„Nagyapám mondogatta: ha minden utunkba kerülő kavicsba belerúgnánk, hamar elkopna a papucsunk orra” – legyint Tókos Jolán, a köpeci vendégház vezetője, amikor szabadkozva szóba hozzuk reggel a távozásunk után járó takarítással, ágyazással, rendrakással adódó vesződséget. Kertjében szedett, szárított mályvából készült teát szűr le éppen az indulófélben lévő kerékpárosoknak, akik a Gurul a rádió című kezdeményezéshez csatlakozva tekernek kilenc napon keresztül Székelyföld vadregényes tájain, úttalan útjain.
A Baróti-medencében elnyúló Erdővidék kedves falujában, Köpecen a XIX. század első felétől a közelmúltig jelentős szénbányászat folyt, az üzemek és tárnák azonban mára bezártak, maradtak emléknek a rozsdásodó bányászlámpák, fejtőeszközök, csillék, szénszállító kocsik. Jolán néni unokája, a bűvös bányászvilág igézetében felcseperedő Dávid még szinte gyerekként, tizenkét évesen eltökélte, hogy nekiáll gyűjteni bányásztárgyakat, régi feljegyzéseket, fotódokumentumokat. Szenvedélyes alapossággal olvasta bele magát a témába, építgette szorgalmasan házi gyűjteményét, amely három év lelkes utánajárás eredményeként a bánya és a bányászok életét bemutató, teljes körű kiállítássá bővült. Helyet kaptak a falakon a köpeci bányászok egykori sportfényképei is, a fekete-fehér képkockákon megelevenednek egy letűnt kor futballhősei, kopott labdájukkal büszkén sorakozó, cserzett bőrű fiatalemberek.
Jó ideje nincsen már csapat Köpecen, a bányával együtt odalett az üzemi gárda, és feloszlott a falusiak valaha párhuzamosan működtetett együttese is. Igaz, az egyébként hosszú évek óta Budapesten élő, szülőföldjére csak nemrég hazalátogató háziasszonyunk szerint már szerveződik a helybeli fiatalok körében egy új futballtársaság Köpeci Akarat néven. Beszédes a névválasztás. Ahogyan a szomszéd faluban, Miklósváron hirdeti az erdélyi nemesi világot megidéző, ódon kastélyépület bejárata fölött a tulajdonos Kálnoky család latin jelmondata: „Non est mortale quod opto.” Vagyis nem hal meg az, aki bizakodik.
A köpeci kaland csupán egyetlen villanás abból a szavakkal nehezen megragadható élménysorozatból, amelyet a Marosvásárhelyi Rádió munkatársaival és barátaikkal kerekezve átélhet a székelyföldi emberi sorsokra, a kora őszi táj szépségére, a kulturális hagyományok gazdagságára nyitott vendég. Utolsó esély kínálkozott a közös tekerésre idén, az ötletgazda és csapatvezető, a térség népszerű rádióadójának szerkesztő-riportereként ismert Kádár Zoltán ugyanis bejelentette: huszonöt év és huszonöt biciklitúra után lezárja a Gurul a rádió történetét.
„Egy turisztikai kiállításról tértünk haza Székelyudvarhelyről Nemes Attila kollégámmal 2000-ben, és arról beszélgettünk, hogy milyen csodálatos Székelyföld. Ha csak a Marosvásárhelyi Rádió adáskörzetére gondolunk, Maros, Hargita, Kovászna, Brassó, Szeben, Kolozs és Beszterce megye érintett részeire, nagyon jó lenne, ha elindulnánk ezeken a vidékeken kerékpárral kirándulni. Szó szót követett, és arra jutottunk, miért ne kössük össze a rádiót a kerékpározással, és az ötletet támogatta az akkori rádióvezetőség is. A Gurul a rádió hármas célt szolgál: egyrészt módot teremt az élő találkozásra a hallgatókkal, másrészt segít feltérképezni Erdély turisztikai lehetőségeit, a harmadik szándék kifejezetten a kerékpáros turizmus népszerűsítése” – vázolja az eredettörténetet az 54 éves marosvásárhelyi újságíró, akivel a Hátsó füves 2019-es erdélyi gyűjtőútja során került szóba először a társulás gondolata, amely végül ilyen-olyan akadályok miatt hat év késéssel valósult csak meg (Budapestről a Nemzeti Sport mellett a Magyar Nemzet is képviseltette magát Mirkó István fotóriporter személyében).
