Balaton-parti futballsziget – Csillag Péter publicisztikája

„Hüje, aki fogdossa!” Megkoptak, elhalványultak a betűk, de azért küszködve kivehető még a felirat a piros vásznon, a falusi labdarúgás hőskorából fennmaradt partjelzői zászlón. A hátország futballpályáinak humora fanyar és néha kíméletlen, az odaszúrt tüskék, leleményes bosszantási eszközök éppúgy hozzátartoznak ezen a szinten a sportág kultúrájához, ahogyan, mondjuk, a kilencvenes évek csiricsáré mezei, rajtuk az Ép-Ker Tüzép, a Hörpintő Borozó vagy a Haragos Szeszfőzde reklámjával. Az említett játékvezetői zászlócska ma már múzeumi darab, része az egyszerű és ötletes helyi futballtörténeti kiállításnak, amely a ­Balatonakali SE öltözőépületében megtekinthető. A Balaton-parti, 690 lelkes település csapatának környezete mintaként szolgálhat az ország más, hasonló kaliberű egyesületeinek: a Veszprém vármegyei III. osztályban szereplő együttes pályája szépen gondozott, klubhelyisége takaros, tiszta, a falakon a múlt és a jelen meghatározó mozzanatai, szívet melengető emlékei, megkerülhetetlen alakjai adnak vizuális ösztönzést az új nemzedékeknek.

Nehéz ügyesen egyensúlyozni manapság a futballtámogatás bőkezű lehetőségei és a mértéktartó, hagyománytisztelő szellem igényei között; a tao közegében hajlamosak a klubok az egyenmegoldások, sablonválasztások felé mozdulni, könnyelműen szemétbe dobva saját karakterüket és sok évtizeden át őrzött stílusjegyeiket. Ha mindenütt ugyanolyan típusú alumíniumkapu, zöld labdafogó háló, unalmas plexi kispad szegélyezi a pályát, megszűnik az egyes helyszínek varázsa, unikális jellege. A kötelezően előírt beszerzések, listáról választható eszközök rendszere nem tudja értelmezni az olyasmit, hogy Mátraverebélyen Kormos Gyula nyugalmazott ács szurkolói szeretetből barkácsol egy fa sorfalat a szabadrúgások gyakorlásához, Hercegszántón Simon János cipészmester fapapucskészletet ajánl fel a játékosoknak, Múcsonyban Ruszó József intéző a MÉH-be cipelt vashulladék árából vásárol sportszárat a fiúknak. Ha „ingyenpénzből” lehet rendelni bolti sorfalat, kész öltözői felszerelést, központilag ajánlott sportszárat, valós a veszély, hogy a lokálpatrióta hozzáállás megnyilvánulásai, a személyes kötődés szép gesztusai, végső soron pedig a csapat önálló arculata elvész. A fejlődés tévútjai mellett persze rossz irányt jelez az is, ha nincs irány.

„Úgy látom, sajnos sok helyen igaz, hogy a falusi csapatok öltözője vagy úgy néz ki, mint egy tsz-istálló, vagy úgy, mint egy tsz-iroda” – mondja Törő Balázs, a Balatonakali SE 35 éves csapatkapitánya, aki a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársaként, néprajzkutatójaként pontosan tisztában van a futballszervezés társadalmi felelősségével. Elhivatottságának, a napi ügyeknél messzebbre látó felfogásának és átgondolt helytörténeti munkájának köszönhető, hogy Balatonakaliban úgy néz ki az öltözőépület, ahogy. Nem úgy, mint egy tsz-istálló, ahol a hevenyészve egymásra dobált tárgyak, az állandó kosz és az igénytelenség az úr. De nem is úgy, mint egy tsz-iroda, ahol az urambátyám világ szabályai érvényesek, mindent el lehet intézni okosba’, megy a „lepapírozás”, működik a „haveri kapcsolat”, mellesleg odakint hétvégén meccseket is játszanak.

