Kegyelmi állapot után – Moncz Attila publicisztikája

Az elmúlt egy hétben összesen tízszer lépett pályára a magyar U17-es, U19-es, U21-es és felnőtt labdarúgó-válogatott. 365 napból mintegy tíz nap alatt pillanatfelvétel készíthető, de az tökéletes. A tízből nyolc volt tétmérkőzés, kettő (az U21-eseknek) felkészülési találkozó. A mérleg egy győzelem, két döntetlen és hét vereség. Az egy győzelem már tét nélküli meccsen született meg, a két döntetlen az U17-eseké, és ez nekik bennmaradást ért az A-ligában. A többi eredmény következménye, hogy az A-válogatott az elitből visszacsúszott a Nemzetek Ligája B-ligájába, az U19-es és U17-es gárda lemarad az Európa-bajnokságról (és így a vb-ről is), a közvetlen utánpótlás pedig a spanyolországi kirándulást ugyanúgy 1–6-tal zárta, mint a felnőttegyüttes, csak nem Törökország, hanem Izland és Írország ellen.

Én ezen eredménylista alapján is azt mondom, legyünk boldogok azon kegyelmi állapot miatt, amit a Nemzetek Ligája elitjében eltöltött két kiírás (benne a német- és angolveréssel, hollandok elleni iksszel), illetve amit a sorozatban három Európa-bajnoki fellépés jelentett. Sportemberként természetes, hogy – normális esetben – folyamatosan megvan az igény a magasabbra jutásra, örültem, hogy Szoboszlai Dominik a kettős vereség után egyből a visszajutásról, valamint a világbajnoki kvalifikációról beszélt. Valóban, ennek a csapatnak, ennek a keretnek utóbbi lehet a csúcs. Ami, tetszik, nem tetszik, ismét olyan eredmény lenne, ami bőven illik a „felülteljesítés” kategóriájába. Nem volt reális, hogy Anglia, Németország és Olaszország társaságában meghosszabbítsuk elit ligás tagságunkat, senki sem hitte volna a 4–0-s wolverhamptoni sikert, de az Eb-n Csoboth Kevin századik perces gólja is sokat segített abban, hogy néhányan leszámoljanak a „magyar átokkal”.

Csak eddig a vékony mezsgye jó oldalán jártunk, Törökország pedig visszahozott minket a valóságba. A papírformának megfelelően. Elég, ha a közelmúltat nézzük: Törökország Európa-bajnoki negyeddöntős volt, a magyar csapat pedig a csoportkört sem élte túl. Nálunk Szoboszlai Dominik személyében egy játékos érkezik sztárcsapatból, tőlük Hakan Calhanoglu (Inter), Arda Güler (Real Madrid) és Kenan Yildiz (Juventus) személyében alsó hangon három.

„Darabra” ugyan a topligás játékosok versenyét Magyarország nyerte meg 9–6-ra, de azért nem mindegy, hogy valaki kiesőjelölttől jön haza (Nikitscher Tamás a Valladolidból, Loic Nego a Le Havre-tól, de talán még az Union Berlintől érkező Schäfer Andrást is idesorolhatom) vagy legrosszabb esetben is a Borussia Dortmundtól (Salih Özcan). És azért a különböző okból kiesőket tekintve is a törökök jártak rosszabbul, ahogyan azt is be kell látni, a Fenerbahce, Galatasaray kettősből behívott 12 futballista acélosabb csapatból érkezik, mint az NB I-ből aktivált tíz játékos. Lehet, ez a fajta összetétel, illetve a hasonló helyzetekkel való, ebből fakadóan gyakoribb szembesülés okozta azt is, hogy ők nem omlottak össze a mi gólunk után, mi viszont a sorsfordító találatra nagyon gyorsan (négy, majd pedig két perc elteltével) gyorsan kaptunk egy újabbat. De ezt, meg például a lehetőségekkel való sokkal rosszabb sáfárkodást (a hivatalos statisztikák szerint 180 perc alatt a törökök hét kaput eltaláló lövésből szereztek hat gólt, mi hétből egyet) is biztosan elemzi majd a válogatott stábja.

Ami viszont a szememben rendszerszintű probléma, és itt egyelőre legfeljebb témafelvetés szintjén lehet vele foglalkozni, a megoldása alighanem éveket vesz igénybe, az az első sor és a többi vonal közötti különbség. Önmagában az is nagyon látványos különbség, mennyire nem volt alternatívánk a kieső kulcsemberek (elsősorban Sallai Rolandra és Schäferre gondolok) pótlására, de nem véletlenül szedtem elő az elmúlt egy hét utánpótlás-statisztikáit sem.

