Keringenek, keringenek – Bobory Balázs publicisztikája

Mikor rúgjunk ki egy edzőt? Ha valahol, Magyarországon bizonyosan sikeres lenne ezzel a címmel egy tanfolyam klubtulajdonosoknak, vezetőknek és talán hasznos is, mert néha teljesnek tetszik a zűrzavar ezen a téren. Nyilván akadnak egyesületek, amelyekben extrém mennyiségben váltogatják egymást a kispadon a szakemberek, máshol előszeretettel húznak elő régi bútordarabokat, akiket egyszer vagy többször is lecseréltek, mégis úgy gondolják, hogy most harmonizálni fognak a berendezés többi elemével. Ha csak az elmúlt négy-öt hónap történéseit vizsgáljuk meg a labdarúgó NB I-ben, szinte mindenre látunk példát.

Persze a döntéshozók, azaz az edzői sorsokról ítélkezők védelmében előzetesen leírom, hogy nagyon nehéz lehet jól időzíteni azt a pillanatot, amikor a váltásról esetleg meg lehet hozni a megfelelő döntést vagy éppen kivárni, amíg a tréner munkája valóban beérik, és a korábban a fejét követelő drukkerek hangja is csendesebb lesz. Persze döntés és döntés között óriási minőségbeli különbségek vannak, mert a jól eltalált váltások mellett számtalan példa van óriási mellényúlásokra, érthetetlen választásokra; utóbbiakat egyébként a legtöbb esetben előre garantálni lehet, ezért is megmosolyogtatók.

A jelen évad története edzőváltások terén júliusban kezdődött, amikor a bajnokságra még csak készülő Ferencvárost a Bajnokok Ligája selejtezőjében úgy ütötte ki feröeri ellenfele, hogy nemhogy tíznél, de még húsznál sem lett volna képes felállni a földről, ha rászámolnak. Az edző, Sztanyi­szlav Csercseszov önszántából nem dobta be a törülközőt, ezért szinte azonnal eltávolították a ring mellől, helyette pedig segédje, Máté Csaba lett az orvos, aki nem felsegítette, sokkal inkább talpra ugrasztotta és szinte azonnal oroszlánná varázsolta a Fradit. Miközben a csapata hatokat rúgott hazai szinten ellenfeleinek, a nemzetközi porondon pedig eljutott az Európa-konferencialiga csoportkörébe, a vezetők bőszen kasztingoltak, és a sikerek ellenére új trénert választottak. Jelen sorok írásakor még nem lehetett tudni, hogy a nemzetközi porondon hogyan végzett az élet-halál meccsen, a Csukaricski otthonában a Fradi, de itthon azért a megszokottnál sokkal többet botlott, vagyis a gépezet messze nem működik olajozottan. A szép emlékű hatosok pedig már olyanok, mint azok a forró augusztusi esték, amelyeket most, decemberben vágyunk vissza jó esetben a kandalló és a tűz ropogása, a panelokban pedig a meleg radiátorok mellett... A bizonyítványt persze az évad végén osztják, de egyelőre azért sokakban felvetődik, mire lett volna képes a Ferencváros, ha Máté Csaba kezében marad...?

A Ferencvároshoz képest még nagyobb volt a jövés-menés Kisvárdán, ahol Milos Kruscsics jól kezdte a bajnokságot, mégis mennie kellett, mert a tulajdonos szerint nem tartotta szem előtt a klub hosszú távú érdekeit. Őt Gerliczki Máté követte, aki egy hónapot sem maradhatott, de a harmadik fellépő, Mátyus János sem sokkal több sót evett meg a keleti országrészben. Nekik már a rövid távú célokat sem sikerült teljesíteniük, egyszerűen azért, mert nemigen nyert a csapat; Kruscsicshoz képest is eredménytelenebbek voltak. A negyedik szakember Feczkó Tamás lett, aki sikerrel kezdett, és talán megoldást jelent majd – ebben az esetben azt gondolom, sok múlik a szakember személyiségén, alkalmazkodóképességén. Tudvalevő, hogy Kisvárdán felettébb erős akaratú, karakán a tulajdonos, aki nem évente egyszer megy be a csapat öltözőjébe, és nem is fojtja el szakmai észrevételeit, mi több, tevékenyen részt vesz az együttes életében. Vannak olyan edzők, akik ilyen feltételek mellett nem is vállalnak munkát, egyszerűen nem tartják járható útnak, ha beleszólnak a dolgukba, és a hitelességüket kockáztatják a játékosok előtt. És akadnak olyanok, akik hisznek a csapatmunkában, el tudják magukat helyezni a hierarchiában, és így próbálnak dolgozni az eredményességért. Nem szeretnék állást foglalni, melyik a hatékonyabb módszer, erre nyilván az idő ad választ.

