Hatalom kell nekik, kevés a főszerep – Malonyai Péter publicisztikája

A színház azért valósabb világ a futballnál, mert egyértelműbb, ki a főszereplő. Persze, ez sem mindig van így, a legendás, nálam világelső William Shakespeare-nél Hamlet a második, III. Richárd a harmadik a „játszó személyek” listáján, de Rómeó is csak a hatodik, míg Júlia a 24. a felsorolt szereplők között a Hamletben, a III. Richárdban és a Rómeó és Júliában.

A futballban nincs színlap, ám a hétköznapi gondolkodás, a tények és a véleményem szerint is a játékos az első. Elvégre ő megy ki a pályára, viszi vásárra a bőrét, produkciója nyomán hördül fel vagy halkul el a lelátó, egy-egy megmozdulása többek emlékezetében marad meg, mint akármelyik másik közreműködőé.

Ez, mondjuk, egyértelmű a kívülállóknak, és mégis… Hiába van előtérben, kiszolgáltatott, legyen elegendő itt és most csak arra utalni, hogy elképesztően sok meccset kell játszania egy-egy idényben. A kizsigerelésének már valóságos irodalma van, aki csak számít a közvéleményben, szót emelt, emel ellene, de mindhiába.

Hogy szívünkhöz közel álló játékost idézzek, íme Willi Orbáné: „Szeretem a futballt, szeretem a Bajnokok Ligáját, szeretek Magyarország színeiben játszani telt házas közönség előtt Budapesten, szeretem a Bundesligát. Élvezem azt a kiváltságot, hogy a hobbimból a hivatásom lehet. De most olyan ponthoz értünk, ami veszélyessé válhat az egészségünkre. Lépni kell!” Ezernyi vélemény idézhető még a témában, Carlo Ancelotti szerint például a futballisták kevesebb fizetéssel is beérnék, ha kevesebb meccset kell játszaniuk. Sokan azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy a klasszisok sztrájkolni fognak.

A másik oldal, az UEFA fantázianevű európai szövetség tanulmányban bizonygatta, hogy a túlterheltség csak a legjobb klubok klasszisait érinti, a többségnek nem lehet gondja a meccsszámmal. Nálam ez nem érv, ha például járvány van, szerintem egy áldozat is sok.

A hivatal packázásairól még lesz szó, menjünk tovább a szereplőkkel. A pályán maradva ott vannak játékvezetők, akik ugyebár a pálya tartozékai, de már félcsapatnyi van belőlük meccsenként, és akkor még jönnek az elVARratlan szálak, amikor őket kell néznem a játék helyett. Arról nem beszélve, hogy sem ők, sem a klubok, a szövetségek nem mennének semmire, ha nincsenek a játékosok. Ha nem léteznek meccsek, legfeljebb az adóhatóságot érdekelnék a szervezetek, nyilván veszteséges vállalkozásként.

Legszívesebben a közönséget emlegetik még a marketingguruk, mondván, minden érte van, ha ő nem lenne… Ki van mondva játékosnak, edzőnek, hogy ne felejtse el megemlíteni a drukkereket, ha mikrofont tolnak a képükbe, van ott minden, ami csak szem-szájnak ingere, ugyanakkor a világért se közelítsenek az őrző-védő-támadók seregén túl, hogy nézne ki, ha valóban közel kerülne egymáshoz szurkoló és futballista.

Aki – mint mondtam – a főszereplő, még irodalmi, színházi értelemben is, hiszen a klasszikus definíció áll rá: nem csupán résztvevője, alakítója és mozgatórugója is a történetnek. Az ő útja határozza meg a cselekmény ívét, fejlődését, végső tanulságát, amely a közönség számára az érzelmi és intellektuális hatás forrása.

A színházban persze egyszerű, hiszen a szerző által leírtak a mérvadók, a pályán és a környékén viszont kiszámíthatatlan a cselekmény (ezt hívja a futball örök varázsának a közhely.). Ezért lehet, hogy a színre lépők nem elégednek meg a helyzetükkel, valamennyien főszerepre áhítoznak. A bírókról már esett szó, a szövetségekről szólva pedig legyen elég az UEFA nálam klasszikus példája. A testület nyugodtan tűrte, hogy mindenki tiltakozzék az európai szuperbajnokság ellen, most pedig tessék ránézni a Bajnokok Ligája főtáblájára. Harminchatos mezőny, még pofozógépekről is gondoskodtak Európa futballurai.

