Mélyhűtött érzelmek – Ballai Attila publicisztikája

Messi is a Paris Saint-Germainé. Csakúgy, mint Sergio Ramos. A Barcelona és a Real Madrid csapatkapitánya, „örökös” játékosa egyszerre távozik klubjától, ráadásul mindketten ugyanoda szerződnek. Miként az olasz válogatott huszonkét éves korára máris minden tekintetben óriássá nőtt kapusa, Gianluigi Donnarumma is, aki tizenöt esztendősen, 2014-ben került a Milanhoz, ám hét év után elhagyja, ő is megy a Real Madridtól 2019-ben érkezett Keylor Navas elé, mellé, mögé. Messi pedig Neymart követi, és új állomáshelyén összeadhatja – bizonyos szituációkban össze is mérheti – erejét még Kylian Mbappééval, Abdou Diallóéval, Marco Verrattiéval, Ángel di Mariáéval, Georginio Wijnalduméval, Julian Draxlerével, Mauro Icardiéval, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Nem szokásom külföldi csapatoknak szurkolni, de mostantól fogok. Félreértés ne essék, nem a PSG-nek – az túlságosan is könnyű választás lenne –, hanem mindenkori ellenfelének.

Egyszerű, kurucos dacból is, de picit talán emelkedettebb okok miatt is. Például azért, hogy igazolódjon be, sokadszor is, fényesen: pénzzel sem érhető, nyerhető el minden. A sportban nem. Mert ha majdnem mindenki már megvehető, minden, a mindenség még nem. Ez egyébként a világfutball „szegényeinek” nagy szerencséje, reménysége, éltető eleme. Tehát úgy nagyjából a sportág szereplőinek 99.9 százalékáé. Elsősorban persze a szurkolóké. Hiszen ők manapság is életfogytiglan kötelezik el magukat a rajongott egyesület mellett, mint kedvenc játékosaik akkoriban, amikor a labdarúgás még nem anyagi, hanem szakmai alapokra építkezett. Amikor nem voltak nagyságrendbeli különbségek a jövedelmek között, amikor többet jelentett egy pályafutást, egy életet leélni a gyermekkor óta ismert, szeretett arcok és falak között, aztán túl az ötvenen, a hatvanon jóleső érzéssel nyugtázni, hogy megérte, mert a jegyszedő meghajol és félreáll az útból, a drukkerek összesúgnak és ragyognak, mosolyognak: nézzétek, itt jön! Nem utolsósorban létezett angol és latin stílus, utóbbinak az európai és a dél-amerikai változata is, vagy éppen a dunai iskola. Az egyes klubok nemcsak idényeken át változatlan összeállításukról, hanem taktikájukról, hadrendjükről is felismerhetők voltak. Nem volt érdemes percenként gazdát és szívet cserélni. Most sem feltétlenül a játékosnak az, inkább mindenki másnak, aki nem a futballtudásából, hanem a forgalomból él, tehát igyekszik annyiszor eladni/megvenni a „terméket”, ahányszor az aktuálisnál nagyobb kereslet/kínálat mutatkozik, és „szállítható” állapotban van.

Az érzelmek? Azokat mélyhűtik.
Érdekes, hogy akik napjaink sportjába kívülről, laikusként beletrollkodva mindenféle életszerűtlen egyenlőséget követelnek, azok éppen e legnyilvánvalóbb, nem is az esélyekben, hanem a feltételekben tükröződő, durva egyenlőtlenség ellen nem emelnek szót soha. Bizonyára, mert itt sem látják a lényeget.

Ha, mondjuk, a színházi életben is hasonló aránytalanságok képződnének, és az olajmilliárdos által szponzorált teátrum tíz-tíz Rómeót és Júliát foglalkoztatna, míg a többiben ötven pluszos urak és dívák alakítanák a hősszerelmeseket, az mindenkinek szemet szúrna. A focit viszont vakon szeretjük.
Amit alább elmesélek, az a fiataloknak a sci-fi kategóriája, pedig megtörtént, a PSG-vel, a szemünk előtt, nem is a honfoglalás vagy a tatárjárás időszakában, hanem 1984 októberében. A Videoton vendégségbe érkezett Párizsba az UEFA-kupa második fordulójában. A franciák néhány hónappal korábban Eb-t nyertek, azt sem tudták, hova legyenek önnön nagyszerűségüktől, a meccs előtti sajtótájékoztatón is csak saját magukkal foglalkoztak, így amikor megkérdezték a jelen lévő magyar középpályást, Burcsa Győzőt, milyen eredményt vár, ő kissé felpaprikázva azt felelte: 4–0-s győzelmet! A helyiek ezen részben megdöbbentek és egészen felháborodtak, de a fehérvári fiúk nem csak dumában voltak jók; a „Vidi” másnap, a 73. percben 4–0-ra vezetett! Aztán 4–2-re győzött, és simán továbbjutott, majd kiverte még többek között a Manchester Unitedet is, és a Real Madriddal döntőt játszott.

