Hősi halottak és hősies túlélők – Ballai Attila publicisztikája

Múlt heti publicisztikámban, amikor még viszonylagosan és hivatalosan béke volt a szomszédban, és egészen elképzelhetetlennek tűnt, hogy orosz katonák tűzharcot vívjanak Kijev elfoglalásáért, azon meditáltam, mi a teendője a sportolónak, ha meghívják a válogatottba. Most, ebben az egyszerre szürreális, mégis letaglózóan valóságos helyzetben viszont már az a téma, mi legyen, ha nem a nemzeti együttesbe, hanem a nemzeti hadseregbe, és nem világbajnokságra, hanem honvédő háborúba „hí a haza”?

Az egyik médium körkérdést intézett az ukrán labdarúgókat is foglalkoztató hét hazai élklubhoz szándékaikat, terveiket tudakolva, de érdemi válasz sehonnan sem érkezett. Ezúttal érthetően. Hiszen senki sem tudja – legkevésbé nyilván egy sportvezető –, mihez kezdjen a harmadik évezredben egy európai háborúval. Az elméletieskedés helyett a Fehérvár elsőként kényszerült rövid távú gyakorlati választ adni: elfogadta, négy ukrán játékosa nincsen abban a mentális állapotban, hogy Pakson, az NB I 22. fordulójának nyitányán futballozzon. Petrjaknak, Makarenkónak, Lednevnek és Sabanovnak most kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy csapatuk pénteken 2–0-s vezetésről kapott ki 3–2-re. Ebben a végletes szituációban ugyanis tökéletesen igazolódik, hogy a sportoló elsősorban ember; esetünkben ráadásul fiatal, élet­erős férfi. Aki bizonyára beleőrül abba, hogy miközben rommá lövik és elfoglalják az otthonát, és a rokonai, szerettei, barátai pincébe bújva vagy autóba ülve, valamelyik határ felé araszolva menekülnek, ő egy kedves és békés magyar városban a zöld gyepen a rögzített játékhelyzeteket gyakorolja, vagy kuksol a kényelmes lakásában, és nézi a különféle híradókat. Pedig akár fegyvert is foghatna.

Akár – írom, és ez jelentősen gyengíti e kijelentés súlyát, de hogyan várhatnám el bárkitől is, hogy hős legyen?! Amikor árnyaltan szólva sem a hősök korát éljük. Nem mintha silányabbak lennénk elődeinknél, csak mások vagyunk. Évszázadokon át alapvetés volt, hogy ha kell, az életünket adjuk a hazáért. Hogy ne is menjünk messze, mint első labdarúgó szövetségi kapitányunk, Gillemot Ferenc. Válogatottunk első öt mérkőzésén 1902 októbere és 1904 kora nyara között ő dirigálta a csapatot, volt futballista, edző, játékvezető, kerékpáros csúcstartó (100 kilométeren ő az első magyar bajnok), atléta, az egy angol mérföldes futás országos bajnoka, vezérevezős, a műegyetemen Hajós Alfréd padtársa, sportújságíró.

Aztán hősi halott. 1916 őszén a román betörés hírére önkéntesként jelentkezett a dél-erdélyi frontra, a budapesti 1. népfelkelő honvéd gyalogezred I. zászlóaljának katonái valósággal bálványozták főhadnagyukat. Két géppuskáját a háborúban elhunyt sógorairól nevezte el, és harc közben „Rajta, Pista!”, „Tüzelj, Miklós!” kiáltásokkal személyesítette meg őket, míg aztán egyszer csak elege lett a védekezésből, és ellenrohamot vezényelt. Petrozsény térségében halálos lövést kapott, holttestét két napon át vitték hordágyon a katonái, hogy méltó módon eltemethessék.

Manapság ilyen emberek nincsenek. Az 1980-as évek elején az argentin Osvaldo Ardiles már azzal hérosszá vált honfitársai szemében, hogy a Falkland/Malvin-háború miatti elkeseredésében – pedig éppenséggel Argentína támadta meg a partjaitól ötszáz kilométerre, az Atlanti-óceánban fekvő, brit fennhatóság alatt álló szigeteket – elhagyta londoni klubját, a Tottenhamet, és kölcsönbe Párizsba, a PSG-hez szerződött. (Majd egy év elteltével visszatért, és máig Angliában él.) A horvátok ellenben sokáig nem bocsátották meg Robert Prosineckinek, hogy 1987-ben a Dinamo Zagrebtől Belgrádba, az ősi ellenség Crvena zvezdához szerződött, amellyel ráadásul 1991-ben, a délszláv válság kirobbanásának esztendejében merészelte megnyerni a BL elődjét, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját is.

