Öngyilkos küldetés – Moncz Attila publicisztikája

A strandról behívott futballisták legendájára mindenki az 1992-es Európa-bajnokságot megnyerő dán válogatott kapcsán emlékszik, amelynek tagjai már nyaraltak, amikor összetrombitálták őket, hogy a délszláv háború miatt kizárt Jugoszlávia helyett be kellene ugraniuk. A többi már a „Veni, vidi, vici” jegyében íródott, a dánok jöttek, láttak és (többek között a címvédő Hollandia, valamint a világbajnok Németország eltakarításával) győztek. Viszont nem ők voltak az elsők, akiket szó szerint a vízpartról ugrasztottak egy nagy kihívásra – csak éppen az 1965–1966-os Tasmania Berlin a saját vizsgáján megbukott. A papírformának megfelelően.

Mindez csak annak kapcsán jutott az eszembe, hogy a mögöttünk hagyott hétvégén a Schalke legyőzte a Hoffenheimet, és megszakította harmincmeccses nyeretlenségi sorozatát a Bundesligában. Ezzel a Tasmania továbbra is magáénak vallhatja a minden idők legrosszabb Bundesliga-csapata titulust. A drukkerek ezt kellően meg is ünnepelték, plakátok, üzenetek, mémek készültek, sőt, már amennyire ez a pandémiahelyzetben lehetséges, közös szurkolói ünnepléseket is tartottak. Merthogy a negatív csúcsra büszkék a jogutódnál (az eredeti klub 1973-ban csődbe ment), amit Almir Numic elnök egy decemberi lapinterjúban el is ismert: „Hihetetlen ingyenreklám ez nekünk egész Németországban!”

A két győzelem és négy döntetlen mellett 28 vereséget magába foglaló mérleg, az alsó hangon tíz „örökös” Bundesliga-rekordot (például a legtöbb vereség, a legnagyobb hazai kudarc, a legtöbb kapott és legkevesebb szerzett gól) hozó szereplés máig beszédtéma, és talán igazságtalan is lett volna, ha olyan csapat múlja alul a Tasmaniát, amely a saját városában nem harmadik, hanem első számú csapat, amelynek múltja nem dicstelen, hanem veretes (német bajnoki címekkel, UEFA-kupa-győzelemmel), illetve amelynek infrastruktúrája nem bérelt, hanem saját, ráadásul elsőrangú. Nem utolsósorban pedig nem véletlenül került az élvonalba, szemben a csúcstartóval.

Merthogy a Tasmaniának papíron semmi keresnivalója sem volt 1965 nyarán a Bundesligában. Csak éppen a német szövetség illetékesei azt mondták, kell egy berlini csapat a 16-osról 18-asra duzzasztott élvonalba. A Hertha nem lehetett, mert tiltott aláírási pénzek kifizetése és a pénzügyi mérleg meghamisítása miatt éppen kizárták a sorozatból, a berlini Regionalligát megnyerő TeBe Berlin nem került fel az osztályozón, a második Spandauer SV itt nem vállalta a szereplést, így került képbe a Tasmania.

Tipikusan a második vonal felső középosztályába tartozó, rutinos rókákra építő, öregedő keretű gárda. Azon a nyáron a játékosok közül volt, aki hegyet mászott, más a családjával kempingezett, a kapitány, Hans-Günter Becker pedig speciel a Balti-tengernél múlatta az időt, méghozzá a famíliája, illetve az ott megismert hamburgi haverja társaságában. „Ő jött oda hozzám, hogy bemondta a rádió, a Tasmania bundesligás lett, és hogy minden játékosa azonnal térjen haza, mert tizennégy nap múlva kezdődik a bajnokság. Elsőre annyit tudtam kérdezni, hogy komplett hülyének néz-e. Másodszorra meg azt, hogy mit gondolnak a vezetőink, hogyan induljak egyből, ezt nem tehetem meg a családommal” – mondta Hans-Günter Becker.

Valóban ráhúzott még néhány napot a vakációra, csak azt követően tért vissza Berlinbe. Tárgyalt a vezetőkkel, elérte, hogy mindenkinek magas alapfizetést és alacsony prémiumot utaljanak, meg hogy minden csapattársa minimum félállásban az akkori munkahelyén maradjon, nehogy a Bundesliga-kaland miatt felmondjon. „Aki ma felmond, azt a főnöke egy év múlva nem veszi vissza sürgősségi eljárás keretében” – közölte a többiekkel. Sohasem mondta ki, de ő is, meg minden tasmaniás biztos volt abban, csak egy évig tart az öngyilkos küldetés. Még akkor is, amikor az első fordulóban az Olimpiai Stadionban 81 524 néző előtt 2:0-ra megverték a Karlsruhét.