Ahogy arra is, hogy a Magyar Kupa címvédőjénél vajon Márton Gábornak sikerül-e másodszor is sikertörténetté változtatni zalai munkavállalását. Először, 2020-ban, nagyon pofás és veszélyes ZTE-t rakott össze a pécsi illetőségű mester, nem véletlen, hogy az akkor még nagyra törő fehérváriak elhappolták az idény végén a kék-fehérektől. S bár a Zalaegerszeg a tavasszal beugró Boér Gáborral megnyerte a kupát – korábban ő is volt már a ZTE trénere, nem sok sikerrel –, az ősszel már süllyedt, mint a Titanic, és most megmentésre vár. Talán ebben a helyzetben nem baj, hogy olyan kapitány állt a hajóhídra, aki ismeri a közeget, de nem könnyű a helyzet: most sokkal nagyobb teherrel kell révbe érni, és a tenger is viharosabb...

Ahol viszont beérni látszik a türelem, az egyértelműen Székesfehérvár. A tavasszal pokolian nehéz feladatot kapó, majd azt épphogy megoldó Bartosz Grzelak benn tartotta a piros-kékeket az élvonalban, de a nyár végén mindenki csak vakargatta a fejét, hogy vajon másodszor ez hogy fog sikerülni, annyira nem jöttek az eredmények. Ráadásul kívülről úgy tetszett, amolyan mostohagyerekként működik tovább a klub, amely elvesztette legfőbb támogatóját, a családfenntartó szülő pedig nemigen figyel oda rá. Továbbra sem tudni, hogy a sportigazgató Juhász Rolandnak ebből lett elege, vagy azért mondott fel néhány hónapja, mert nem rúghatta ki az ínséges időkben Grzelakot, de az biztos, hogy a Videoton azóta elindult felfelé. A svéd tréner egységes csapatot gyúrt a korábban teljesen amortizálódott öltözőben, egyre több magyar játékost használva kapaszkodik felfelé, és most már ott tart, hogy kacsingathat a dobogós helyek felé is. Mondom: továbbra sem világos, hogy a vezetőedző szakmai vagy anyagi megfontolások miatt maradhatott-e a posztján, de egyelőre jó döntésnek tűnik, hogy dolgozhat tovább. A koncepció jónak mutatkozik, a magyar játékosok és a maradék néhány légiós már a szívét is beleteszi a mérkőzésekbe, a Vidi nemegyszer a meccsek hajrájában vagy egyenesen a hosszabbítás pillanatában szerezte meg mindhárom pontot, vagy mint legutóbb a Kecskemét ellen – a bizalmat feltétlenül élvező hazai fiatal, Katona Mátyás triplázásával – mentette döntetlenre az összecsapást.

Érdekes játék lenne a fogadóirodák részéről, ha lehetne tippelni arra, hol lesz a következő edzőváltás. Nekem van elképzelésem, de még véletlenül sem szeretnék ötletet adni egyetlen sportvezetőnek vagy tulajdonosnak sem, mert az esetek többségében véleményem szerint nem a trénerben van a hiba. Egy jó vagy rossz bajnoki szereplés – főleg Magyarországon – sok összetevős, és sajnos nagyon nehezen gyökerezik meg az a futballelképzelés, amit néhány helyen azért már képviselnek hazánkban. A menedzseruralom, a haszonlesés és a rövid távú célok helyett sokkal inkább a magyar, ennél is jobb esetben a saját nevelésű, a klub iránt lelki kötődésű futballistákat kellene még inkább előretolni, és hagyni egy kicsit dolgozni az edzőt, mert Róma sem egy nap alatt épült fel. Persze ehhez az kell, hogy sikerüljön a feladatra megfelelő elhivatottsággal, pedagógiai érzékkel, szakmai felkészültséggel, motiváltsággal megáldott szakembert találni, és nem bedőlni a menedzsereknek, tanácsadóknak, akik jó érzékkel ajánlanak korábban több helyen megbukott „megmentőket.”

Abban biztos vagyok, hogy az edzőkeringőnek messze nincs vége az NB I-ben, sőt az igazi haddelhadd akkor következik, amikor élessé válik a kiesés elleni harc. Bízom benne, hogy a légtér csendes marad, és nem lesz tele összevissza repkedő trénerekkel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!