Fentebb írtam, ez pillanatfelvétel, de úgyis fogalmazhatok, egy rossz sorozat szerves része. És emiatt érzem azt, mekkora csoda, amit a csapat az elmúlt években Marco Rossi vezetésével véghez vitt, és mennyire vigyázni kell a törékeny egyensúlyra. A fiatalok ugyanis nemigen követelnek maguknak helyet a legjobbak között. Tóth Alex megjelenése üdítő kivétel, talán Németh Hunoré is az lesz néhány év múlva, de az utánpótláskorban elért eredmények nem azt ígérik, hogy idővel a mostani, nálam húszasnál nem bővebb elit harmincasra, esetleg negyvenesre duzzad, szélesítve ezzel az olasz szakember repertoárját. Rossit 2018 nyarán nevezték ki szövetségi kapitánynak, azóta a három korosztályos válogatott összesen 14 kontinenstornára próbált meg kijutni. Amíg az A-csapat kettőből kettővel tudta le ebben az időszakban az Európa-bajnoki selejtezőit, a három korosztálynak önerőből egyszer (a végül a negyeddöntőben a spanyoloktól tizenegyesekkel vesztő U17-eseknek 2019-ben) sikerült kijutnia. Csak azért számolhatunk el háromig az Eb-részvételeket tekintve, mert kétszer rendezőként automatikus résztvevője volt a tornának valamelyik együttesünk. Abban viszont az eredmény tekintetében már nem volt sok köszönet, az U17-es és az U21-es gárda kombinált mérlege egy győzelem és öt vereség, valamint két csoportkörös bukás volt.

Elő lehet húzni azt a frázist, hogy ebben a korban a nevelés és a képzés a fontos, az eredményeknek a felnőttek között kell jönniük, de ennek azért ellentmond két másik csapatsportág produkciója. Azt szerintem ma már senki sem vitatja, hogy vízilabdában és kézilabdában Magyarország jelentős tényező Európában, így a világon is. Az ő esetükben lehetetlen nem észrevenni, hogy a nagyok között érkező érmek mögött folyamatosan, illetve egyre gyakrabban ott vannak a korosztályos világversenyek kimagasló eredményei is. Pólóban az előző két évben 12 korosztályos nagy eseményt rendeztek, csapataink kivétel nélkül a négy között voltak, tízszer a dobogón is, 2023-ban pedig a hatból négy tornát meg is nyertek. Férfi kézilabdában a 2023-ban U21-es vb-ezüstérmet nyerő válogatottból mára már féltucatnyian a felnőttválogatottba is odaértek (sőt, Palasics Kristóf, Imre Bence, valamint Fazekas Gergő már az idén drámai vb-negyeddöntőt bukó együttesnek kulcsembere volt), a tavalyi Eb-n tizenkét év után érmet nyerő női válogatottban pedig egyetlen kivételtől eltekintve nem volt olyan 30 év alatti játékos, akinek ne lett volna érme korosztályos világversenyről. Sőt, a többség nem simán éremmel, hanem aranyéremmel büszkélkedhet.

Természetesen „kontraként” elhangozhat, hogy na, jó, de labdarúgásban sokkal nagyobb a verseny. Kétségtelen, az átlagszínvonal magasabb, viszont ez senki előtt sem titok. Nem egy vagy két év volt arra, hogy ehhez lehessen alkalmazkodni, fájdalom, az utánpótlásban minden jel arra mutat, jelentős a lemaradás. A kirakat, az A-csapat remek (és kérem, tényleg ne homályosítsa el senki látását a törökök elleni párharc), ott a helyünk valahol Európa 14–24. helyezett válogatottjai között, de a raktárban már bőven vannak szabad helyek, a „beszállítók” tempója pedig messze jár az ideálistól.

Az előző példát követve, most éppen a 17–24. hely között állunk, de ez nem sorstragédia, ellenkezőleg, lehetőséget is kínál. Velünk nagyjából azonos szintű válogatottakkal szemben gyakorolhatunk olyan stílust, ami egyelőre nem hazai pálya nekünk. Az ellenfél játékához alkalmazkodásban már jók vagyunk, most jöhet a domináns futball elsajátítása. Csak előtte jó lenne látni, hogy a csapat újra felülmúlja önmagát és szállítja a senki által sem várt jó eredményeket. Az ugyanis egy 1986 óta tartó rossz sorozat megszakítását jelentené. Ennek a generációnak és a Rossi-féle fejlődési folyamatnak az jelentené a csúcsot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!