Az útvonal évről évre változik, az idén a következő helyszíneken találkozhattak a rádiósokkal a hallgatók: Alsómoécs–Barcarozsnyó–Brassó–Szászhermány–Sepsiszentgyörgy–Árkos–Középajta–Nagyajta–Miklósvár–Köpec–Barót–Uzonkafürdő–Bükszád–Tusnádfürdő–Csíkszentsimon–Csíkszentkirály–Csíkszereda–Madéfalva–Csíkdánfalva–Tolvajos-tető–Szelterszfürdő–Szentegyháza–Homoródfürdő–Cekend-tető–Székelyudvarhely–Szejkefürdő–Székelyszentlélek–Farkaslaka–Kalonda-tető–Korond–Parajd–Szováta–Vármező–Deményháza–Nyárádszereda–Nyárádszentlászló–Nyomát–Marosvásárhely.
Fentebb nem túloztam, a hallgatók valóban sok helyen várják, köszöntik, biztatják vagy néhány szóra meg is állítják a karavánt, és olyan is előfordul, hogy a székelyföldi vendégszeretet jeleként ki-ki pogácsával, fánkkal, házi mézzel kínálja a tikkadt tekerőket (pálinkát vagy más alkoholos italt elfogadni viszont a túra alapszabálya szerint az esti megállásig tilos).
„Úgy érzem, biciklizéssel kerülök a legközelebb ahhoz, amit szeretnék felfedezni. A gyaloglás lassú, autóból nem érsz el mindent, kerékpárral viszont mindenhova eljuthatsz – ragadja meg a műfaj előnyét Tóth Orsolya szociálpedagógus és fotográfus, a Gurul a rádió csapatának tagja. – Ez a kezdeményezés nemcsak a hallgatókkal való találkozást segíti elő, hanem Erdély felfedezését is, vagány közös biciklis kaland, amely motivációt is jelent. Benne van az egészséges életmód, a biciklizés, a székely emberek szeretete.”
A marosvásárhelyi indulástól számítva négy és fél napra nyertem bepillantást résztvevőként az expedícióba, a rövid idő alatt is meglegyintett valami abból a természetes, emberközeli és őszinte légkörből, amely a székelyföldi bicikliző csapatot körülveszi. Megmaradnak az emlékezetben a Szászvidék településeinek fegyelmezetten sorakozó, német kisvárosok hangulatát idéző házai, Brassó történelmi belvárosának pezsgő forgataga és tarka színei, az egykori céhek Fekete-templomban őrzött stallumai. Nem mellesleg a falak között hallottam a helybeliek büszkélkedését az Otto von Bismarcknak tulajdonított bölcsességről, amely szerint Európa addig tart, amíg találni gótikus templomot, márpedig a – kétes legenda szerint az 1689-es tűzvészben összekormozódott – brassói evangélikus templomnál keletebbre nincs még egy ilyen monumentális műve a középkori építészeti irányzatnak. A sepsiszentgyörgyi Sportiskola új kollégiumában Nemes Áron igazgató saját készítésű pörköltje várta a kiéhezett csapatot, másnap reggel a Kós Károly-féle motívumokkal ékesített városi stadion odalában rozsdabarna bundáskenyér adott energiát a tekeréshez, az erő pedig kellett is a kapaszkodáshoz a 971 méteren fekvő Vadas-tetőhöz. Itt fogadta a rádiósokat az erdészház székelykapuja előtt Kercsó Árpád, az erdei építmény sokat látott gondnoka, aki azt is elárulta, mi a teendő, ha jön a medve: „Kell hagyni, hogy menjen.”
Útravalóként őrizzük baróti találkozásunk élményét és a Marosvásárhelyi Rádió sportriportereként MSÚSZ-nívódíjjal kitüntetett Kolumbán Sándor szavait: „Kívánom azt, hogy örüljünk minden napnak, örüljünk minden együttlétnek. Annak, hogy egészségünk van, fel tudunk kelni, tudjuk látni a napsugarat. Látássérültként születtem, de készítem a rádiós hírösszefoglalókat, és nem látóként is bizonyítom, hogy képes vagyok sok mindenre. Csak akarat kell és szeretet, mert ha ezek nincsenek, csinálhatsz akármit, úgysem sikerül.”
Más szavakkal: non est mortale quod opto.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 27-i lapszámában jelent meg.)