A szerb-horvát viszonnyal – vagy inkább iszonnyal – ellentétben arról sokáig nem volt személyes benyomásom, az ukránok miként viseltetnek az oroszok iránt. Mígnem húsz éve eljutottam Kijevbe, és ha már ott jártam, szerettem volna interjút készíteni a korábbi extraklasszis kézilabdázóval, Zinajida Turcsinával. Találkozásunkkor oroszul szólítottam meg, mire ő, a szovjet színekben kétszeres olimpiai bajnok irányító fagyosan azzal hárította el az érdeklődésemet, hogy nem beszéli ezt a nyelvet.

Nem tudom, a Magyarországon futballozó tizenkét ukrán és öt ukrán-magyar kettős állampolgárságú játékos, valamint nálunk élő, dolgozó, sportoló honfitársaik mennyire osztják Turcsina nézeteit. Azt sem, a fejükben most milyen gondolatok cikáznak. Hozzánk menekítenék a családjukat? Vagy éppen ellenkezőleg, mennének haza, amint lehet? Legszívesebben beállnának katonának? Egyenesen várják a behívó parancsot? Vagy inkább csak túlélnék valahogyan ezt az egészet? A hazájukért vagy a szeretteikért aggódnak elsősorban? Az 1956-os melbourne-i magyar olimpikonok visszaemlékezései adhatnak némi támpontot, mert bár a két helyzet, valamint az akkori Szovjetunió és a mai Oroszország aligha hasonlítható össze, az agresszió elszenvedői nyilván nem eszmetörténeti alapon közelítenek a kérdéshez.

A hivatalos Ukrajna a közelmúltban nem túl sok okot adott arra, hogy a szívembe zárjam – lássuk be, az oroszoknak sem –, ukrán barátaim sincsenek. Amikor 2011 júliusában meghívtak Londonba, az Emirates-kupa felkészülési tornára, és ott, mint minden vendéget, engem is megajándékoztak egy futballmezzel, a különféle sorsolásokon megszokott balszerencsémnek tudtam be, hogy a négy lehetőség közül az Arsenal, a Paris Saint-Ger­main és a Boca Juniors helyett a Sahtar Doneck narancssárga dresszét fogtam ki. Amint hazaértem, el is süllyesztettem a szekrényem mélyére, és több mint tíz éven át eszembe sem jutott, hogy elő vagy fel kellene venni. Tegnap reggel azonban egyszer csak hirtelen ötlettől vezetve keresni kezdtem – de már nem találtam meg. E cikk megírása után pedig azt fogom fürkészni a labdarúgó NB I hétvégi mérkőzésein, szombat délutántól vasárnap estig, hogy a Ferencváros, a Puskás Akadémia, a Kisvárda, a Debrecen, a Mezőkövesd vagy a Honvéd színeiben pályára lép-e ukrán játékos, és ha igen, mire lesz képes, hogyan fogadják. Mert az áldozat már önmagában áldozati mivoltától felmagasztosul, elnyeri rokonszenvünket, különlegessé válik.

E publicisztika attól válna teljessé, ha zárásként megoldással, legalábbis megoldási javaslattal szolgálhatnék, de erre kísérletet sem teszek. Jelenleg az egész világ bénultan szemléli a fejleményeket. Legfeljebb annyit írhatok, remélem, a magyar klubok a következő napokban nem elsősorban munkavállalóként tekintenek ukrán sportolóikra. Akiket ugyancsak nem ösztönöznék semmire, csupán arra, cselekedjenek úgy, ahogyan a szívük diktálja. Mit tanácsolhatnék én, a Duna partján, családi körben, napsütésben, madárcsicsergésben ücsörögve nekik, akik a szomszédból nézik riadtan, amint lángokban áll a házuk? Ha egyetlen Gillemot Ferenc-utód sem akad közöttük, azt is tökéletesen meg fogom érteni.

Annál is inkább, mert korunk kissé talán cinikus, de keservesen nagy igazsága szerint a háborúkat nem azok nyerik meg, akik meghalnak a hazájukért, hanem azok, akik életben maradnak. Bár e pillanatban arról sincs sejtelmem sem, e katasztrófában Ukrajna számára mi számítana egyáltalán nyereségnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!