Kis felnőttek, nagy kudarcok – Malonyai Péter publicisztikája

Ha nem is örök a vita, de már egy jó ideje állandó. Legutóbb a Sport Tv Kézivezérlés Extra című műsorában a korábbi remek kapus, ma a mosonmagyaróvári kézilabdás lányok szakmai igazgatója, Hoffmann László szögezte le, hogy az utánpótlásedzőknek nem az eredményeket kellene hajszolniuk, elvégre alapvető feladatuk a képzés, a nevelés.

Nincs vitám a megállapítással, de ennél fontosabb, hogy másoknak sincs, ugyanis ha megkérdezik a szakembereket, visszatérően állítják a Hoffmann által is hangsúlyozottakat. Már kérdés a gyakorlat, ami már nem ennyire egyértelmű.

Mert mit tegyen a gyerekek edzője, akit aszerint ítélnek meg a klubjában, hogy hányadik lett a csapatával, csapataival? Természetesen nem csupán kézilabdában, valamennyi labdajátékban, meg a többi sportágban is. Lehet akármilyen gazdag az elmélet, ha egy-egy mestert megítélnek, mindig a helyezés áll a középpontban, mellette még néhány tanítvány, aki nevet, rangot szerzett magának – felnőttként.

Maradva a kézilabdánál, hallgathatunk Zsiga Gyulára, aki egyértelműen vallja, hogy nem csapatot, hanem jó játékosokat kell nevelni. Egyszerű, nem? Nekem igen, mert nem kell ott lennem a pálya szélén, amikor a csapatom meccsel. Ha ott állnék, nem tudom, lenne-e türelmem hétről hétre úgy hazamenni a gyerekeim bajnokijáról, hogy már megint kikaptunk. És másnap hiába magyaráznám a főnökeimnek, hogy inkább azt nézzék, hogy a srácok egytől egyig fejlődtek az elmúlt esztendő(k)ben, egyre többet tudnak a játékról.
Magyarán az egzisztenciális érdekek felülírhatják a legnemesebb pedagógiai szándékot, sőt követelményeket.

Miközben a lehető legrosszabb, ha kis felnőtteket teremtünk a gyerekekből. Mert meglehet, hogy nem csupán megérti, hanem meg is tudja tanulni, mi több, alkalmazza is a nagyoknál honos elemeket, ám ezzel a gyermeki lét talán legpozitívabb tulajdonságait, a kreativitást, az ösztönösséget ölik ki belőle, de mindenképpen tiltják. Elmarad az „aha!”, a heurékaélmény, amikor magától jön rá egy-egy megoldásra, fontos mozdulatra.

Az eredményért mindenre képes edzők azt mondják – olvasom a pszichológusoknál –, hogy ők győzteseket nevelnek, ám igazából veszteseket, mert kiölik az ifjakból, hogy saját magukat is hozzátegyék a fejlődésükhöz. Áldozatául esnek a felnőttek megszállottságának, és itt már a szülő is belép a képbe. Ha nagy tervei vannak a lányával, fiával, eszébe sem jut a pedagógia, csak az, hogy profi legyen, bajnok, és igen – keressen minél több pénzt. Nem véletlen, hogy a valódi klubokban kitiltják az edzésekről a mamákat, papákat, mert meglehetősen gyakori, hogy a bekiabálásaikkal többet ártanak, mint használnak. A csemetéjüknek is. Neki a legtöbbet – szerintem.

Mostanság a siker, az eredmény az isten, így aztán kell az önmérséklet a nevelés szempontjából helyes viselkedéshez, meccsről lévén szó, kézenfekvőbb megkérdezni a gyerektől, hogy „Na, nyertetek...?”, mint azt, hogy: „Jól érezted magad?” Mert ne feledjük, a győzelem csak egy eredmény, nem több, nem kevesebb.

Egyébként a lelki fejlődés nem is olyan régen lett téma a sportban. A Népsportban 1969-ben szinte revelációként tálalták, hogy a sportpszichológusok várnai konferenciáján „általános véleményként alakult ki, hogy az edzőnek járatosnak kell lennie a pszichológia tudományában is”. A végkövetkeztetés sem egyértelmű: „Ne felejtsük, az edzőnek majdnem akkora a felelőssége, mint a pedagógusnak. Akár akarja, akár nem, magatartásával elkerülhetetlenül – nevel.”

A „majdnem” kitételen remélem, már túl van az edzőtársadalom, legalább dumában, ám érdekes, hogy futballban nagyon sokáig csak szakmai szempontok kerültek elő a kérdésre: ki a jó edző?

