Remény-völgyi kiáltás – Csillag Péter publicisztikája

Angliában az elmúlt 25 évben a falusi futballcsapatok harmada eltűnt – világított a meghökkentő folyamatra Leon Gladwell, a Beyond the Turnstiles és a European Football’s Greatest Grounds című sikerkönyvek brit szerzője. Az amatőr labdarúgás színtereit régóta dokumentáló pályatörténész és fotográfus X-oldalán közölt márciusi bejegyzésére Orosz Zsolt hívta fel a figyelmet a napokban, A Futballkutató néven futó blogján hivatkozva a When Saturday Comes folyóiratban olvasható, témába vágó cikkre is. Az utóbbi írást a brit futballvilág eldugott szegleteit kutató Mike Bayly jegyezte, felütésként személyes vallomással: „Megváltozott viszonyulásom a játékhoz, amióta nem egyszerű szurkolóként, hanem a fényképezőgép lencséjén keresztül figyelem az eseményeket. Egyetlen meccs indított el mindent: az Edale és a Calver csapata játszott egymással a Remény-völgyi (Hope Valley) amatőr ligában, 2017 decemberében. Fogvacogtató, fagyos délután volt, a tájat homályba burkolta a hegyek felől gomolygó köd. Néhány drukker téblábolt a cserékkel az oldalvonal mellett, szűkszavú társalgásukat időről időre megszakította a közelben elrobogó vonat zaja. Ebben a lenyűgözően sivár környezetben olthatatlan késztetést éreztem arra, hogy ne csak részese legyek, de rögzítsem is a meccsélményt. Készítettem egy fotósorozatot, és elhatároztam, hogy ha sikerül beletanulnom a fényképezés mesterségébe, visszatérek még a helyszínre. Erre azonban már nem adódott mód. Néhány héttel később, bajnokság közben feloszlott az Edale csapata, az idény során gyűjtött pontjai elvesztek. Az egyesület azóta sem szerveződött újjá. Rendszeresen elhaladok a pálya mellett Sheffieldből Manchesterbe tartva, látom, hogy a kapufák még állnak, a gyepet gondozzák, mint a hősi halottak emlékművét. Félek tőle, hogy az edale-i futballpálya melankóliája jelkép, a környék és a távolabbi vidékek amatőr futballjának metaforája.”

Ami a tényeket illeti: a Peak District közép-angliai terület körzeti bajnokságaként értelmezhető, költői elnevezésű Remény-völgyi amatőr ligát 1907-ben hozták létre, a csúcsidőszaknak számító 1970-es, 1980-as években több mint ötven nagypályás csapattal működött, a résztvevők száma azóta apad, 2000-ben 43, 2022-ben 28, az idén már csak 18 együttes szerepel a patinás versengésben. Az olvadás magyarázata? Idézzük ismét Mike Bayly megfigyelését: „Ezernyi okot fel lehetne hozni, így a falusi lakosság öregedését, a munkalehetőség hiányát, a csapatok bázisául szolgáló közösségi helyiségek eltűnését és a szabadidős szokások állandó változását.” 

Ezen a ponton érdemes megállni, és körbenézni a magunk háza táján. A Hátsó füves többször leírt statisztikája szerint Magyarországon 2000 és 2025 között a felnőtt férfi nagypályás csapatok 32 százaléka megszűnt. Bár a kimutatás településtípustól függetlenül jelzi a folyamatokat, az országjáró terepmunka példái alapján a leépülési tendencia elsősorban a kistelepülések együtteseit sújtja. Meghökkentő az egyezés a Gladwellnél hivatkozott angliai adattal, az általa jelzett egyharmados csökkenés az arányt nézve pontosan megfeleltethető az itthoni lejtmenettel. A magyarországi helyzetet értékelő korábbi cikkünkben (Falusi futball: eltűnt félezer csapat) szóba került néhány meghatározó szempont: „A számos esetben amúgy is öregedő, csökkenő lélekszámú falvak éppen a felnőttbajnokságokban legaktívabb, 18 és 35 év közötti korosztályt tudják a legnehezebben helyben tartani, a továbbtanulási ambíciók vagy a munkaerőpiac lehetőségei sok fiatalt sodornak a nagyobb városokba, Budapestre vagy éppen Nyugat-Európába. A klubfenntartás anyagi lehetőségei az MLSZ jelentős kedvezményeivel, teherátvállalásaival, illetve a taotámogatással számottevően javultak, és a segítség bizonyára sok billegő egyesületnek segített talpon maradni. Ugyanakkor a pénzes világ magával hozta a maga torzulásait, anyagi versenyhelyzetet teremtett a futballélet legalacsonyabb szintjén is, ahol az ösztönző hagyományosan a személyes kötődés, a többnemzedékes hagyomány és a falu szeretete volt. Az országos makrofolyamatok, társadalmi tendenciák mellett muszáj megemlíteni a személyes motiváció dimenzióját is: amíg húsz-harminc éve szinte természetes volt, hogy egy falusi fiatal sportként, szabadidős elfoglaltságként a futball felé fordul, mára ez a választás korántsem magától értetődő. Kitárult a világ, a távolságok könnyebben leküzdhetők, a kistelepülésen elérhető sportok repertoárja is bővült, a virtuális valóság kínálta szórakozások pedig az élő játék szinte sportszerűtlenül erős konkurenciái lettek.”

