A vár nem válik vízzé – Malonyai Péter publicisztikája

HEVES ÉRZELMEK KÍSÉRTÉK az elmúlt héten elhunyt Henry Kissinger (1923–2023) halálhírét. A politikai elemzők nem fukarkodtak ellenérzéseikkel sem, mindenesetre a nemzetbiztonsági főtanácsadóként és külügyminiszterként, tehát kormányzati pozícióban eltöltött nyolc esztendeje (1969–1977) „olyan hatással volt az amerikai és a világpolitikára, hogy még ma is rezonál” – idézem az egyik véleményt.

Talán a legérdekesebb a The Economist megállapítása, a lap így kezdi a nekrológját: „Henry Kissinger sohasem tartozott igazán oda, ahol lenni akart”.

Többféleképpen értelmezhető megállapítás, esetünkben azért érdekes, mert miközben a világpolitika alakításán fáradozott, a sportban, különösen a futballban is markánsan jelen volt.

Nem véletlenül. A németországi Fürthben született, a helyi Greuther elkötelezett drukkere volt 1938-ig, amikor a zsidóüldözés elől az Egyesült Államokba emigrált a család. Megesett – mesélte –, hogy apja haragját is kivívta, mert meccsre ment és nem a délutáni operaelőadásra. Hivatalában pedig a hétfő reggeli jelentésekben szerepelnie kellett a Fürth hétvégi bajnoki eredményének. És hogy a vér nem válik vízzé, arra példa, hogy amikor gyerekkori kedvencei 2012-ben feljutottak a Bundesligába, a csapat Schalke elleni bajnokiján (0–2) ott ült a lelátón. 89 esztendős volt akkor.

Az is idetartozik, hogy amikor 1969-ben a Kubában készült légi fotókat nézegette, és felfedezte, hogy futballpályák is látszanak rajtuk, biztos lett a szovjet jelenlétben, és így érvelt Bob Haldeman kabinetfőnöknek: „A kubaiak nem futballoznak. Ők baseballoznak.”

Nem mellesleg gyerekként futballozott is, nem volt épp egy nagy tehetség. Kapusként kezdte, majd kéztörése után csatár lett, de leginkább arra lehetett büszke, hogy a taktikában jeleskedett. A The games do count (A játék számít) című könyvben arról beszél Brian Kilmeadnek, hogy tulajdonképpen kitalálta a catenacciót: „Nagyon nehéz gólt szerezni, ha tíz játékos áll fel a kapu előtt” – magyarázta, bizonyítva vele, hogy a cél már akkor is fontosabb volt neki, mint az eszköz.

Ez később is így volt. Amikor például 1974-ben azon dolgozott, hogy a brazil Joao Havelange váltsa Sir Stanley Roust a FIFA elnöki székében, a háttérben ott volt a szándék, hogy javítsa országa viszonyát Brazíliával. Sikerrel járt, ahogy a Sunday Times írta: „Kis barna borítékok vándoroltak nagy fekete tenyerekbe.” Más kérdés, hogy később megromlott a viszonya Havelange-zsal akkor, amikor Kolumbia visszalépése után nem az Egyesült Államok, hanem Mexikó lett az 1986-os világbajnokság házigazdája. Megjegyzése jelzésértékű: „A FIFA politizálását látván, már-már nosztalgia ébred bennem a Közel-Kelet iránt...”

Ha már brazilok... A háttérből szerepet vállalt abban is, hogy 1975-ben Pelé a New York Cosmos játékosa legyen. Személyesen küldött táviratot az extraklasszisnak, benne, hogy mekkora megtiszteltetés lenne az Egyesült Államoknak, ha ott folytatná pályafutását, és teremtene népszerűséget a játéknak. Az üzlet létrejött, ám jellemző, hogy Pelé nevét egyetlenegy táviratban, faxban nem írták le, mindvégig „Nagy krokodil-hadművelet” volt az elnevezés.