Néha a legfurcsább érveléssel. Amikor a Hungária mestereként a nem éppen nádszálvékony Schaffer Alfréddal aratta sikereit (1935–1937), ha hiszik, ha nem, elterjedt, hogy az a jó tréner, aki kövér. Az már jobban közelített a lényeghez, hogy leszögezték, aki nem volt futballista, nem alkalmas a kispadra, egy fokozattal feljebb pedig az volt a nézet, hogy kapusból sohasem lesz jó edző.

Nem mellesleg, a háború előtti időszakból éppen egy volt kapus, a később szakíróként is remek Holits Ödön megfogalmazása a leginkább időtálló. Szerinte: „Jó edző nincs, de rossz edző van.” Arra gondolt, hogy a legragyogóbb szakember sem képes egy rossz csapattal bajnokságot nyerni, viszont aki képzetlen, képes tönkretenni a legremekebb gárdát is.

Ha már jártunk 1969-ben, érdemes visszatérni és felidézni, hogy a kor legelismertebb futballszakemberei szerint mitől jó egy edző. A Manchester United legendás menedzsere, Matt Busby úgy vélte, ha „úgy bánik a versenyzőivel, mint a gondos édesapa gyermekeivel”, az Internazionale volt, a Roma akkori mestere, Helenio Herrera szerint a legfontosabb, hogy „el tudja nyerni játékosainak bizalmát”, a világbajnok (1966) angol válogatott szövetségi kapitánya, Alf Ramsey pedig: „Diplomáciai érzék és szervezőtehetség, ez a jó edző két legfőbb ismérve.”

Sir Alf természetesen hazabeszélt, hiszen amit mond, az az ottani menedzserekre jellemző. Akik – ellentétben a kontinentális szokásokkal – nem feltétlenül vetkőztek le az edzéseken, az egészre figyeltek. Nem véletlen, hogy például Alex Fergusonnak a Manchester Unitednél Steve McClaren és Carlos Queiroz is volt úgymond edzője – mindketten elismert mesterek. Ez nálunk azért érdekes, mert amikor az „edzőből” „vezetőedző” lett a mi futballunkban (a Kutas István vezette MLSZ jóvoltából) az angol „manager” posztot igyekeztek átültetni, annyiban mindenképpen, hogy felügyelniük kellett a klub teljes szakmai munkáját. Nos, a létükért küzdő első osztályú alkalmazottak ma aligha vezetik egyesületükben a szakmai munkát, így a „vezetőedző” titulus enyhe túlzás. Legfeljebb a stábjukban vezérek, így aztán szerényebb és lényegibb lenne visszatérni az„edző” titulushoz, ami a szakmára utal, nem a hatalomra.

Az előzőeknek van közük a témámhoz, hiszen ki a „vezető” szócskával fényezi magát, ki azzal, hogy – mint írtam – „győzteseket” nevel. Például úgy, mint ahogy Mezey György mondta 2009-ben, amikor az MLSZ technikai igazgatója lett: „Ma már ott tartunk, hogy sok helyen négy-, öt-, hatéves gyerekek eredménykényszer alatt futballoznak. Ilyen a világon sehol sincs.”

Ha már itt tartunk, tessék megnézni, hányszor ejtik ki a szájukon futballistáink, edzőink, hogy „eredménykényszer”. Ez az egyik legnagyobb kamu a futballban, hiszen ha játszunk, mindig a győzelem a cél, más kérdés – és itt erről van szó –, hogy telis-tele vannak félelemmel, szoronganak, mi lesz, ha kikapunk...? Márpedig a Sajó Sándortól való verssor igazsága kétségtelen: „Gyáva népnek nincs hazája.”

Lehet, hogy túlzás, de vallom, hogy mindez a végeredménye annak, hogyan váltak felnőtté ezek a profik. Például úgy, ahogy Lénárt Ágota összefoglalja, a pszichológus szerint „Idehaza a finanszírozási rendszer nem támogatja azt, hogy az érési folyamat gördülékenyen haladjon végig. Korán eredménykényszerben dolgoznak a gyerekek. Sürgetett, frusztrált tempóban haladnak, ez nem jó. Már óvodásokat is leigazolnak, csakhogy ne menjenek máshová, problémájuk sincs azzal, ha nem jár edzésre, csak tartozzon a klubhoz.”

Okosak persze mindig csak utólag vagyunk, egy-egy pályafutás csúcsán vagy végén. Figyeljék meg az igazi klasszisokat, amikor a kezdetekről faggatják őket, és jön a közhelykérdés: „Gondolta volna-e...?” Nos, a többség nem gondolta, de ami fontosabb, nem is kényszerítették rá, hogy eszébe jusson a hírnév, a dicsőség, az aranyérmek tömkelege.

Elhihetik nekem, hogy az örömteli gyermekkor nem ártott meg egyetlen nagy bajnokunknak sem.

Mi lenne, ha boldogságkényszer alatt nevelnénk a jövőt?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!