„Bementem az öltözőbe, és talán el sem tudják képzelni, mi zajlott ott. Azt kiabálták nekem, hogy megfosztottam őket a nagy győzelmi prémiumtól. Ezen még ötven évvel később is jókat nevetünk, ha össze tudunk jönni azokkal, akik Istennek hála, még élnek közülünk. Persze még mindig megkapom, hogy biztosan a takarékban tartom az akkor megspórolt pénzüket” – emlékezett Becker.

Hosszú távon azonban mindenki jobban járt a magasabb alapfizetéssel, jutalomért legközelebb a 33. fordulóban kellett sorban állni, a Neunkirchen ellen öngóllal elért sikert követően. Közben persze a csapat a média kedvenc témája lett. Rárepültek a nyári szünetből 90 kilósan visszatérő, majd 15-től gyorsan megszabaduló Klaus Konieczkára („Nem indul, hanem mozgásba lendül” – írta róla a Kicker), a frappánsan nyilatkozó Franz Linken edzőre (egy 0:5-öt követő 0:4-nél például azt mondta: „…talán elindultunk felfelé”), az elveszett 80 ezer nézőre (a rajt őrületes száma után januárban már csak 827-en látták a Mönchengladbach elleni 0:0-t) és úgy általában mindenre, ami a Tasmaniához volt köthető.

Persze a belső motivációt is fenn kellett tartani, és ebben Becker járt elöl. Az egyik ismert szónoklata így hangzott: „Fiúk, Németországban ezreknek, talán tízezreknek az a legnagyobb álmuk, hogy egyszer pályára léphessenek a Bundesligában. Nekünk megadatik hétről hétre.” De tudta mindenki, ez egyszeri és megismételhetetlen lesz. Amikor a Schalke elleni 0:4-gyel hivatalosan is véget ért a Tasmaina kalandja, Linken mester így összegzett: „Olyanok voltunk, mint az a magasugró, aki addig legfeljebb 170 centit ugrott, aztán a kétméteres ugrókkal kellett párbajoznia.”

Ugyanakkor nem futamodtak meg a párbajok elől, és mára már a velük kapcsolatos emlékek is bőven megszé­pültek. Csak a Tasmaniának egyelőre nem adatott meg az olyasfajta feloldozás, mint néhány észak-amerikai major bajnokságban szereplő sorstársának. Emlékszik még arra valaki, hogy az NFL-ben most főcsoport-elődöntőre készülő Cleveland Browns 2016-ban 0–16-os mérleggel zárt, főedzőjének, Hue Jacksonnak pedig két idény után 1–31 volt a statisztikai mutatója, de akkor még nem rúgták ki?

Az amerikaifutball-tréner nyolc mérkőzést kapott a következő évadban is, ám az idei sikerek azért már nem az ő nevéhez köthetők, hanem Kevin Stefanskiéhoz. De a Tampa Bay Buccaneers is 1976–1977-ben egymást követő 26 vereséggel (benne 11 „lenullázással”) kezdte meg NFL-es pályafutását, aztán 2003. január 26-án az Oakland Raiders legyőzésével már bajnokként ünnepelhetett. Vagy mondhatnám a Dallas Mavericks 1992–1993-as együttesét, amely az NBA történetének második legrosszabb mérlegét (11 győzelem, 71 vereség) hozta össze a 82 meccses alapszakaszban, hogy aztán 2011-ben már végső győztesként tekinthessen le a kosarasmezőnyre.

A legrosszabb NBA-mérleget felmutató Philadelphia 76ers pedig éppen ellentétes utat járt be. Az 1972–1973-as évadban 73 kudarc mellett mindössze kilencszer volt sikeres úgy, hogy 1967-ben még a legjobb volt a társaság. Csak közben Wilt Chamberlain a Los Angeles Lakershez került, a draftokon pedig bődületesen rossz döntéseket hozott a menedzsment, így jöhetett a pokoljárás. Mondjuk, a philadelphiai levegőben lehet valami, mert az amerikai major sportok leghosszabb, 28 meccses kudarcsorozata szintén a városhoz köthető (a 76ers 2015-ben egymás után 28 vereséget szenvedett el), ahogyan az MLB történetének legrosszabb mérlege is (három évvel az 1913-as World Series-siker után a Philadelphia Athletics 36 győzelemmel és 117 vereséggel, 0.235-ös teljesítménymutatóval fejezte be a baseballsorozatot).

Ha a philadelphiai esetekből nem is meríthet erőt a Schalke, a Dallas Mavericks menetelése biztató példa lehet. A második legrosszabb csapat két évtized alatt képes a csúcsra jutni.