Béla, Ungár Gyula, Weinber János, Várkonyi Dezső és sokan mások«.”

Furcsa játéka a sorsnak, hogy mindkét Bródy hadifogságba esett az első világháborúban. „Rumbold Attila és Bródy Samu, az FTC második csapatának kapitánya, egy szibériai fogolytáborból” adtak hírt magukról, hogy a soruk jól megy. „E híradás annál örvendetesebb, mert Rumbold Attiláról sokáig semmi hír sem hallatszott” – számolt be róla a Sporthírlap 1916. október 30-án. Bródy I – aki szintén csapatkapitány volt a maga tizenegyében – ekkor már több mint másfél éve raboskodott, 1915 márciusában, a galíciai „Przemysl várának eleste alkalmával” került orosz hadifogságba, amelynek végállomása az üzbegisztáni Szamarkand fogolytábora volt. Csak 1920-ban térhetett haza.

Hogy Samu mikor tehette meg ugyanezt, nem tudni (gyaníthatóan ő is 1920 körül), azt azonban igen, hogy a négy Bródy fiú közül ő élt a legtovább: Gyulát több mint fél évszázaddal, Sándort és Ignácot több mint húsz évvel élte túl. Bár élete végéig megmaradt a zöld-fehérek szurkolójának, a második világháború után kellő távolságot tartott a Ferencvárostól és a magyar labdarúgástól. Haláláról (1968) sem számoltak be a sportlapok, csak a Magyar Nemzet jelentette meg a család gyászközleményét.