Örök élet – Berta Mihály publicisztikája

AKI EGYSZER KÉT HATOST dobott a társasjátékban egyetlen kockával, annak aligha kell bármiért is magyarázkodnia – ha nem is sokan, de élnek közöttünk olyanok, akik nem várják a csodát, hanem csinálják. Viszont hatásgyakorlás ide, tátott szájjal bámulás oda, attól a játékszabályok még ezekre a „földöntúli” entitásokra is ugyanúgy vonatkoznak, mint ránk, mezei halandókra. Hogy mást ne mondjunk, azért az egyszeri dupla hatosért még nem jár újabb kezdési lehetőség, pláne nem a következő játékban.

Ott van például Lionel Messi, aki fél kézzel faragta ki önmaga életnagyságú gránitszobrát, és játszi könnyedséggel helyezte egy másik dimenzióba a labdarúgásról alkotott valamennyi, megkérdőjelezhetetlennek gondolt ismeretünket. Annyi címet, kupát, trófeát és még ki tudja mit zsebelt be lazán, mintha azokat legalábbis ingyen osztogatnák a La Ramblán, s lett már azelőtt lényegében halhatatlan, mielőtt élete bakelitlemezét megfordítva elkezdte volna hallgatni a B-oldalt.

Ám ettől még észveszejtően nagy hiba az argentin „félistent” kvázi életműdíjasként kitüntetni minden, a mögöttünk hagyott naptári év/idény/szezon teljesítményét méltató ceremónián – úgy, hogy arra nem szolgált rá.

Mint, mondjuk, a londoni Apollo Színházban január 15-én megtartott FIFA-gálán, ahol a legvisszafogottabb kommentárok szerint is „A népszerűség felülírta teljesítményt” (Kicker), a favoritnak tartott Erling Haaland helyett ugyanis ő kapta meg a nemzetközi szövetség Év játékosa-díját. Mindezt egy olyan voksoláson, amely 2022. december 19-től 2023. augusztus 20-ig „monitorozta” a labdarúgók teljesítményét. Csak a miheztartás végett, Messi éppen e ciklus kezdete előtt egy nappal nyert Argentínával világbajnoki címet. Azóta viszont, khm, hosszú, néma csönd… A helyzet abszurditását talán mindennél jobban összefoglalja az az internetes mém, amely a hatvanévessé „photoshoppolt”, ősz szakállú „Leo bácsit” ábrázolja, amint büszkén feszít a 2048-ban átadott Aranylabdával, amit persze ismét csak a katari vb-n nyújtott teljesítményéért vehetett át…

Ez az írás azonban nem Messi díjának jogosságával vagy jogtalanságával kíván foglalkozni, azt már amúgy is megtette Moncz Attila kollégám néhány nappal korábban megjelent publicisztikájában. Sokkalta inkább Lionel Messi hátrahagyott örökségével és a szeretett városára gyakorolt hatásával, ami jelentőségét tekintve, szerintünk, felveszi a versenyt egy másik, lekörözhetetlennek gondolt helyi „istenség” mesterművével.

Szóval: irány, Barcelona!

Ez az a város, amely már két lélegzetvétel után olyan otthonossá tud válni, mint édesanyánk ölelése vagy egy Fellini-film bármelyik jelenete. Ahol a tengerparti szél úgy cirógatja arcunkat, mint egy pajkos kismacska selymes bundája, és ahol a napfény úgy hatol át a légkörön, mintha csak a Jóisten nyújtaná le a kisujját. Ahol mi sem egyértelműbb, mint cukorral vastagon megszórt churrost mártogatni a délelőtti kávéba, vagy ahol úri kedvünk szerint úgy ízlelhetjük meg a jégágyon tálalt és citromszelettel megbolondított, héjában szervírozott friss osztrigát, ahogy Robin Williams buzdította tanítványait az élet velejének kiszippantására a Holt költők társasága című klasszikusban. És ahol teljesen természetesnek vesszük, hogy egy gyönyörű, lila, sárga, fekete és vörösesbarna színekben pompázó pávaszemes pillangó szegődjön mellénk útitársként, hogy kecses röptével és a soha véget nem érő tavasz ígéretével rabolja el a szívünket – visszavonhatatlanul és végérvényesen.

