Kispadon, kínpadon – Ballai Attila publicisztikája

Új edző érkezett a kézilabdacsapathoz, és ismerkedésként azt kérte a játékosoktól, lőjenek a saját posztjukról. Az egyik srác ezt hallva kiszaladt az oldalvonalon túlra, és onnan kezdett dobálni; jelezve, hogy ő bizony stabil tartalék, és csupán elvétve kerül pályára. Futballkapus cimborámat is „odaszögezték” a kispadhoz, és mint utóbb bevallotta, azt fájt neki legjobban, hogy amikor az első kapus szünetig két potya gólt is benyelt, az öltözőben a „mester” e szavakkal üvöltötte le a fejét: „Szedd már össze magad! Kit tegyek be helyetted, a Lajost?!”

E történetek azokból az időkből származnak, amikor a csere inkább kényszerintézkedésnek számított, sérülés, látványos formahanyatlás, végkimerültség esetére. Nem is volt ez olyan régen. Az 1976-os montreali olimpiai aranyérmes vízilabda-válogatottunk például mindössze tizenegy hősből állt, miközben az idén, Tokióban már az is megoldhatatlan feladatnak tetszett, hogy tizenkét tagúra szűkültek a keretek; a trénerek ezért gyakran csak egy kapust neveztek, mert tizenegy mezőnyjátékosra szükségük volt. Halmazállapotot váltva, a Jászberényi Lehel úgy nyerte meg 1990-ben a magyar jégkorongbajnokságot, hogy mindössze két sorral hokizta végig az idényt, de abból a kettőből is az ukrán ötös fogat háromszor, négyszer annyi időt töltött jégen, mint a magyar. Az is érdekes adalék, hogy az 1990-es évtizedben a nemzetközi labdarúgókupákban tízen foglalhattak helyet a kispadon: öt hivatalos személy és csupán öt játékos.

Manapság ennyit lehet becserélni. A napjainkban magától értetődő rotáció ismeretlen fogalom, a „minden posztra két, azonos képességű játékost” eszement igény lett volna. Minek, miből, honnan? Az ötszöri váltás esélye merőben új eszköz a futballedzők kezében, olyannyira, hogy érzésem szerint többen még fel sem ismerték sportágat forradalmasító jelentőségét. Hiszen a fél kezdő tizenegy átformálásával gyökeresen más stílus, taktika, hadrend alakítható ki a mérkőzés szinte bármely szakaszában.

A szabályváltozás hivatalos oka a sportolók egészségének védelme, ugyanis a koronavírus-járvány miatt elmaradt mérkőzések pótlása összesűrítette a meccsprogramot. Az átmenetinek szánt intézkedést azonban meghosszabbították, még mindig érvényben van, és nem elképzelhetetlen, hogy érvényben is marad. Részbeni megoldást kínál ugyanis a pandémiánál általánosabb krízisre: a futball iparággá bővülése óta egyre nő a professzionális játékosok száma, és mivel a nemzeti bajnokságok, valamint az egy-egy ligában szereplő klubok kontingense nem emelkedhet ezzel párhuzamosan, „túltermelési válság” áll elő. Ez pedig a keretek feldúsításával orvosolható. Csakhogy aki tartja magát valamire, az nem éri be azzal, hogy a temérdek pénzt (kispadon) ülő munkával keresi meg.

Az öt cserével mérkőzésenként tizenhatan – hosszabbítás esetén tizenheten – aktiválhatók. Az edzőknek ez óriási lehetőség, egyben felelősség is. Többszörös, összetett döntési kompetencia: kit, mikor tegyen be? Kit, mikor vegyen le? Mivel egészen valószínűtlen, hogy az egyik játékos ugyanabban a pillanatban követeli be magát a csapatba, amikor a másik, a pályán lévő „kiköveteli”, az egyik fél rendre úgy érzi, hogy méltánytalanság, igazságtalanság érte. Ha szerinte túl korán vagy ok nélkül lecserélték, csendben nyel, aztán bent, magányában esetleg lebontja az öltözőt, de ha előbb elszakad a cérna, látványosan cirkuszol. Ezzel persze nem javít a saját helyzetén, sőt... Ha viszont legközelebb lehetőséghez jut, talán a csillagot is lehozza, lerúgja az égről; mint a fradista Franck Boli, aki rövid kegyvesztettsége után a Mezőkövesd, majd a Young Boys ellen is két-két gólt vágott.

