Már itt a Szuperliga! – Moncz Attila publicisztikája

A CHELSEA TULAJDONOSA, illetve átmenetileg önjelölt sportigazgatója, Todd Boehly a minap egy New York-i, alapvetően a vezetéselmélettel és a kapcsolatépítéssel foglalkozó konferencián volt előadó, és úgy érezte, jó ötlet, ha az általa igazán csak néhány hónapja ismert futballról beszél. A többklubos modell Chelsea-vel kapcsolatos felvetése érdekes volt (bár a Vitesse-szel 2009 és 2021 között működött, 29 játékos érkezett is Londonból Arnhembe, a kooperáció messze nem volt annyira jó és ismert, mint a Red Bull-családon belüli tranzakciók vagy a Manchester City és szatelitklubjai közötti mozgások), ahogyan a Bajnokok Ligája mellett, inkább a Szuperliga ellen tett állásfoglalása is, ami engem leginkább meglepett, az az All Star-mérkőzés felvetése volt. Hogy a Premier League rendezzen egy ilyet, mondjuk észak–dél alapon (már várom, mikor támadják meg a két égtáj miatt Amerikában, ha meg az olaszok átvennék, abból iszonyatos futballháború lenne...), a bevételt pedig adják oda a futballpiramis alacsonyabb szinten elhelyezkedő érintettjeinek.

Eleve az All Star ötlete tipikusan amerikai, onnan indult ki (Arch Ward, chicagói lapszerkesztő vetette fel 1933-ban a baseball kapcsán), a major sportokban ott virágzik, a futballtól nagyjából testidegen (még ha az észak-amerikai ligában, az MLS-ben honos is), ugyanakkor tökéletesen jellemzi azt a szemléletet, amellyel a Premier ­League-be érkező, elsősorban amerikai tulajdonosok közelítenek a sportághoz. Minél változatosabb formában szórakoztatni a népet, úgy, hogy a létező legtöbb pénzt „szedjük ki” közben belőlük. Miközben az angol élvonal csapatai ma már annál is jobban fürdenek a pénzben, mint anno Dagobert bácsi a Kacsamesékben.

Ráadásul még az is elképzelhető, hogy Boehly ötletének lesznek támogatói, hiszen a húszcsapatos élvonalban mindössze három klub (Brentford, Brighton, Tottenham) mondhatja el magáról, hogy angol többségi tulajdonban működik. A többiek nem, ahogyan a másodosztály 24 együtteséből 15 ugyancsak nem. A tulajdonosok többségének nem a sportszakmai sikerek, hanem a profit maximalizálása jelenti a fő célt, ami sokkal inkább hajaz az amerikai ligákban honos gondolkodásmódra, mint a klasszikus európai modellre. Nem állítom azt, hogy utóbbi tökéletes, hogy ne lennének benne hibák vagy következetlenségek (ne menjünk messzebb a pénzügyi fair play alkalmazásánál, illetve a hiányánál), de szokni kell, hogy ezt lehet másképp is működtetni. Kőkeményen üzleti alapon, a tulajdonosi szemléletet érvényre juttatva.

Bár az is igaz, hogy a Premier League kapcsán illett is szakítani a hagyományos működési szisztémával, amit a mögöttünk hagyott átigazolási időszak is tökéletesen megmutatott. Csak néhány olyan összehasonlítási alapot vázolnék hirtelen, ami, mondjuk, a kétezres évek elején még elképzelhetetlen volt.

A nyáron legtöbbet költő tíz csapatból nyolc a Premier League-et képviseli, benne öt olyannal (Manchester United, Arsenal, West Ham, Wolverhampton, Nottingham), amely nem indul a Bajnokok Ligájában. Egy átlagos angol csapat 100 millió fontot adott ki, a BL-ben szereplő spanyol, német és olasz csapatok átlagban 60 milliót. A Premier League együttesei többet költöttek, mint az olasz, a spanyol és a francia élvonal együttesei összesen. A húsz Premier League-gárda mintegy kétmilliárd fontot szórt el új játékosokra, a további 28 BL-csapat pedig másfelet.

„A labdarúgásban is szükség lenne Brexitre – jelentette ki Adriano Galliani, a Monza ügyvezetője, aki korábban hasonló pozícióban a Milannal sikert sikerre halmozott. – A Premier League csapatai négyszer annyit keresnek, mint bármelyik gárda az olasz Serie A-ban. A Monza 33 millió eurót kap a televíziós jogokból, egy angol élvonalbeli újonc százhatvanat. Hogyan lehet megállítani ezt a világgazdasági trendet?” A válasz jelenleg alighanem a „sehogyan”, és Angliában simán megteremtik (vagy már meg is teremtették) azt a sorozatot, amiért egy éve többek között a Real Madrid, a Barcelona és a Juventus is küzdött. Csak nem Szuperligának hívják, hanem Premier League-nek, és a folyamatok ellen senki sem tehet semmit, hiszen minden szabályosnak tűnik, semmi sem ütközik az UEFA országokon átívelő reguláiba.

