Öv és hózentróger – Malonyai Péter publicisztikája

Meglehetősen nevetséges jelenetnek lettem tanúja a múlt heti Salzburg–Bröndby Bajnokok Ligája-rájátszás meccset nézve. Amikor Karim Adeyemi belőtte a hazaiak egyenlítő gólját, a gólpasszt adó Brenden Aaronson megálljt parancsolt az ünneplésnek, és a VAR-szoba felé mutogatott, hogy hohó, várjunk még az ölelkezéssel!

Szó sem lehetett lesről, a bíró egyből megadta a gólt, ám jellemző a húszesztendős amerikai ifjú reakciója. A VAR elérte, hogy oda a felszabadult gól­öröm, csak nyugi, nyugi, majd ha mi azt mondjuk.
Mármint a bírói kar, amelynek tagjai most már azzal is fitogtathatják hatalmukat, hogy megváratják a futballistát és a nézőket, fékezik az örömöt, ami pedig – ezen nem változtathat semmiféle játékvezetői fontoskodás – a játék lényege. Arról nem beszélve, hogy a VAR térhódításával kiestek ugyan az alapvonalon álló ítészek, ám bejött a három szobabíró, így már heten vannak, akik csak a szabályok, ám nem a lényeg (a játék) szempontjából érdekesek. Talán még megérem, hogy a bíráskodók is tizenegyen lesznek, és akkor nem meccs lesz, hanem minitorna. A két csapat eljátszadozik, a döntnökök pedig, ki szobában, ki a szabad levegőn külön vetélkednek szabályismeretből, empátiából, jó modorból, türelemből, olyan tételekből is tehát, amelyek csak a józan emberi gondolkodás szerint fontosak a működésüknél, a gyakorlatot nem feltétlenül jellemzik mostanában.

Egyébként elgondolkoztató, hogy a különféle nagy hatalmú testületek mennyire nem bíznak azokban, akikre rábízzák a szabályok ellenőrzését. Mert nálam ilyen olvasata is van a VAR-őrületnek: ha általános lenne a játékvezetők hitele, nem lenne szükség kontrollra, pláne gépire. A bíró pedig – ez derült ki eddig a hazai bajnokikon – bizonytalanabb, mint valaha, hiába látja, hogy valami – mondjuk – piros vagy zöld, nem mer rá megesküdni, mert hátha éppen elmentek a színek a képernyőkön. Olyanok, mint az ember, aki óvatosságában övet is hord meg hózentrógert is, annyira fél, hogy lecsúszik a nadrágja.

Ahogy eddig láttam, leginkább a futballisták és az edzők akadnak ki a nézegetős szünet miatt, a közönség nem, legalábbis nincs hírünk róla, talán mert az őrző-védő-támadó egységek, hol meg ki tudja, milyen védőhálók jóvoltából a drukker egyébként sem fér hozzá a pályán lévőkhöz.
Írnám, hogy hol vannak már az egykori jó kis bíróverések, de nem teszem, mert az erőszaknak sohasem voltam és ma sem vagyok híve. Mindenesetre a klasszikus időkben őszintébb volt a kapcsolat a játék és a bírók között, még ha gyakran túl erőteljesen is.

Száz esztendeje, 1921 őszén például egymást követték az inzultusok. Szombathelyen, a SZAK–Győri ETO mérkőzés után Müller József játékvezetőt támadta meg a közönség, a helyi intéző, Bauer István vezetésével. Müller nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, az attak tehát kimerítette a súlyos testi sértés büntetőjogi tényállását, ám a bírótestület nem az egyébként korábban az első osztályban 62 mérkőzést játszó, a BAK színeiben egyszeres válogatott játékvezető miatt aggódott, hanem azért, mert az eset „a futballsport elleni merénylet”, amely rossz színben tünteti fel „az úgyis durvasággal vádolt sportágat”.

A Margitsziget fái alatt sem volt béke, a MAC–MTK (0:1) bajnoki után a klubházban Spanring István bírót a MAC második csapatában játszó Szandovits Ernő megütötte. A tettes megúszta az eltiltást, mert hirtelen Bécsbe utazott, a játékvezetők viszont egymást bujtogatták, hogy ne vállaljanak MAC-bajnokit, mert a szövetség hiába hozza meg szokásos határozatát (a pályáról való kitiltás), érvényt soha, sehol sem szereznek neki.