Na, ilyen soha többet nem lesz. Nem hogy véghez vinni, elképzelni is képtelenség. Siránkozni is felesleges rajta. De Totti volt, Del Piero volt, eddig Messi is volt. E tekintetben már ő is múlt idő. Csupa rossz „termék”, de zseniális labdarúgó és állócsillag, nem Róma, Torino és Barcelona, hanem a világfutball egén.

Félreértés ne essék, Messit nem illetheti szemrehányás. Ő a tavalyi fizetése feléért is maradt volna, és ennél kevesebbet a spanyol sportági szabályzat szerint az idén sem kaphatna. A sokáig nem a pénzügyi fegyelméről híres ligában nyilván a feketekasszák ellen született e rendelkezés, de ha rendkívüli helyzetek és emberek esetében sem enged semmiféle eseti, egyedi engedményt, akkor finomításra szorul.

A fő vétkes azonban alighanem a Barcelona. Hiszen ha nem tudja Messi eddigi bérének ötven százalékát garantálni, annak több oka lehet. Az első, hogy annyira nem is akarja. Ha feltétlenül akarná, vele kezdte volna az új költségvetés kialakítását, és mellé legfeljebb délszláv futógépeket szerződtet kabátgombokért. A második, hogy akkora a csőd, hogy ha akarná, sem tudná. Túlságosan könnyű lenne mindent a pandémiára fogni; ha egy háziasszony ma fele árért sem tudja megvenni azt, amiért tegnap még a dupláját is kifizette, akkor oktalanul gazdálkodott. Ha valamit mégis a Barca javára írok, az a tulajdonosi szerkezete. Barcelona ugyanis a barcelonaiaké. Ha nem így lenne, azonnal megvenné egy arab sejk, gyanítom, hogy a PSG-pénz többszöröséért, és akkor nem Messi menne Párizsba, hanem Neymar, Mbappé és a többiek Katalóniába.

Taglalhatnánk e helyütt Messi őrületes éves, napi és másodpercnyi keresetét – tanulságos olvasmány az nso-n –, azt is, hogy az egyéb bevételek, a „merchandising” miatt így is busásan megérte szerződtetni, a Barcelona pedig máris annyit veszített a piaci értékéből, hogy az talán középtávon is visszafordíthatatlan. De ez az írás nem a pénzről szól, hanem a pénzen kívül létező (futball)világról.
Ezért folytassuk azzal, miért mégis roppant izgalmas és érdekes Messi klubváltása. Azért, mert két alapkérdésre választ ad.

Az egyik: együtt tartható-e egy szent és közös cél érdekében, egy irányba mozgósítható-e ennyi vezér­ürü, ennyi egó egy öltözőben, egy keretben? Akik nem nevelkedtek együtt, nincsenek közös élményeik, csak úgy összefújta őket a Párizsba beszökött közel-keleti szél. Ha igen, a szokásosnál nagyobb empátiával, demokráciával, vagy éppen ellenkezőleg, parancsuralmi eszközökkel, diktatúrával? Alkalmas-e erre Mauricio Pochettino, akinek, gyanítom, a Southampton volt az igazi szintje, és még a vezetékneve is kicsinyítő képzőt rejt?

A másik: kiderül, mennyit ér Messi a Barcelona nélkül. Mert az argentin válogatottban mintha más ember lenne, nem véletlenül állította róla Romário, hogy szerinte enyhe autista. Nem bántó szándékkal mondta, ugyanis a saját gyermeke is az, bele is ásta magát ebbe a témakörbe. Messi tagadhatatlanul különleges, párját ritkító koncentrációval összpontosít a futballra, mintha nem is létezne számára a külvilág. A barcelonai mikrokörnyezetet, az otthont viszont most felváltja a többszörös ismeretlen.

A Maradona kontra Messi polémiához is számos új információt nyerhetünk. Közismert, hogy előbbi szinte egyedül „rugdalta” el a döntőig Argentínát az 1986-os vb-n, de 1982-ből – például éppen a mieink ellen – és 1990-ből is őrzünk tőle utánozhatatlan jelenetsorokat. A Napolit, ezt az addig is roppant érzelmes, de „csóró” déli csapatot pedig kétszeres olasz bajnokká, UEFA-kupa-győztessé emelte.

Messi ezzel szemben a Paris Saint-Germain sztároktól hemzsegő gárdájához érkezett, ahogyan bemutatkozó sajtótájékoztatóján fogalmazott, a világ legjobbjaihoz. Ő, a világ legjobbja. Ha így, együtt sem nyernek egy „nyamvadt” BL-trófeát sem, akkor bizony legalább az egyik minősítés nem stimmel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!