Világsztárok a Népstadionban – Malonyai Péter publicisztikája

Fantasztikus volt a június hatvan esztendővel ezelőtt. Legalábbis nekem. Tizenhárom éves kissrác­ként nemcsak annak örülhettem, hogy Szőke Andor igazgató úr (inkább elvtárs, még ha a fáma szerint kiugrott pap is volt) a hónap közepén meghirdette a nyári szünetet, de annak is, hogy túl nagy balhé nem kerekedett otthon a nem éppen színjeles bizonyítványom miatt – leginkább a futball volt az ok.
Az Aranylabdát korábban vagy később elnyerők közül 1965-ben öt szenzációs futballistát láthattam a Népstadionban, Denis Law-t (1964), Bobby Charltont (1966), Albert Flóriánt (1967), George Bestet (1968) és Gianni Riverát (1969). Ide vehetem még Eusébiót (1965) is, ám ő áprilisban tisztelte meg Budapestet a Győr elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája-elődöntőn (0:1).

Az ünnepi hetek május utolsó napján kezdődtek, amikor a Ferencváros – szintén a legjobb négy között – az első meccsen 3:2-re kapott ki idegenben a Manchester Unitedtől a Vásárvárosok Kupájában, megteremtve ezzel a továbbjutás esélyét.

A Fradi remekléséről részletesen megemlékeztünk-megemlékezünk Népsport-mellékletünkben, itt csak a személyes élményekről lesz szó. A visszavágó előtt a Népsportot olvasva arra kaptam föl a fejem, hogy az angol csapat tagjai induláskor saját kezűleg málházták be a gépbe csomagjaikat a repülőtéri szállítómunkások sztrájkja miatt, de így is csak ötórás késéssel indulhattak útnak.

A meccsen aztán nem látszott rajtuk a szokatlan munka, keményen, erőteljesen futballoztak. Michel Kitabdjian francia bíró pedig egy csapásra maga ellen hangolt bennünket a lelátón, több mint ötvenezren átkoztuk folyamatosan, miután Orosz Pál lövésébe Nobby Stiles két kézzel ütött bele a tizenhatoson belül, ám ő közvetett szabadrúgást ítélt. („Mit lehet írni egy olyan bíróról, aki akkor sem ítél 11-est, amikor egy védőjátékos a tizenhatoson belül két kézzel beleüt a labdába…?” – tette fel a kérdést a Népsport.) Szerencsére a félidő előtt jól látta, amikor Stiles ismét a labdába ütött, Novák Dezső persze hogy belőtte a büntetőt. Stiles egyébként Bobby Charltonnal és John Connellyvel együtt lett világbajnok Anglia színeiben egy évvel később, Stilesról pedig kiderült, hogy a kőnél is keményebb, ráadásul meccs előtt kiveszi a műfogsorát, s úgy vicsorog rá az ellenfélre.

No de az 1:0 volt a legfontosabb, s az, hogy az öltözői sorsolás Budapestre hozta a harmadik meccset is.

Ez a mérkőzés teremtette meg a Karába-legendát, ugyanis a 44. percben „az angolok térfelének közepén Varga maga előtt elengedte a labdát, Karábának. A jobbszélső befelé húzódva nagy lendülettel megindult a kapu felé és középről 25 méterről óriási erővel a bal felső sarokba zúdította a labdát”. Ez a gól megváltás volt a szélsőnek, addig ugyanis rendre kikezdte a Fradi-tábor, eléggé méltatlanul gyakran felhangzott a „Karába, menj a karámba!” rigmus. Szünet után Fenyvesi Máté lőtt gólt, Connelly még szépített, sőt David Herdnek is volt még egy ziccere, de: döntős lett a Fradi (2:1).

Amelyben nyert (1:0), VVK-győztes lett. A lényeget a döntő gólt szerző Fenyvesi Máté mesélte el: „A fináléval csaknem egy időben tartották a New York-i tornát, amelyen a Ferencváros volt az egyik meghívott csapat. Mindenképp részt kellett vennünk rajta, mert pénzt jelentett a klub és az MLSZ számára. Így lehetetlenné vált a megegyezés a Juventusszal, az oda-vissza vágós találkozókat nem lehetett összeegyeztetni. Az MLSZ engedélyével egy mérkőzésben állapodtunk meg, ráadásul Torinóban. A játékosok kicsit morogtak, úgy érezték, hogy odadobtak minket az olaszoknak. Voltak olyan hangok, hogy ezek után adjuk el a meccset. Ha a magyar vezetőknek nem fontos, nekünk se legyen fontos. Végül nem ez történt. Az olasz védők abban az időben a kapujuk előtt nem ugrottak fel fejelni, hanem egyszerűen ellökték az ellenfél játékosait. Albert Flórit is állandóan kilökték a labda alól, nagyon dühös lett. A meccs vége felé Novák adott be, Flórit szokás szerint kilökték a labda alól, én meg pont utána érkeztem. Persze már számítottam erre, hiszen volt időm megfigyelni a találkozó alatt, hogy mi történik az ötösüknél. Hullott felém a labda, ugrottam és befejeltem. A következő pillanatban Flóri felkelt, nem nézett sehová, hanem indult a bíró felé, hogy reklamáljon. Rákosi alig tudta lefogni. »Hagyjad, Flóri, Fenyő befejelte!«
Albert felhőkölt, és megjegyezte: »Ja, akkor jól van, kezdjenek!«”