Ugyancsak az MTK-hoz kötődik az őszi szezon utolsó fordulója, s egyben az esztendő leghangosabb botránya. A Hungária úton a KAC vendégeskedett, és az utolsó percig 1:0-ra vezetett. Schissler József akkor tizenegyest ítélt az MTK-nak, a büntetőt Orth György belőtte, 1:1 lett a vége. A lefújás után azonnal körülbelül „50 civil rontott be a pályára, főként az állóhely oldaláról, és pár pillanat múlva már sűrű embergyűrű” vette körül Schisslert, botokkal, késekkel felfegyverkezve támadták. „Így vonultunk le a pályáról, közben hátulról körülbelül 80 rúgást és a hátamba és oldalamba 6 boxot kaptam boxerral. Azután a rendőrök is kardot rántottak, és úgy vittek azután ki, mert az ütések folytán érzett fájdalomtól elájultam. A mellettem menő Kann Dávid vastag télikabátja három helyen volt átszúrva” – szolgált pontos statisztikával a bíró.

Az eset kiverte a biztosítékot, olyannyira, hogy Marinovich Jenő budapesti rendőrfőkapitány úgy rendelkezett, hogy „további intézkedésig a bejelentett labdarúgó-mérkőzéseket csak úgy engedélyezi, ha azokat a közönség kizárásával rendezik meg”. Ha pedig újra lehetnek nézők, s „a viszonyok nem javulnak, először az állóhelyek bezárásával, később a kifogás alá eső pályák zár alá helyezésével fog igyekezni a rendet helyreállítani, sőt, ha erélyesebb intézkedésre lenne szükség, az illető egyesület működésének felfüggesztésétől sem fog visszariadni”. A tavaszi rajtra persze megnyugodtak a kedélyek, az első fordulóban lehettek nézők (meccsátlag: 4083), s nem volt botrány.

A Nemzeti Sport határozott véleménye volt, hogy mindenért az MLSZ a felelős, mert működésében „az érdekközösségek takargatási politikája az irányadó kurzus”, egyébként pedig az „olyan szövetség, amely helyett a rendőrségnek kell a versenyei sportszerű lebonyolítását biztosítani, nem tarthat igényt a sporttársadalom becsülésére”. Akkor lesz rend, ha majd „a közönség ismét bízni fog a sport tisztaságában, és nem fog megvesztegetést, bírói részrehajlást és egyéb erkölcstelenséget feltételezni”.

A lap karácsonyi számában az egyébként felkészült szakíró, akkor az MLSZ ügyésze, Mamusich Mihály két okra vezeti vissza a botrányokat. Először is „nagy szerepet játszanak a mi speciális magyar viszonyaink. Köztudomású, hogy nálunk a legtöbb embernél hiányzik a gondos otthoni nevelés, a gyermekszoba adta bélyeg, amit a későbbi élet sohasem pótolhat. Tónusunk a közönségesbe hajlik, és egy-két vitázó szó után máris kicsattan ajkunkon a káromkodás. Ezen a téren csakis jobb nevelési rendszer segíthet.” Ok még, hogy „az erkölcsi eldurvulást a háború – sajnos – annyira előrevitte, hogy évek munkájára lesz majd szükség, amíg hol szép szóval, hol rendőri karddal rá lehet majd venni az emberekét, hogy a rendzavarásokról szokjanak le”.

Hát nem nagyon tették. Tíz esztendővel később (1931) például a Pécs-Baranya–Szeged másodosztályú mérkőzésen a pécsiek 0:2-ről fordítottak 3:2-re, ám egy perccel a vége előtt a szegediek jogos tizenegyest kaptak, belőtték, így lett döntetlen (3:3). És emiatt tört ki a botrány. A bíró, Himler Oszkár nem lehetett ijedős ember, hiszen foglalkozására nézve nagyvágó volt, azaz nagyban művelte a vágóállatok, főként a borjak leölését, ám ezúttal szüksége volt a hatósági védelemre. Egy kő így is szemen találta (a rendezők a fülük botját sem mozdították, semmi jód, kötszer), majd lovas rendőrök biztosították, hogy „rozoga, özönvíz előtti pécsi taxijával” igyekezzen kijutni az állomásra. A pesti gyorsot lekéste, ezért Dombóvárig taxizott, hogy utolérje a vonatot. Nem járt sikerrel, így 40 pengővel szegényebb lett, és meg kellett várnia az éjféli személyt. „Legalább volt időm átgondolni az eseményeket” – mondta. A fegyelmi bizottság nem gondolkozott sokat, három meccsre betiltotta pécsiek pályáját.

Ma már elképzelhetetlenek a hasonló esetek – hál' Istennek. Talán az lehet a megoldás, ha az indulatok levezetésére a drukkerek kihúzzák a konnektorból a VAR-alkalmasságokat.
Az elektromos áramot ugyanis még nem vonták fennhatóságuk alá a játékcsonkító futballhatalmak.
Legalábbis tudomásom szerint.

