„Ha nem játszom, nem vagyok boldog” – interjú az ETO középpályásával, Vitális Milánnal
– Az elmúlt tíz évben a pokol legmélyebb bugyrait is megjárta az ETO, de most újra fociláz van Győrben. Milyen ezt játékosként átélni?
– Tavaly télen tértem vissza a ETO-hoz, azóta egyetlen mérkőzést veszítettünk el a hazai kiírásban, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy mekkora az én szerepem, ez a klubot dicséri, amiért ilyen struktúrát alakított ki. Nagyon jó az atmoszféra a stadionban és a városban is, a gyerekek az akadémián rajonganak az első csapat játékosaiért, az öltözőben pedig remek a hangulat, szerencsére elég gyakran nyerünk, a szurkolók pedig a közösségi oldalak segítségével láthatják is az ünnepléseinket.
– Eljutottunk odáig, hogy a bajnokság egyik legnagyobb rangadójának számít a vasárnapi ETO–Ferencváros összecsapás. Nagyobb a teher? Ha nyernek, valamelyest elszakadhatnak az elmúlt évek egyeduralkodójától.
– Én azért óvatosabb vagyok, nagyon hosszú a bajnokság. Tény, a Fradi ellen nyerni mindig hatalmas fegyvertény, remélem, most sikerülni fog, és biztos vagyok benne, hogy a nézőktől megkapjuk ehhez a megfelelő támogatást.
– Más a motiváció vagy éppen a hangulat az öltözőben a rangadó előtt?
– Azt mondom, ugyanúgy készülünk, mint bármelyik másik mérkőzésre, de a játékosokban és a stábtagokban is benne van, hogy a Ferencváros lesz vasárnap az ellenfél, amely sorra nyerte a bajnoki címeket és minden évben a nemzetközi porondon szerepel.
– Fiatalon arról álmodott, hogy futballistaként majd ilyen rangadókon szerepelhet?
– Igen, ilyenről is, de persze még sok minden másról, például, hogy egyszer a Barcelonában játszom. De az, hogy ilyen fontos meccsen, telt ház előtt léphetek pályára, óriási dolog.
Született: 2002. január 28., Nyíregyháza  |
Vincze Ottó csábította Győrbe
– Nyíregyházán született. Hogyan lett futballista?
– Állítólag amikor a szüleim a születésem után hazavittek a kórházból, máris volt a kiságyamban egy labda. Édesapán focizott, igaz, nem magas szinten, aztán Nyíregyháza mellett egy kistelepülésen, Leveleken sportvezetőként dolgozott, így kerültem a focipályára. Egy kisebb egyesületben, a Dávid SC-ben kezdtem el játszani, aztán különböző tornákon felfigyelt rám a nyíregyházi utánpótlás-nevelő egyesület, a Nyírsuli, így oda kerültem.
– Nem akart gyerekként más sportágat is kipróbálni?
– Nem, mindig a foci volt a legfontosabb. Bármikor volt egy kis szabadidőnk, a haverokkal rúgtuk a labdát. Illetve édesapámmal azért sokszor pingpongoztunk, azt is nagyon szeretem és talán nem is játszom rosszul…
– Hogyan került Nyíregyházáról az ország másik felébe, Győrbe?
– Akkor az ETO-nál dolgozott Vincze Ottó, ő szúrt ki egy újfehértói tornán. A nyíregyházi és a győri akadémia között lehetőségek terén nagy különbség volt, de nyilván ezt akkor a szüleim mérték fel igazán. 2012-ben kerültem Győrbe, de csak egy évre, aztán visszaköltöztem Nyíregyházára, ám már a Debrecenben játszottam.
– Hazavágyott?
– Igazából nem is értem, hogy tizenegy évesen miként tudtam eljönni otthonról és kollégistaként Győrben élni. Igen, vágytam haza, de nem is ez vitt vissza, hanem igyekeztünk megtalálni azt a helyet, ahol a legjobb nekem. A családom lényegében mindent feláldozott a pályafutásom érdekében, ezért volt ez a kitérő. 2014-ben tértem vissza az ETO-hoz, de akkor már édesapám is velem költözött.
– Jól érezte magát az ETO-nál? Megkapta azt a képzést, amelyre egy fiatalnak szüksége van?
– Úgy gondolom, teljes mértékben. Azt hiszem, jókor történt minden a pályafutásomban. A megfelelő időben kerültem az első csapathoz, játszhattam az első meccsemet a felnőttek között. Persze rendkívül türelmetlen voltam, nagyon szerettem volna siettetni például, hogy az első kerettel edzhessek. Az utánpótlásban edzőm volt többek között Csató Sándor, Jäkl Antal és Tóth László is, mindannyian sokat tettek azért, hogy idáig jussak.