A legszomorúbb azonban, hogy nem csupán főszerepre törekednek, hanem hatalomra. Sőt. Főhatalomra. Érdekes adalék, hogy a kérdésre – kié a hatalom az elitfutballban? – a hozzáértők a játékosokat kihagyják a sorból, a lényeget tekintve ez feltűnő, és nem véletlen, miközben – ezt megismétlem – nélkülük és a közönség, a drukkerek nélkül nincs labdarúgás.

De nézzük, kik uralják a földkerekség legnépszerűbb játékát. Első helyen a világ legerősebb klubjait említik, nevesítve a Real Madridot, a Barcelonát, a Manchester Unitedet, a Bayern Münchent vagy a PSG-t. Utána a ligák következnek, az angol Premier League, a spanyol La Liga, a német Bundesliga és olasz Serie A. Csak utánuk jönnek a szervezetek, a FIFA és az UEFA, annak köszönhetően, hogy ők írják ki a világ-, az Európa-bajnokságot, a BL-t. Különféle szabálymódosításokkal, szankciókkal, a nemzetközi versenynaptár kialakításával is igazolva fensőségüket. És végül, de nyilván nem utolsósorban a szponzorok és a média, szerződéseik közvetlenül alakítják a bevételeket.

Az összefoglaló szerint a futballban a hatalom megoszlik, és különböző üzleti érdekeltségek mentén érvényesül. Természetesen a pénz az úr, a nyereség a minden, hiába mondogatják, hogy nem lő gólt, végül is igen, még ha csupán szimbolikusan is. A hatalom pedig ugyebár az jelenti, idézve Max Webert (1864–1920), a modern szociológia atyját: „Hatalomnak azt a társadalmi kapcsolatokban rejlő lehetőséget nevezzük, amely megengedi, hogy az egyik ember akár a másik ellenállása ellenére is véghez vigye akaratát, függetlenül attól, hogy erre a lehetőségre mi, vagy milyen eszközök adnak módot.”
De vissza a játékosokhoz, elvégre ők a főszereplők. Még abban is, hogy kudarcok, hát még kudarcsorozat esetében ők viszik el a balhét. Őket átkozzák el a drukkerek, velük vetetik le a mezt, őket mondják el mindennek. Nem mondom, gyakran jó okkal, ám ha két meccs között higgadtan végiggondoljuk, meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak. Érdekérvényesítési lehetőségük korlátozott (lásd: túlterheltség), a vezetők inkább törődnek magukkal, mint velük, leszámítva persze a szerződéskötés pillanatát, amikor mezzel, sállal pózolnak a külvilágnak. Mentalitásukra jellemző, hogy amikor például egy-egy edzőt kirúgnak, olyan nekrológot kap a mester, hogy ajánlólevélnek is megteszi. Debrecenben például Máté Csabáról éppen a kiebrudalása kapcsán tudtam meg, hogy „személyében kiváló szakembert és nagyszerű embert ismertünk meg, aki mindent megtett a klubért”. Mi kell több egy edzőtől, főként, hogy azok mondják mindezt, akik kiválasztották őt. Például Makray Balázs cégvezető, aki így beszélt szeptember 3-án: „Úgy véljük, kiváló választás, illeszkedik a céljainkhoz.”

A futballista persze berzenkedhet, berzenkedik is. Ha nem megy a csapatnak, máris edzőbuktatásról beszélnek. Amit persze mindenki tagad, én viszont hiszem, hogy van ilyen. Mert nincs más választásuk. Azt nem tudom, az ilyesminek mi a pontos, főleg a lelki forgatókönyve, de még a mi bajnokságunkban sem nyeretlen kétévesek futballoznak, láttak és tettek is egyet s mást. Adaléknak nem rossz, amit az egyik debreceni drukker írt: „Milyen csapat az, amelynek havonta új impulzusra van szüksége?”

A főszereplővé váláshoz egyébként partnerek kellenek, nem ellenfelek. Visszatérve a színházhoz, a legendás Törőcsik Marit (1935–2021) például sokáig csak filmszínésznőként jegyezték itthon, aztán 1959-ben a moszkvai Művész Színház színész-rendezője, Grigorij Konszkij 1959-ben őt választotta Alekszej Arbuzov Tánya című drámájának címszerepére a Nemzeti Színházban. A próbafolyamat alatt ráébresztette rejtett értékeire, alakítása bombasiker lett. Ő pedig elismert drámai színésznő, nem mellesleg 1971-ben Júliaként is emlékezetes volt.

A színlapon huszonnegyedikként, a színpadon az élen.

Értékek mentén ilyen egyszerű.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!