Elgondolkoztató, hogy a különféle nagy hatalmú testületek mennyire nem bíznak azokban, akikre rábízzák a szabályok ellenőrzését. Mert nálam ilyen olvasata is van a VAR-őrületnek: ha általános lenne a játékvezetők hitele, nem lenne szükség kontrollra, pláne gépire.

Szó sem lehetett lesről, a bíró egyből megadta a gólt, ám jellemző a húszesztendős amerikai ifjú reakciója. A VAR elérte, hogy oda a felszabadult gól­öröm, csak nyugi, nyugi, majd ha mi azt mondjuk.
Mármint a bírói kar, amelynek tagjai most már azzal is fitogtathatják hatalmukat, hogy megváratják a futballistát és a nézőket, fékezik az örömöt, ami pedig – ezen nem változtathat semmiféle játékvezetői fontoskodás – a játék lényege. Arról nem beszélve, hogy a VAR térhódításával kiestek ugyan az alapvonalon álló ítészek, ám bejött a három szobabíró, így már heten vannak, akik csak a szabályok, ám nem a lényeg (a játék) szempontjából érdekesek. Talán még megérem, hogy a bíráskodók is tizenegyen lesznek, és akkor nem meccs lesz, hanem minitorna. A két csapat eljátszadozik, a döntnökök pedig, ki szobában, ki a szabad levegőn külön vetélkednek szabályismeretből, empátiából, jó modorból, türelemből, olyan tételekből is tehát, amelyek csak a józan emberi gondolkodás szerint fontosak a működésüknél, a gyakorlatot nem feltétlenül jellemzik mostanában.

Egyébként elgondolkoztató, hogy a különféle nagy hatalmú testületek mennyire nem bíznak azokban, akikre rábízzák a szabályok ellenőrzését. Mert nálam ilyen olvasata is van a VAR-őrületnek: ha általános lenne a játékvezetők hitele, nem lenne szükség kontrollra, pláne gépire. A bíró pedig – ez derült ki eddig a hazai bajnokikon – bizonytalanabb, mint valaha, hiába látja, hogy valami – mondjuk – piros vagy zöld, nem mer rá megesküdni, mert hátha éppen elmentek a színek a képernyőkön. Olyanok, mint az ember, aki óvatosságában övet is hord meg hózentrógert is, annyira fél, hogy lecsúszik a nadrágja.

Ahogy eddig láttam, leginkább a futballisták és az edzők akadnak ki a nézegetős szünet miatt, a közönség nem, legalábbis nincs hírünk róla, talán mert az őrző-védő-támadó egységek, hol meg ki tudja, milyen védőhálók jóvoltából a drukker egyébként sem fér hozzá a pályán lévőkhöz.
Írnám, hogy hol vannak már az egykori jó kis bíróverések, de nem teszem, mert az erőszaknak sohasem voltam és ma sem vagyok híve. Mindenesetre a klasszikus időkben őszintébb volt a kapcsolat a játék és a bírók között, még ha gyakran túl erőteljesen is.

Száz esztendeje, 1921 őszén például egymást követték az inzultusok. Szombathelyen, a SZAK–Győri ETO mérkőzés után Müller József játékvezetőt támadta meg a közönség, a helyi intéző, Bauer István vezetésével. Müller nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, az attak tehát kimerítette a súlyos testi sértés büntetőjogi tényállását, ám a bírótestület nem az egyébként korábban az első osztályban 62 mérkőzést játszó, a BAK színeiben egyszeres válogatott játékvezető miatt aggódott, hanem azért, mert az eset „a futballsport elleni merénylet”, amely rossz színben tünteti fel „az úgyis durvasággal vádolt sportágat”.

A Margitsziget fái alatt sem volt béke, a MAC–MTK (0:1) bajnoki után a klubházban Spanring István bírót a MAC második csapatában játszó Szandovits Ernő megütötte. A tettes megúszta az eltiltást, mert hirtelen Bécsbe utazott, a játékvezetők viszont egymást bujtogatták, hogy ne vállaljanak MAC-bajnokit, mert a szövetség hiába hozza meg szokásos határozatát (a pályáról való kitiltás), érvényt soha, sehol sem szereznek neki.

Ugyancsak az MTK-hoz kötődik az őszi szezon utolsó fordulója, s egyben az esztendő leghangosabb botránya. A Hungária úton a KAC vendégeskedett, és az utolsó percig 1:0-ra vezetett. Schissler József akkor tizenegyest ítélt az MTK-nak, a büntetőt Orth György belőtte, 1:1 lett a vége. A lefújás után azonnal körülbelül „50 civil rontott be a pályára, főként az állóhely oldaláról, és pár pillanat múlva már sűrű embergyűrű” vette körül Schisslert, botokkal, késekkel felfegyverkezve támadták. „Így vonultunk le a pályáról, közben hátulról körülbelül 80 rúgást és a hátamba és oldalamba 6 boxot kaptam boxerral. Azután a rendőrök is kardot rántottak, és úgy vittek azután ki, mert az ütések folytán érzett fájdalomtól elájultam. A mellettem menő Kann Dávid vastag télikabátja három helyen volt átszúrva” – szolgált pontos statisztikával a bíró.