Mint ahogy Lionel Messi is visszavonhatatlanul és végérvényesen barcelonai maradt, dacára annak, hogy már több mint két éve elhagyta legnagyobb sikerei helyszínét. Játszott Párizsban, tanyát vert az Egyesült Államokban, míg szülővárosában, Rosarióban a kedvéért alighanem narancssárgára színeznék a felhőket – zsírkrétával is akár. Ám ettől még Messi életműve itt, Katalónia szívében bontakozott ki a maga teljességében és vált a világ labdarúgásának megkerülhetetlen tételévé. Mindeközben karizmatikus játékának, egyedülálló képességeinek és szerethető személyiségének köszönhetően az egyébként is imádott várost is képes volt feljebb emelni – egy még magasabban található, gránátvörösből és királykékből kevert univerzumba.

Erről speciel bárki meggyőződhet, aki végigsétál Barcelona akármelyik utcáján. Messi a kirakatban, Messi a plakáton, Messi az árusok polcán. 2024-ben is. Még a Barca-csecsebecséket áruló kis üzlet szláv ajkú eladónője is megadóan biccent, amikor a szinte az arcunkba tolt Lewandowski-mezek helyett (csodáljuk, és nagyon szeretjük) a falon „felejtett” szakállas fickó mosolygó arcképére téved a tekintetünk. „Messi elment, de a mosolya örökre itt maradt Barcelonában” – fogalmaz meglepően plasztikusan a pult mögött állva, miközben abban reménykedik, hogy a csak lopva megérintett Barcelona-sállal örök és megbonthatatlan barátság szövődött közöttünk. Olyan barátság, amiért áldozni is hajlandóak vagyunk – legalább huszonkét eurót.

Messi és Barcelona szimbiózisa nem példa nélküli. Ott van a város másik nagy „átrendezője”, az építés­zzseni Antoni Gaudí, akinek életműve minimum olyan mély nyomot hagyott a település hétköznapjaiban, mint az argentiné. Sőt, nyilvánvalóan tartósabbat és látványosabbat, hiszen a privát életét az alkotás oltárán feláldozó, modern szentként és bizonyos értelemben aszkétaként élő művész oly markánsan alakította át a városképet a neki jutó 73 esztendő alatt, mint szinte senki az egyetemes építészet történetében. A szecesszióval is jó barátságban álló, de igazán az organikus irányzatban (más megfogalmazás szerint a katalán modernizmusban) kiteljesedő építész úgy gondolta, az Úr által megalkotott természetnél semmi sem lehet tökéletesebb, így nincs más dolga, mint követni a „nagy tervező” útmutatásait. Akadnak, akik szerint Gaudí munkái annyira különlegesek, korukat megelőzőek és olyannyira más szférában mozognak, mintha legalábbis a teremtő Istentől kapott volna útmutatást művei megálmodásához majd kivitelezéséhez. Aki járt a Sagrada Família erdőre emlékeztető belső terében, megtapasztalta a különböző színűre festett ablakokon átszűrődő fények eltérő energiáit, aki vette magának a fáradságot, hogy szembenézzen a Gaudí-alkotások részletgazdagságával és megtervezettségével, egyetért ezzel a megállapítással. Akit megérintett a Güell-palota tetején álló színes szobrok szabálytalan nagyszerűsége vagy a Güell park szervezetlen megszerkesztettsége, az alighanem tudja és érti, mire gondolunk.

Tiszta sor: az egyedülállóan eredeti alkotó munkássága rokonítható Lionel Messi az egyetemes futballra, sőt a világ sportjának egészére gyakorolt hatásával. Nem hiába mondta 2016-ban az egyébként építésznek tanuló akkori Barca-középpályás, Ivan Rakitic, hogy megítélése szerint a futballpálya legnagyobb tervezőmérnökének, egyszersmind a sport Gaudíjának csapattársát, Lionel Messit tartja. Igaz, a horvát azt is hozzátette, Gaudí formabontó elképzelései és fantasztikus víziói mit sem értek volna egy tudományos háttérteam támogatása nélkül. Rakitic kiemelte, ahogy Gaudít segítették a matematikusok és más tudósok, úgy támogatta Messi egyedülálló géniuszát ő és a másik kilenc pályán lévő csapattárs.

De bárhogy is, hátborzongató belegondolni, mennyire szerencsés az a város, amelyben (legalább) két ilyen, teremtő és önmaga jelentőségén is túlmutató géniusz munkájának nyoma érhető tetten – most már mindig. Bár a mindig talán nem is elég erős időhatározó – a drága emlékű Esterházy Péter kezét követve „a mindiget javítom örökkére.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!