– Emlékszik arra a napra, amikor bemutatkozott az akkor NB II-es együttesben?
– Nincs igazán előttem. Az biztos, hogy a Mosonmagyaróvár ellen játszottunk és a nyolcvan-valahányadik percben álltam be. Talán egy kicsit izgultam, de szerencsére ezt többnyire át tudom alakítani energiává.
– Mennyiben voltak mások a körülmények az akkor másodosztályú ETO-nál?
– Teljesen más volt minden. Ötszáz, esetleg ezer néző járt a mérkőzéseinkre, és nyilván a lehetőségek terén sem lehet a két időszakot összehasonlítani. Azonban fiatalként én azzal foglalkoztam és az volt a fontos, hogy játsszak, kapjak minél több lehetőséget, így nem tudtam és nem is akartam törődni a külső körülményekkel. Egyébként ez nem is az én dolgom.
– Talán egy tehetséges fiatalnak akkor könnyebb is volt beverekednie magát egy NB II-es csapatba, így biztosan jó helyen volt.
– Igen, szépen fel volt építve a pályafutásom, fokozatosan kaptam a lehetőséget és gyarapodtak a játékperceim. A türelmetlenségem akkor is kiütközött, amikor eleinte csak a cserepadon kezdtem a meccseket, erről édesapámmal beszélgettem sokat, aki hasonló habitusú, mint én, mindketten a lehető legjobbat akarjuk kihozni magunkból. Szerencsére aztán egyre több lehetőséget kaptam.
A DAC-nál is kiharcolta a helyét
– Egy húszéves játékos nehéz helyzetbe kerül, amikor megkeresi egy határon túli élvonalbeli klub, és el kell döntenie, hogy fejest ugrik az ismeretlenbe, vagy az állandó játéklehetőséget választja, és marad a magyar NB II-ben?
– Én mindig játszani akarok, ha nem játszom, nem vagyok boldog, és ez kihatással van a magánéletemre is. Szóval mindig úgy voltam vele, hogy ahová megyek, ott játszani szeretnék. Amikor a DAC-hoz kerültem, a két klubnak már ugyanaz volt a tulajdonosa, és akkor az jobb lehetőségnek tűnt, elvégre a magyar másodosztályból igazolhattam a szlovák élvonalba. Nem tartottam attól, hogy kevesebb lehetőséget kapok, tisztában vagyok a képességeimmel és bíztam magamban, hogy belerázódom az ottani tempóba.
– Élvezte a futballt Dunaszerdahelyen?
– Akadtak nehéz helyzetek, például amikor a farmcsapatban, a második ligás Somorjában kellett játszanom. De aztán a spanyol Xisco Munoz lett a DAC vezetőedzője, aki azonnal betett a kezdőbe, és minden a helyére került.
– A felvidéki városban imádják a futballt, sokan is járnak meccsre, vagyis felkészülhetett a mostani ETO-s időszakra.
– Amikor Munoz mesterrel a felsőházi rájátszásban hétből hét meccset megnyertünk, tényleg elképesztő volt a hangulat a mérkőzéseinken és a városban is. Nehéz egyébként az összehasonlítás, mert az ETO-nak tényleg nagyon mélyről kellett visszakapaszkodnia, a Dunaszerdahely viszont évről évre ott van a szlovák első osztály élbolyában, csak a nemzetközi porondon nem alkotott még emlékezeteset. De jó volt átélni, amikor tele volt a DAC-meccseken a stadion és varázslatos atmoszférában futballozhattunk.
Borbély Balázs ismeri és bízik benne
– Tavaly télen tért vissza újra Győrbe. Miért csak kölcsönbe érkezett az első fél évre?
– Xisco Munozt szlovák edző váltotta a DAC-nál, aki nem számított rám és talán nem is volt egyenes velem szemben. Három meccs után véget ért az idény első fele, én pedig nem játszottam, aztán azt hiszem, karrierem egyik legjobb döntését hoztam, hogy visszatértem Győrbe.
– Ennek nem csak ön örült: mostani edzője, Borbély Balázs tavasszal lapunknak azt nyilatkozta, hogy Vitális Milán nélkül nem biztos, hogy létrejött volna az a sikersorozat, amely az ETO-t a nemzetközi porondig repítette. Olvasta a cikket?
– Igen, és nagyon jólesett az elismerése. Amikor 2022-ben a DAC-hoz kerültem, ő másodedzőként dolgozott ott, és vele kommunikáltam a legtöbbet. Nem mondhatom, hogy a legjobb időszakomat éltem, hiszen akkor kellett Somorján játszanom, de sokat beszélgettünk. Talán onnan ered a belém vetett bizalma, és tisztában is volt a képességeimmel. Ezúton is megköszönöm neki, hogy ennyi lehetőséget kapok tőle, és itt tart a pályafutásom.
