Legjobbak, legszebbek – Deák Zsigmond publicisztikája

A kedvelések (angolból átvéve lájkok) és a hozzászólások száma alapján igazán sikeres közösségi médiás akciót vezényelt le kollégám, Kőfalvi Dániel az Instagramon, miután a Nemzeti Sport nevében megkérdezett 18 jelenleg is aktív magyar válogatott játékost, szerintük ki minden idők legjobb labdarúgója. Igen, tudom, most kaphatnánk az ívet, hogy ennél akadt már mélyenszántóbb, bonyolultabb projekt is a sportújságírás történetében, de higgyék el, a 21. század népszerű platformjainak, műfajainak tökéletesen megfelelt. Ráadásul a végeredmény igen érdekes, bizonyos szempontból mégis logikus szórást mutatott: mindössze három klasszis kapott egyáltalán szavazatot, egy magyar és két külföldi. Nem csigázom tovább a „tudatlanok” kíváncsiságát, íme, így alakult a háromszereplős mérkőzés: Lionel Messi–Puskás Ferenc–Cristiano Ronaldo 9–6–4. Még mielőtt a matematika iránt fogékony olvasóink reklamálnának, hogy a „gólok” száma nem 18, mint a voksolóké, hanem 19, jelzem, Nikitscher Tamás két szavazatot adott le a következő indoklással: „Ez egy örök és megválaszolhatatlan kérdés. Számomra kettő van: bár csak felvételeken láthattam őt, mindenképpen Puskás Ferencet mondanám, valamint Cristiano Ronaldót, aki számomra a legjobb – az aktív labdarúgók közül.”

Javaslom a Valladolid középpályásának, ilyen magyarázókészséggel megáldva pályafutása végeztével menjen politikusnak, tanárnak, esetleg kommunikációs szakembernek… Bár tetszik Schäfer András hozzáállása is: „Messi (Ronaldo-fan vagyok).” Íme, egy ember abból a ritka remek fajtából, aki szét tudja magában választani az ész és a szív szavát. Ezt a hozzáállást egyébként tényleg erősen javallom az egész emberiségnek, így például nem az számítana egy-egy sportoló vagy művész elismerésénél, milyenek mondjuk a politikai nézetei, hasonlóak-e a miénkhez, hanem kizárólag a produktuma. No, de vissza az említett szavazáshoz, belemenve a részletekbe. Ádám Martin, Dzsudzsák Balázs, Varga Barnabás, Gera Dániel, Böde Dániel, Schäfer András, Nego Loic, Gazdag Dániel és Csoboth Kevin az élen végző argentin zsenit, Lionel Messit favorizálta, Sallai Roland, Nagy Zsolt, Osváth Attila, Szappanos Péter és Szabó Levente volt Puskás „Öcsi”, Kerkez Milos, Sallói Dániel és Szoboszlai Dominik pedig CR7 mellett, Nikitscher meg, ugye, utóbbi kettőt is bejelölte.

De miért csak hárman kerültek képbe, hol van Diego Maradona, Pelé, esetleg valamelyik angol, olasz, német, spanyol vagy francia legenda? Nos, utóbbiak majd a hasonló angol, olasz, német, spanyol, francia voksoláson lesznek jelöltek, ezt hívják lokálpatriotizmusnak, s nálunk, magyaroknál nagyjából közmegegyezésen alapuló vélemény, hogy gazdag futballmúltunk sok csillaga közül a legfényesebb Puskás Ferenc. Maradona és Pelé szerintem a maga idejében volt olyan szinten, mint most Messi és a portugál Ronaldo, ám válogatottjainknak a jelen a „maguk ideje”. S ha még az is megadatik például Gazdagnak, hogy testközelből, az amerikai MLS-ben „real time” tapasztalja meg a már zeniten túli, de még mindig szenzációs Messi tudását, nem csoda, ha őt látja a legjobbnak. Aki meg Maradonával vagy Pelével állt szemben (vagy mellettük) annak idején, az bizonyára őket tartja a legnagyobbra. Ám abban talán egyetértünk, nevezettek egyike sem „csupán” a futballtudásával, hanem az egyéniségével is hódított, s nemcsak lokálisan, hanem az egész földkerekségen.