Klubsiker volt a Vasas győzelme is a Közép-európai Kupában. Bécsben négyes döntőt rendeztek, a magyar csapat először a prágai Spartával játszott (5:4), majd a fináléban a Fiorentinával (1:0), és kupagyőztes lett. Ezeket a meccseket nem láttam, a tévé nem adta, így csak a távoli öröm maradt nekem. Azon pedig gyerekfejjel is elcsodálkoztam, hogy a csapatnak az olaszok elleni mérkőzés előtti napon új szállást kellett keresnie, mert szobáit kiadták az etióp atlétáknak. A sikernek ára volt, a Vasas-futballisták (Mészöly Kálmán, Farkas János, Ihász Kálmán) nem lehettek ott az olaszok ellen a Népstadionban.

Az osztrákok elleni világbajnoki selejtezőn viszont Ihász és Farkas igen (Mészöly lázas volt), és a meccs előtt a hazaiak meglepetéssel szolgáltak. Edi Frühwirth szövetségi kapitány az edzőtáborban nem engedélyezte a labdát, mondván, akkor labdaéhesek lesznek a játékosok a mérkőzésen. Hiába minden kérés, könyörgés, kitartott a fura felkészülési elem mellett. Magyar oldalon semmi különös, az sem, hogy moziba ment a társaság, jó előre lefoglalva a jegyeket az akkori sikerfilmre, a My Fair Ladyre, főszerepben a csodás Audrey Hepburnnel.

Újszerű és váratlan volt viszont, hogy a Magyar Autóklub 500 résztvevős utazást szervezett a meccsre, figyelmeztetve a szurkolókat, hogy ne csodálkozzanak, ha kilométereket kell sétálniuk a Práterig, miután parkolóhelyet találtak.

Viszont örülhettek, ahogy én is a tévé előtt, hiszen a 44. percben Bene Ferenc oldalról nyesett be egy szabadrúgást, mindenki Albert Flóriánra vigyázott, ám jött Fenyvesi és előrevetődve győztes gólt fejelt (1:0). (Ahogy tíz nappal később a Juventus ellen is…)

Nincs új a nap alatt, Baróti Lajos szövetségi kapitány éppen úgy a helyzetkihasználásra panaszkodott, mint mostanság Marco Rossi: „Elsősorban a befejezésben kell határozottabbnak lenni. Ez nem könnyű, de mégis egyszerűbb edzői feladat, mint annak a kimunkálása, hogyan kerüljünk a kapu elé, hogyan tudjunk helyzeteket kialakítani.”

A hónap utolsó vasárnapján Olaszország volt a vendég a Népstadionban. Reggel hőség, délben jégeső, kissé aggódtam, hogy miként lesz a meccsen. Valamelyest kitisztult az ég, de úgymond lógott az eső lába. Mindenesetre csodálkoztam, hogy kevesen voltunk a Népstadionban. Talán sokan nem bíztak a sikerben, hiszen a Vasas-futballisták az előző nap zárták győztesen a KK-t, a Fradi pedig szerdán nyert VVK-t. Az ellenfélnél pedig Gianni Rivera mellett ott volt a kapuban Enrico Albertosi, a védelemben Giacinto Facchetti, elöl pedig Giacomo Bulgarelli, Sandro Mazzola és Gigi Riva. Valamennyi nevet ismertem már akkor is. 

Aztán a 37. percben nagy kedvencem, Nagy István (MTK) elvette a labdát Riverától, előretört, Alberthez játszott, aki lefordult Sandro Salvadoréról és ballal (!) szerzett gólt 16 méterről. Mazzola szépített, de aztán jött Bene… Nyolc méterről óriási erővel lőtte be a győztes gólt. (2:1).

A nyilatkozatok nem voltak semmitmondók. Albert: „Végtelenül örülök, hogy ennyi sok kemény csata után becsülettel helyt tudtunk állni.” Mazzola: „Mit mondhatok azok után, hogy az üres kapuba sem találtam be. Nagyon fáj a vereség, s bosszant az ügyetlenségem.”

A Népsport kiemelte, hogy a VVK-, a KK-diadalt és az olasz–magyart csak együttesen lehet értékelni, hiszen ezért mozgott a szokottnál fáradtabban Mátrai, Rákosi, Albert és Fenyvesi, s ezért nézte csak a lelátóról a mérkőzést Mészöly, Ihász és Farkas. De a lényeg: „Véletlenek előfordulnak a sportban. De mi Torinóban, Bécsben és Budapesten is – győztünk…!”

Hatvan év elteltével is jó kimondani.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!