Az eset kiverte a biztosítékot, olyannyira, hogy Marinovich Jenő budapesti rendőrfőkapitány úgy rendelkezett, hogy „további intézkedésig a bejelentett labdarúgó-mérkőzéseket csak úgy engedélyezi, ha azokat a közönség kizárásával rendezik meg”. Ha pedig újra lehetnek nézők, s „a viszonyok nem javulnak, először az állóhelyek bezárásával, később a kifogás alá eső pályák zár alá helyezésével fog igyekezni a rendet helyreállítani, sőt, ha erélyesebb intézkedésre lenne szükség, az illető egyesület működésének felfüggesztésétől sem fog visszariadni”. A tavaszi rajtra persze megnyugodtak a kedélyek, az első fordulóban lehettek nézők (meccsátlag: 4083), s nem volt botrány.

A Nemzeti Sport határozott véleménye volt, hogy mindenért az MLSZ a felelős, mert működésében „az érdekközösségek takargatási politikája az irányadó kurzus”, egyébként pedig az „olyan szövetség, amely helyett a rendőrségnek kell a versenyei sportszerű lebonyolítását biztosítani, nem tarthat igényt a sporttársadalom becsülésére”. Akkor lesz rend, ha majd „a közönség ismét bízni fog a sport tisztaságában, és nem fog megvesztegetést, bírói részrehajlást és egyéb erkölcstelenséget feltételezni”.

A lap karácsonyi számában az egyébként felkészült szakíró, akkor az MLSZ ügyésze, Mamusich Mihály két okra vezeti vissza a botrányokat. Először is „nagy szerepet játszanak a mi speciális magyar viszonyaink. Köztudomású, hogy nálunk a legtöbb embernél hiányzik a gondos otthoni nevelés, a gyermekszoba adta bélyeg, amit a későbbi élet sohasem pótolhat. Tónusunk a közönségesbe hajlik, és egy-két vitázó szó után máris kicsattan ajkunkon a káromkodás. Ezen a téren csakis jobb nevelési rendszer segíthet.” Ok még, hogy „az erkölcsi eldurvulást a háború – sajnos – annyira előrevitte, hogy évek munkájára lesz majd szükség, amíg hol szép szóval, hol rendőri karddal rá lehet majd venni az emberekét, hogy a rendzavarásokról szokjanak le”.

Hát nem nagyon tették. Tíz esztendővel később (1931) például a Pécs-Baranya–Szeged másodosztályú mérkőzésen a pécsiek 0:2-ről fordítottak 3:2-re, ám egy perccel a vége előtt a szegediek jogos tizenegyest kaptak, belőtték, így lett döntetlen (3:3). És emiatt tört ki a botrány. A bíró, Himler Oszkár nem lehetett ijedős ember, hiszen foglalkozására nézve nagyvágó volt, azaz nagyban művelte a vágóállatok, főként a borjak leölését, ám ezúttal szüksége volt a hatósági védelemre. Egy kő így is szemen találta (a rendezők a fülük botját sem mozdították, semmi jód, kötszer), majd lovas rendőrök biztosították, hogy „rozoga, özönvíz előtti pécsi taxijával” igyekezzen kijutni az állomásra. A pesti gyorsot lekéste, ezért Dombóvárig taxizott, hogy utolérje a vonatot. Nem járt sikerrel, így 40 pengővel szegényebb lett, és meg kellett várnia az éjféli személyt. „Legalább volt időm átgondolni az eseményeket” – mondta. A fegyelmi bizottság nem gondolkozott sokat, három meccsre betiltotta pécsiek pályáját.

Ma már elképzelhetetlenek a hasonló esetek – hál' Istennek. Talán az lehet a megoldás, ha az indulatok levezetésére a drukkerek kihúzzák a konnektorból a VAR-alkalmasságokat.
Az elektromos áramot ugyanis még nem vonták fennhatóságuk alá a játékcsonkító futballhatalmak.
Legalábbis tudomásom szerint.

Elgondolkoztató, hogy a különféle nagy hatalmú testületek mennyire nem bíznak azokban, akikre rábízzák a szabályok ellenőrzését. Mert nálam ilyen olvasata is van a VAR-őrületnek: ha általános lenne a játékvezetők hitele, nem lenne szükség kontrollra, pláne gépire.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!