Barcs nemcsak a mérkőzésekről, az utazásról, a rengói Hotel Tourismóban eltöltött időszakról számolt be, hanem a chileiek vendégszeretetéről is, ami figyelembe véve az alig több mint egy évvel korábbi, az országban bekövetkező pusztító földrengést – amely kétségessé tette a vb megrendezését is – igazán szívet melengető.

Véleményemet úgy is vállalom, akkoriban nem létezett internet, csak Szepesi György közvetítéseire lehetett „számítani”, igaz, a magyar televízió is sugárzott összefoglalókat, ami csúszással került adásba. El lehet képzelni, mit jelentett egy hétéves gyereknek a könyv a karácsonyfa alatt... Megismerhettem belőle az Aranycsapat utáni nagy generációt, Mészöly Kálmánt, Albert Flóriánt, Sipos Ferencet, Tichy Lajost, Sándor Csikart vagy Rákosi Gyulát. A könyv elolvasása után úgy mentem a rangadókra a Népstadionba, hogy szinte mindenkit ismertem...

 
Tudományos, fantasztikus – magyar nyelvű szakkönyv teszi vonzóvá a siklóernyőzést
Mint egy rossz kötelező – nyögvenyelős olvasmány a FIFA hivatalos vb-katalógusa

Igen érzékletesek a rancaguai csoportmeccsek (–Anglia 2:1; –Bulgária 6:1; –Argentína 0:0) és a negyeddöntő (–Csehszlovákia 0:1) leírásai, plusz az öltözői rezdülések. Lapvélemények teszik teljesebbé a magyar sikerek leírását, időnként kitekintve a további négy csoport történéseire (16-os döntőt rendeztek). A könyv előnyére válik, hogy a szerző számos korábbi mérkőzést idézett fel, az azokkal kapcsolatos történetek sem maradhattak ki. Barcs – maga is a játék szerelmese – nagy szeretettel írt futballistáinkról. Ugyanakkor a kiadvány eléggé „vonalas”, nyilvánvaló cél, hogy hol burkoltan, hol nyíltan a szocializmus kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét hirdesse. Érzékletes képet kapunk a finoman fogalmazva is szerény körülmények között élő chilei munkásosztály életéből (nem megy a paradicsomba...).

Göröcs János veszélyeztet a bolgárok elleni, 6:1-re „agyonnyert” csoportmérkőzésen

 

A recenzió kapcsán újraolvasva a könyvet már számos fenntartásom van, de a legfontosabb tény, hogy válogatottunk nyolcaddöntőt játszott, nem változott meg. Mondhatnám, a jó futball mindent megszépít. Ám egy dologgal kapcsolatban erősen kilóg a lóláb, s ez nem más, mint Puskás Ferenc megítélése. Öcsi is ott volt az 1962-es vb-n, a spanyol válogatottat erősítette. Barcs Sándor – aki nem győzte hangsúlyozni, hogy a legendás londoni angol–magyar (3:6) előtti edzést követően Puskás tolmácsa volt egy interjúnál – már ezt is szkeptikusan vette tudomásul, azt még inkább, hogy a balösszekötő – ahogyan Barcs írta, „nem is egyszer” – elutazott Rengóba a magyarokhoz. A sportvezető elsősorban azt nehezményezte, hogy a futballista rendre úgy fogalmazott, „nálunk, Magyarországon”, mégis „náluk, Spanyolországban él”. A szándék nyilvánvaló: az 1956-os forradalom után „disszidáló” Puskás még véletlenül se legyen szimpatikus az olvasónak. Barcs szándékát némileg árnyalja, hogy még az 1963-as amnesztia előtt voltunk.

Amúgy a családi legendárium nemcsak azt őrizte meg, hogy Puskás emigrált, hanem azt is, hogy zseniális futballista volt. A legismertebb magyar. Pont. (Igaz, ezt nem a Barcs-könyvből tudtam meg...)

Puskás Ferenc a rengói szálloda halljában beszélget a magyar válogatott játékosaival


(Barcs Sándor: A magyar csapattal Chilében, Sport Lap- és Könyvkiadó, 1962)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 19-i lapszámában jelent meg.)