Az angliai falusi futballt érintő társadalmi-demográfiai jelenségek és szemléletbeli fordulatok egy része szinte egy az egyben párhuzamba állítható az itthoni tapasztalatokkal, ami arra enged következtetni, hogy ez esetben inkább kortünetről, mintsem földrajzi-kulturális sajátosságról beszélhetünk. A falusi népesség szokásaiban, gondolkodásmódjában, hétköznapi kihívásaiban bekövetkezett változások számos hasonlóságot mutatnak. Nem állítjuk, hogy ugyanazon lehetőségek, körülmények jellemzik egy magyarországi és egy angliai község átlaglakóját, némely vonatkozásban mégis azonosak a jelek: ha egy nyirkos novemberi hétvégén meccsre kell indulni, a digitális eszközökhöz szokott, kényelmesebb kikapcsolódási formákkal, színes programkínálattal csábított fiatal nehezebben mozgósítható már – a Dunántúlon éppúgy, mint ha egy észak-angliai faluban virrad rá a meccsnap. A When Saturday Comes cikke szerint a futballélet melegágyának tekintett Merseyside megyében az elmúlt tizenöt évben a kedvtelésből játszó nagypályás csapatok száma megfeleződött. Északabbra pedig az is megtörtént tavaly, hogy egy több mint százéves múltra visszatekintő amatőr futballszervezet, a 2014-ben még 58 csapatot megmozgató North Lancashire and District Football League volt kénytelen bejelenteni feloszlását a mezőny drámai megcsappanása miatt. 

Az angliai futballpiramis legalsó szintjén észlelt nehézségekről szólva Leon Gladwell az elkötelezettség hiányát említi, egy 2024 februári X-bejegyzésében pedig utalt a nyugat-európai párhuzamokra is. Adatai szerint Németországban a negyedosztály alatti ligákban 1995 óta több mint száz csapat szűnt meg, és hasonlóak az arányok Franciaországban is. Olaszországban a Covid-időszakban drasztikus mértékben apadt a mezőny az alsóbb osztályokban, és bár a kritikus egy-két év után ebben a tekintetben is gyógyulási folyamat indult, nem véletlenül nyilatkozta a hátországról 2022-ben Arrigo Sacchi edzőtekintély a La Gazzetta dello Sportnak: „A gyerekek és a fiatalok nagy részének nincs kedve játszani. Ez az olasz futball fő baja.” A sarkos megállapítás a hozzáállásban észlelt váltásra, a szórakozási formák átalakulására vonatkozott. Éppen azokra az okokra, amelyek miatt Salvatore Schillaci (1964–2024), a korábbi válogatott csatár ugyanebben az évben bezárta híres futballiskoláját, a következő indoklással: „A csúcsidőben hatszáz fiatalt neveltünk. De lassan minden megváltozott: nincsenek már fociéhes gyerekek, túl nagy a jólét, elkényeztetik őket a szüleik, a telefonjukhoz vannak ragadva, néha még beszélni sem lehet velük.”

Messzire tévedtünk az angliai Remény-völgy ködös világától, túl messzire is; Schillacinak alighanem okkal vetették a szemére megnyilvánulása után, hogy könnyű mindent a fiatalokra kenni. Nem a gyerekek és a tinédzserek felelőssége, ha másfelé mozdítják őket az ingerek, az amatőr labdarúgás elcsendesedett falusi pályáinak üzenete ennél jóval bonyolultabb. 
Vagy sokkal egyszerűbb, talán mindössze ennyi: változik a világ. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!