A balatonakali öltöző több mint öltöző, több mint klubtörténeti kiállítás és több mint korszerű ifjúságnevelési színtér – mindezek ideális egyvelege. Máshol alacsony humorfokú poénokat helyeznek ki a sör, szex, anyós gondolatháromszögben, itt a hűtőszekrényen rajzos útmutató szerepel a kulturált sörfogyasztás módjáról, a szemetelés szabályairól, mellette kiakasztott sör- és bornyitó, fali hőmérő és egy mini kontaktlista a pályagondozó, a faluüzemeltető és a polgármester telefonszámával. A fogasok fölött fotódokumentáció Böde Dániel akali látogatásáról, átellenben dizájnos műalkotásként a régi kapuháló darabja van kiszögelve, rajta a Balatonakali Petőfi feliratú nyolcvanas évekbeli dressz piros, kék és fehér változata díszeleg. Hamisítatlan futballretró korszerű megjelenítésben – valahogy így foglalhatjuk össze az előtérben kialakított tematikus tárlat koncepcióját, amelyet erősítenek a megfakult újságkivágások, a kézzel festett „Hajrá, Akali!” feliratú zászló, a bámulatosan gazdag fotógyűjtemény és az olyan ritkaságok, mint a 2 forint 50 filléres pályabelépőjegy, az 1935-ben született Szabó Gyula 1952-es labdarúgó-igazolványa vagy a valamikori Balatonfelvidéki Petőfi emlékei. A sporttelep idősebb Bartók István (1930–1993) nevét viseli, a Csongrádról betelepült csapatvezető történetét is részletesen, illő módon megismerhetjük a leírásból: „Vasutas forgalmistaként Örvényesen dolgozott, szolgálatait mindig elcserélte, hogy ott lehessen a mérkőzéseken. A korabeli igazolásokat böngészve feltűnik – és ez is Pista bácsi fanatizmusával magyarázható –, hogy kis túlzással minden akali srác, akinek kinőtt keze-lába, le volt igazolva a csapatba, csak hogy a mérkőzésekre biztosan meglegyen a gárda. Ha valaki a településre került, és Pista bácsi szimatot fogott, hogy az illető nem közömbös a játék iránt, rögtön megkereste és hamar akali focistát faragott belőle.”

Külön tabló foglalja össze a balatonakali labdarúgás történetét, kezdő mozzanatként rögzítve az ismereteket a két világháború között, a leventemozgalom keretében szervezett őscsapatról, amelynek alapítóiként Pák Zoltán tanítót és Szabó Gyula gazdálkodót tartják számon. „Nem is lenne olyan nehéz virágzó futballéletet teremteni. Csak egy kis vállalkozó kedv, sportszeretet és szervezési ügyesség kell. A tanítókat és a falusi intelligenciát mind jobban bevonják a falusi kultúra emelésének munkájába. Íme, egy újabb kultúraterjesztési lehetőség, nem kevésbé szép, mint a népnevelés egyéb területei” – írta Csaplár András, a MAC kitűnő atlétája, az 1956-os forradalom után Amerikába kivándorló sportember a Pesti Napló egyik 1937-es számában, és a ma is érvényes biztatást olvasva gondolhatunk a balatonakali néprajzkutató-csapatkapitány példájára is.

Másfél évvel ezelőtt, a magyar labdarúgás napján, 2022. november 25-én a cikk elején hivatkozott zászló fényképét tette ki Törő Balázs a Laczkó Dezső Múzeum oldalára, az alábbi kísérő szöveggel megidézve egy fiktív, de az ország bármely településére odaképzelhető futballpresszó légkörét.

„Falusi kocsma. Ami első pillantásra látszik, hogy nemcsak egy kocsma, hanem a helyi csapat szentélye is egyben, a közösségé. A falakon sok-sok évtizednyi emlék, gólörömök, bajnok- vagy éppen csapnivalóan gyenge csapatok fotói, kupák, mezek, és minden a helyi csapat színében, kék-pirosban (vagy pirosban és kékben?). Az ilyen helyeknek szellemük van, meg persze legendái, hajdanvolt labdazsonglőrökről, bírókergetésről, a csapatot bárhova elkísérő szurkolókról, a mindenhez értő szertárosról, aranyköpéssé váló bekiabálásokról, kupamenetelésről. »Vitt volna a Fradi, figyelt a Dózsa…«” és a legendák sora folytatódik, évtizedek óta egyre bővül és bővül.” „Isten a megyehármat nézi” – jut eszünkbe Sajó László költő sejtése, amelynek emberi tanulságát kevésbé lírai nyelven így fordították le egy általános érvényű, balatonakali pólófeliraton: „Szurkolj a helyi csapatnak!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!