„Megalapozott a Premier League-et Szuperligának nevezni – jelentette ki a The Athleticnek név nélkül egy, az angol élvonalban dolgozó ügyvezető. – Ez a valóság. Legfeljebb az európai topklubok szűk elitje versenyezhet az angolokkal, de közülük sem sok. Főképp a liga fizetései tűnnek elérhetetlennek. Vegyük például a Newcastle-t. A klub nagyon okosan járt el. A célpontnak kijelölt összes labdarúgót megkereste, és a fizetési ajánlatával azonnal nagyon magas szintet határozott meg. Így egy-egy játékos ügynöke egyből mondhatta az európai kluboknak, hogy már beszélt a Newcastle-lal, amely heti százezer fontot ajánlott. Ezzel azonnal kizárt egy csomó Premier League-csapatot, nem beszélve az európaiakról. A piac azonnal néhány csapatosra szűkült.”

Első ránézésre úgy tűnhet, a klubok alapvetően haragszanak a PL-es ügymenetre, de azért amikor a transzferablak kinyílik, sokan képesek addig várni, amíg a legtöbbet ajánló kérőnek adják el piacképes futballistájukat. Az angolokra pedig nehéz rálicitálni, már a tehetségek megszerzése esetében is csak kevesen (a Bayern, a Real, a Juve, a Barca, esetleg a Dortmund) tudják velük a lépést tartani – ha egyáltalán akarják. Merthogy egy-egy angol együttes felbukkanása önmagában árfelhajtó tényező, túlárazva pedig vagy azért nem veszik meg a játékosokat, mert racionálisan gazdálkodnak, vagy mert annyi pénzük tényleg nincs. (A Barcelona nyári produkciója pedig unikum, majd az évek eldöntik, mekkora hazárdjátékot „nyomott” Joan Laporta elnök, de szerintem a 21-ben 20-ra már nem lehet jó lapot húzni.) A kapott pénzből pedig az eladó klub újra vehet fiatal, fejleszthető labdarúgót, akit egy év múlva kitehet a kirakatba – újra jókora összegért. A körforgás beindult, a többség a legnagyobb halat táplálja, amely ettől csak még nagyobb ragadozó lesz.

Ma már ott tartunk, hogy nem annyira a másutt nyerhető trófeák a vonzók, hanem a PL maga a színvonalával, a hihetetlen gazdagságával. Adama Traoré a nyáron elmehetett volna például a Wolverhamptonból az Ajaxba, játszhatott volna 30 helyett 50 ezer néző előtt, garantáltan trófeák lettek volna a célkeresztjében, de inkább maradt annál a csapatnál, amely 1960 óta nem járt Európában, illetve az előző 40 idényből mindössze kilencben szerepelt az élvonalban. És lehet, végig a kispadon ül majd, mert elveszítette a helyét a kezdőben. De elő lehetne hozakodni Maxwell Cornet példájával is, aki egy éve úgy igazolt Lyonból Burnley-be, hogy azt sem tudta, utóbbi város hol van, ma meg már a West Ham futballistája, ráadásul megduplázta a franciáknál kapott heti 40 ezer fontos fizetését.

Szintén a The Athleticnek mondta el – név nélkül – egy angol élvonalbeli csapat kerettervezője, hogy a nyáron igazoltak egy támadót, aki BL-csapatból érkezett hozzájuk, és azt mesélte: „Tudom, hogy egy Bajnokok Ligájában induló klubot hagyok el, de a Premier League-ben minden héten Bajnokok Ligája van. Ez ilyen bajnokság. Van tizenkét meccsed a nagy hatos ellen, aztán ott van az előző európai kupaszezonban elődöntős West Ham és Leicester is, meg minden együttesben akad olyan labdarúgó, aki beférne a nagy hatosba. Olyan érzésed van, mintha mindennap a BL-ben játszanál.”

A pénznek egyre kevesebben tudnak ellenállni (nekem Casemiro Real Madridból Manchesterbe igazolása is meglepő volt, amit aztán korábbi csapattársa, Toni Kroos csípősen kommentált is, mondván, még jó, hogy akadnak, akiket a trófeák is érdekelnek...), és bár a dominancia az európai kupaporondon még nem érződik (az előző összesen 24 BL- és El-trófeának csak a 25 százaléka került Angliába), de a helyzet aligha lesz jobb. A Premier League hazai és tengerentúli közvetítési bevételei mostanra elérték a tízmilliárd fontot, így az olló még inkább nyílik majd az angol és az Európa többi részéről érkező csapatok között.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!