A konfliktushelyzet másik végén a tartalékot találjuk. A kispadon fészkelődik, mert úgy érzi, eleve kezdenie kellett volna, így a dac percről percre nő benne. Ha elé rangsorolt poszttársa brillírozik, az keseríti, ha harmatgyenge, az dühíti. Ezért amint pályára léphet, jó eséllyel azonnal robban. Így nem rendkívüli fordulat, nem csoda, ha rögvest gólt lő, nem is akármilyet. A csúcstartó e műfajban Lars Ricken, aki az 1997-es BL-döntőben 16 másodperccel a bevetése után pazar emeléssel szentesítette a Dortmund 3-1-es diadalát a Juventus felett. Egy évre rá, a KEK-fináléban a sérülésből lábadozó, a 70. percben beküldött Chelsea-klasszis, Gianfranco Zola ugyancsak első labdaérintéséből, 30 másodperc után szerezte meg a győztes gólt a Stuttgart ellen. Újabb egy esztendő múltán, az 1999-es BL-döntőben a Manchester United két csereember, Teddy Sheringham és Ole Gunnar Solskjaer góljával fordított a Bayern München ellenében 0–1-ről 2–1-re a 91. és a 93. percben. Ugyanezért a tétért, a közelmúltban, 2018-ban Gareth Bale a beállását követő második percben a BL-história egyik legszebb gólját a pipába ollózva szerezte meg a 2–1-es vezetést a Real Madridnak a Liverpool ellen, és ő alakította ki a 3–1-es végeredményt is. Patrick Kluivert valamivel többet várt 1995-ben, de tizennyolc évesen, 16 perc játék után, a hajrában ő hódította el a BL-trófeát az Ajaxnak a Milan ellen. Édesanyja a meccs előtt azt tanácsolta Louis van Gaalnak, mindenképpen tegye be a fiát, mert győztes gólt fog rúgni.

Miképpen az 1996-os Eb-döntőben a német kapitány, Berti Vogts is addig-addig nézegetett körbe nagy tanácstalanságában a csehek 1–0-s vezetésénél, ameddig megakadt a tekintete Oliver Bierhoffon, erről eszébe jutott a felesége intelme, hogy figyeljen rá, nyerő embere lesz; a 69. percben beküldte, a 73.-ban már kiegyenlített, a 95.-ben pedig a még létező aranygóllal véget is vetett a küzdelemnek. Még számos példát sorolhatnánk – a 2014-es vb-döntőben Mario Götze a 88. percben szállt be, és a 113.-ban a szintén csere André Schürrle beadását bombázta az argentin hálóba, a 2000-es Eb-végjátékban két újonnan beálló francia játékos, Sylvain Wiltord és David Trezeguet fordította át az olaszokkal szembeni 0–1-et 2–1-re –, de a következtetés így is nyilvánvaló: a jó változtatás megérzés, edzői intuíció kérdése.

Ennek akadtak magyar mesterei is. Jelesül Verebes József, aki kapitányként 1994-ben, Linzben, az osztrákokkal szemben azzal küldte be a szünetben életében először jobbhátvédbe a balbekk Keller Józsefet, hogy hazai ellenfele a vonal mellett védekezik, ezért bal külsővel cselezzen egyet befelé, és ziccerbe fog kerülni; pontosan így történt. Mészöly Kálmán az 1982-es vb-n Kiss Lászlót az 56. percben dobta be Salvador ellen, és ő a 70–77. perc közötti mesterhármasával a cserék bizonyára örökös világrekordját produkálta.

Azt sem akármi megsejteni, kit mikor nem szabad lehívni. Ugyancsak Mészöly és Kiss dicsérete, hogy amikor az 1981 októberi, norvégok elleni vb-selejtezőn az 1–1 miatt elégedetlen publikum a Vasas-csatár lecserélését követelte, ő maradt, a 60. percben megszerezte a 2–1-es vezetést, majd a 4–1-es végeredmény is az ő érdeme volt. A kulcsfigura lehozatala ugyancsak meghatározó hiba lehet. Sós Károly 1969-es, prágai „vétke” közismert az akkor még játékos Mészöllyel és válogatottunk védelmével szemben, de nem egy, Sósnál összevethetetlenül nagyobb szaktekintély is megbukott e vizsgán. Vb-n csupán 1970-től lehet cserélni, és a legendás Alf Ramsey rögtön az első alkalommal korszakos bakival szolgált: a negyeddöntő hajrájában, nyerő állásnál Bobby Charltont és Martin Peterst is levette, hogy új embereket vethessen be és tartalékolja a folytatásra az erejüket; ám nem volt hova, mert a németek jutottak tovább, 0–2-ről 3–2-vel.

Sir Alf kései utódja, Gareth Southgate az idei Eb-döntőjében vállalt őrült kockázatot, de ez friss ügy, részletezni is felesleges. Ezért zárjunk inkább egy fél évszázados, tanulságos emlékkel: a talpig úriember Honvéd-edző, Mészáros „Dodó” bácsi azért cserélte le Zalaegerszegen Kocsis Lajost, mert engedett az öntörvényű zseni kérésének, aki – fázott. Csoda-e, hogy ezek után még kevésbé tudta kordában tartani? Hiszen a tréner nemcsak a meccs képére, alakulására és eredményére, hanem a játékos pszichéjére, önbecsülésére, kettejük viszonyára is hathat a cserével, és amióta ezt ötször teheti, a hatás radikálisan megnőtt.

Újabb fegyver, de oda- és visszafelé is elsülhet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!