– Álomszerű az ETO most már lassan egy éve tartó remek formája?
– Szerintem nagyon kevesen gondolták, hogy sok-sok év szenvedés után újoncként a magyar NB I-ben sikerül kiharcolnunk a lehetőséget, hogy a Konferencialigában indulhatunk a nyáron és ott is a rájátszásig jutunk. Mondhatjuk, csodaszámba menő, ahonnan indult a klub és ahová jutott. Persze ott motoszkál bennünk, hogy a Rapid ellen többet is elérhettünk volna, de nem szabad elégedetlennek lennünk.
Álomszerű lehetőség a válogatottban
– Az ETO szárnyalásával együtt valóra vált még egy álma: bemutatkozhatott a válogatottban. Eszébe jutott a tavasszal, hogy Marco Rossi meghívhatja?
– Amikor májusban megérkezett a meghívó, jól ment a csapatnak és nekem is. Titkon reménykedtem benne, hogy kerettag lehetek. Akkor még nem kaptam lehetőséget, de hatalmas élményként éltem meg, hogy ott lehettem a keretben, és reménykedtem, hogy a kapitány legközelebb is érdemesnek talál rá. Szerencsére szeptemberben megint úgy döntött, számít rám, és a világ egyik legjobb válogatottja, Portugália ellen bemutatkozhattam hazai pályán, telt ház előtt. Ez tényleg álomszerű volt.
– Nagyon izgult, amikor először belépett a telki edzőtábor kapuján?
– Bevallom, igen, de nagyon befogadó társaságba csöppentem, mindenki segített a pályán és azon kívül is. És most már minden egyes alkalommal vissza szeretnék menni. Óriási megtiszteltetés és hatalmas büszkeség, hogy rengeteg futballista közül azon kevesek között lehetek, aki szerepelhet a magyar válogatottban.
– A pingpongtudását is megmutatta Telkiben?
– Játszottam néhány játékostársammal és nem kaptam ki…
– Nagyon szép időszakot él át: az ETO remekel, a válogatottal a vb-pótselejtezőért harcolhat. Milyen reményekkel fut neki a közeljövő feladatainak?
– A legfontosabb a saját teljesítményem a klubcsapatomban, ez határozza meg azt is, számítanak-e rám a nemzeti csapatban. Ha a Győrrel tudjuk folytatni a jó szériát, a dobogóra is felérhetünk. Ha nekem sikerül stabil produkciót nyújtanom, lesz esélyem a jövőben is a válogatott kerettagságra. Mindenkinek pluszmotivációt jelent a vb-selejtezősorozat, a világbajnoki kijutás nemcsak a mi álmunk, hanem az egész országé.
Fiatalon oltár elé állt
– Mennyire segíti a pályafutásában a hite?
– Nem szeretek erről beszélni, inkább csak megélem, nem akarom, hogy velem kapcsolatban bármilyen összefüggésben hivatkozási alap legyen. Keresztény ember vagyok, így próbálok élni.
– Ezért tartja Gera Zoltánt az egyik példaképének?
– Ezért is, de természetesen remek futballista volt csodálatos pályafutással. Tény, a hit összeköt minket és egy olyan embert ismertem meg a személyében, akit bármikor hívhatok, írhatok neki, tudom, hogy segíteni fog, hálás is vagyok ezért. Az utánpótlás-válogatottban az edzőm is volt, de ott természetesen a futball volt a legfontosabb.
– Néhány hónapja nagy változás történt az életében, megnősült. Mostanában a fiatalok később kötik össze az életüket a szerelmükkel, ön pedig huszonhárom évesen mondta ki az igent. Úgy tűnik, ebből a szempontból is érettebb a korosztályánál.
– Nagyon büszke vagyok a feleségemre, a házasságkötésünkre, életem egyik legjobb döntése volt. Úgy gondolom, ez volt az utunk, hogy huszonhárom évesen egybekeljünk és bízom benne, hogy tényleg örök életre szól.
– Mit jelent a felesége támogatása a pályafutásában?
– Mindent. Tényleg mindenben mellettem áll, támogat.
– Most minden a helyén van az életében?
– Úgy érzem, igen, persze vannak terveim a pályán és azon kívül egyaránt.
– Talán babát is terveznek?
– Persze, szeretnénk idővel. Bízom benne, hogy minden úgy alakul, ahogy nekünk ideális. Mindig úgy tartottam, ha a megfelelő hozzáállás és gondolkodás szerint haladunk, minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 27-i lapszámában jelent meg.)
Szabó Szebasztián: Van még miért küzdeni