Ennek a szavazásnak kevésbé a végeredménye, sokkal inkább a szavazók kiléte volt a lényege, ami azért viszonylag ritka, általában fontosabb, hogy ki nyert (erre jó példa a Magyar Sportújságírók Szövetsége Év sportolója-választása vagy az Aranylabda), a kettő kombinációja pedig az úgynevezett szakértői zsűri által hozott döntés. És most jön a meglepetés: általában ritka a szignifikáns különbség a különböző jellegű voksolások végkifejlete között! Ennek egyébként nagyjából az az oka, amit Schäfer kapcsán már említettem, a voksolók is emberek, akik érzelmek alapján döntenek, nemigen tudnak teljesen objektívek maradni, még akár saját érzéseikkel is szembemenve: „Messi (Ronaldo-fan vagyok)”… Megmondom őszintén, kifejezetten kedvelem az úgynevezett olvasói/nézői szavazásokat, csinálunk is sokat a Nemzeti Sport online felületén (legutóbb arról, mely csapatok esnek ki az NB I-ből), s ezek nagyjából reális képet mutatnak a sportszerető közvélemény tagjainak álláspontjáról, miközben aktivitásra serkentik őket.

Amikor azt írtam az előbb, nincs szignifikáns eltérés az adott témában hozott különböző jellegű véleménynyilvánítások között, máris eszembe jutott egy jellemző kivétel, amiről aktuálisan és rendszeresen írni szoktunk. A Nemzet Sportolói közé mindig akkor érkezik új tag, amikor egy régi távozik közülük az égi versenypályákra. Pontosabban nem érkezik, mint a busz vagy a vonat, hanem ők tizenegyen magukhoz emelnek valakit. Miközben általában minden, ebben a témában kiírt olvasói szavazást nagy fölénnyel nyert meg a birkózók olimpiai, világ- és Európa-bajnok Tuskirálya, Hegedüs Csaba, a legutóbbi fél évtized új tagjai Faragó Tamás (2020), Jónyer István (2021), Vaskuti István (2023), Wladár Sándor (2024) és Dömölky Lídia (2025). Mi lehet ennek az eltérésnek az oka? Vélhetően az, hogy mindössze egy futballcsapatnyi sportlegenda nem a legjobbat keresi, hanem azt, akit szívesen látnak maguk között, s itt bizony az észérveket felülírja az érzelmi attitűd, a szimpátia, a személyes ismeretség. A szurkolók ezrei viszont ennek híján vannak, fogalmazhatunk úgy is, objektívebb a nézőpontjuk, ettől természetesen még nem jelenthetjük ki, hogy nekik van igazuk, s a Nemzet Sportolóinak nincs, vagy épp fordítva, legfeljebb azt, hogy mások a döntési ismérveik.

S ha már Puskás Ferenc, akkor például a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) által 2009-ben alapított Puskás-díjat valóban mindig a legszebb gól szerzője kapta? Főképp az első években, nyilván a népszerűsítés jegyében sorjáztak a világsztárok – Cristiano Ronaldo, Neymar, Zlatan Ibrahimovic, Olivier Giroud, Mohamed Szalah –, miközben a „kicsiket” a magyar Zsóri Dániel vagy a maláj Mohd Faiz Subri képviselte, 2022-ben pedig nyilvánvalóan imázsalakító politikai döntés született az amputált lábú lengyel Marcin Oleksy díjazásával. Aztán az egyenjogúság nevében (s mert hölgy korábban nem nyert) 2024-ben megalapították a Puskás-díj női megfelelőjét, a brazil klasszis nevét viselő Marta-díjat. S mivel a FIFA egyre kevésbé cseresznyézett egy tálból az európai szövetséggel, az UEFA-val, szépen kiszorította már a jelöltek közül is annak koronagyémántja, a Bajnokok Ligája szóba jöhető látványos találatait. Elegáns megoldás… Ha már jelöltek, a legtöbbször, hétszer olyasvalaki gólja került a legjobb tízbe, aki sosem kapta meg az elismerést, de Lionel Messi talán túléli, hogy szekérderéknyi egyéni és csapattrófeája között nincs ott a nagy magyar kollégájáról elnevezett díj. Lehet, ha néhány évtized múlva az öregfiúk között lő egy szép gólt, s éppen valamilyen gerontológiai trend dívik majd a világban, aminek a FIFA akkori fejesei meg akarnak felelni, ezt is megkapja…

A lényeg, hogy ezeket a szavazásokat, megméretéseket ne vegyék se az érintettek, se a szurkolók véresen komolyan, azt hagyjuk a hentesversenyekre vagy a böllérfesztiválokra, ahol a vér szakmai szükségszerűség. Azt mindenesetre megjegyezhetjük, hogy a magyar válogatott labdarúgók perspektívája „messire mutat”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!