Aztán 1994-ben világbajnokságot rendezhetett az Egyesült Államok, Henry Kissinger minden tekintélyét, kapcsolatát latba vetette, hogy megvalósuljon a nagy álom. Jellemző, hogy azt kérte a Nobel-díjas kolumbiai írózsenitől, Gabriel García Márqueztől, hogy írjon filmforgatókönyvet a futballról, hogy a mozi is népszerűsíthesse a sportágat. A filmről nincs hír, csak azt tudni, hogy Márquez 1983-as írása, Az eskü (El juramento) adta az ötletet. Az író a barranquillai Atletico és a bogotái Millonarios meccsét állítja a középpontba, s – a kritikusok szerint – úgy ír a futballról, mintha vírus lenne, amely megfertőzi az egyik szurkolót, majd a másikat, majd a következőt, amíg csak nem lesz belőle járvány.
A világbajnokság alatt szinte naponta megszólalt, ott ült a lelátón, nyilván nem csupán fővédnökként. „Elegáns, megnyugtató jelenség a világpolitikában. Jön Helmuth Kohl német kancellár, Kissinger elé megy és maga mellé ülteti. A csinos tolmácsnőre, aki Kohl mögött ül, persze nincs szükség, jól megértik egymást anyanyelvükön” – írta jegyzetében Szepesi György, hozzátéve, hogy amikor Jürgen Klinsmann belőtte a németek győztes gólját Bolívia ellen (1–0), közös volt a (gól)örömük. A világbajnokság pedig Kissingert igazolta, hiszen 68 991 ezer volt az átlagnézőszám, az Egyesült Államok válogatottja pedig 1990 óta csak 2018-ban hiányzott a világbajnokságról.

Ha a neve szóba kerül, egyből előkerül a pingpongdiplomácia 1971-ből. Közvetlenül nem, de a színfalak mögött volt köze ahhoz, hogy a játékkal kezdődött a feszültség oldása országa és Kína között. A történetről a sportágról mindent tudó pályatársam, Szűcs Miklós már beszámolt (Népsport, 2016. március 31.), itt legyen elég annyi, hogy az 1971-es nagojai világbajnokságon az amerikai Glenn Cowan lemaradt csapata buszáról, a kínaiak háromszoros egyéni világbajnoka, Csuang Ce-tung pedig intett neki, hogy ők majd elviszik. Nem volt kockázatmentes gesztus, hiszen Mao Ce-tung, a kínai politika ura a verseny előtt kifejezetten megtiltotta az amerikaiakkal való barátkozást. Aztán amikor kiderült a közös buszozás, érdekes módon diplomáciai tettnek nevezte Csuang Ce-tung lépését. Nem részletezem, 1971 áprilisában meghívták az amerikai asztalitenisz-válogatottat Pekingbe, egy évvel később pedig Richard Nixon elnök Mao Ce-tung vendége volt. A találkozásról Csou En-laj miniszterelnök ezt mondta Kissingernek: „Ez ki fogja forgatni sarkaiból a világot.” Nem tévedett.
Haláláig kíváncsiak voltak a véleményére, kérték a közreműködését a futballban is, elsősorban persze kiterjedt nemzetközi kapcsolataira, és a tekintélyére számítottak. Sepp Blatter, a FIFA elnöke például 2011-ben, a tisztújítás körüli vesztegetési ügyek vizsgálatakor levelet írt neki, hogy segítsen a testületnél lévő problémák (ő így hívta) felkutatásában. Kissinger eleget tett a felkérésnek, az viszont nem derült ki, hogy miben segített, s mennyit. Mindenesetre Blatter 2015-ig hivatalban maradt.
Henry Kissingernek a játékról is volt véleménye, mint mondta, látott annyi meccset, hogy lehessen. Különösen azokat a futballistákat tisztelte, akik újat hoztak a posztjukon, magasabb szintre emelték. Ebben a körben Franz Beckenbauer volt nála az első, aki a védelem vezéreként képes volt támadó jelleget adni a szerepének, mintegy hangszerelni a Bayern és a német válogatott játékát. Olyan futballista volt – magyarázta –, aki hétköznapi futballésszel gondolkozva elképzelhetetlen megoldásokkal szolgált, ám őt figyelve mindez természetes, magától értetődő volt.

De általánosságban, már-már a filozófia szintjén is képes volt megfogalmazni a lényeget. „Az amerikai futball és a baseball az emberi tapasztalat dicsőítése – a futball megtestesülése” – mondta, majd a kedvenc játékára kitérve, a gyerekkorát is felidézve hozzátette: „A futball garantálja a remény, a nyomorúság és a feldobottság keverékéből való élethosszig tartó függőséget”.

A NOB jóvoltából ezeken a hasábokon közöltük a szervezet 125 esztendős születésnapjára (2019) írt cikkét. Mit lehet ilyenkor írni? Többnyire közhelyeket, ám egy-egy mondatból kiderül, hogy Henry Kissinger nem volt akárki. Búcsúnak is megteszi: „Az olimpia rálátást ad a tágabb igazságra: a verseny jelenléte nem teszi szükségessé a konfliktus megjelenését. A játékok rávilágítanak arra a közös képességünkre, hogy a nemzetközi cselekvés alapvető előfeltételét a közösség ereje adja, nem pedig a köztünk lévő különbségek. Ez ad módot arra, hogy nemzeti és regionális érdekeinket szétválasszuk, miközben egy területen versenyzünk, egy másikon együttműködünk egymással.”

Érdemes ízlelgetni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!