Füles bölcsessége – Malonyai Péter publicisztikája

Nem kívánok tudományosan belemerülni a jelenségbe, ami örök, csupán az évezredes tényt rögzítem: szeretünk fehérben és feketében gondolkodni. Nem utolsósorban azért, mert egyszerűbb, mint az árnyalatokkal bíbelődni, meg aztán a világ telis-tele van plasztikus ellentétekkel. Hogy a nappal (fény) és az éj (sötétség) váltakozását emeljem csak ki.

Rátérve a sportra, szűkebben a labdarúgásra, eset eset hátán, amióta csak létezik a játék.
Napjainkban például meglehetősen gyakori Lionel Messi és Cristiano Ronaldo ellentétpárban meghatározni, ki a világ legjobbja. A két tábor – figyelve az internetes fórumokat – a vita hevében odáig elmegy, hogy megkérdőjelezze a másik oldal világklasszisának képességeit, miközben alapvetően érzelmekről van szó, amelyek nem minősíthetők.

Ronaldo és Messi (hogy a fair play jegyében most fordított sorrendet használjak) méltósággal tűri a fejük fölött zajló (és marketingszempontból igencsak hasznos) érveléseket. Nálam mindketten óriási futballisták, különbséget csak annyit találok, hogy míg Messi hiába ezernyi csúcs birtokosa, nem tartja fontosnak őket, szerinte a legjobb érzés „amikor a többiekkel együtt éred el a hőn áhított sikert”, Ronaldo viszont: „Egyéni szinten arra törekszem, hogy felülmúljam a rekordjaimat”. De a csapatoknál is él a fekete-fehér, maradva külföldön, például Spanyolországban a Real Madrid és a Barcelona esetében. Ott ez történelmileg megtámogatott (katalán önállóság, Franco szerepe a Real életében), ám itthon is tanúja voltam már késhegyig, azaz sértésekig menő vitákat a témában.

Ahogy természetesen a Ferencváros és az Újpest vonatkozásában is. Ez már érthetőbb számomra, mint a spanyol belpolitikai összefüggések és indulatok importálása, természetesen itt is a múlt miatt. Egyes elemzők szerint a viszály főváros–vidék ellentétként indult, lévén Újpest 1950-ig önálló település, ám éppen az ötvenes évek ágyaztak meg a maradandóbb konfliktusnak: a Fradi a betiltás szándékáig menően üldözött társulat lett, az Újpest pedig Dózsaként a belügy szeme-fénye.

Ez – a XXI. század harmadik évtizedében –, ha nem is természetes, de még érthető, magyarázható. Az már kevésbé, hogy annak idején, a hatvanas években Albert Flórián és Bene Ferenc személyénél is kicsúcsosodott.

Volt egy dal (lényege: „Góllövés a tudománya...”), amelyet mindkét tábor zengett, ám a pocskondiázó befejezéssel az egyik Benét, a másik Albertet illette. Miközben – akárcsak Messinél és Ronaldónál – a tudást, a klasszist illetően egyikük sem érdemelte ki a gyalázkodást. Sőt. A magyar futballtörténelem legendás mérkőzése, az 1966-os világbajnokság magyar–brazilja (3:1) egyértelmű bizonyíték rá. Hiszen „Albert kimagasló játékot nyújtott. Minden támadásnak ő volt a szellemi irányítója, jobbnál jobb labdákkal indította Farkast és Benét. Rendkívül önzetlen volt. de ha kellett, kitűnően cselezett, okosan tartotta a labdát és mindig kitűnő ütemben indított”. Bene pedig „már a harmadik percben ritkán látható pompás góllal mutatkozott be, (...) rengeteg támadásban vett részt, szinte minden megmozdulása veszélyes volt, nagyszerűen értette meg magát Alberttel. (...) Döntő érdemeket szerzett mindhárom gólban”.

Ez azért sokat mond a lényegről, ami persze csupán tény, alkalmatlan arra, hogy csillapítsa az indulatokat. Jellemző, hogy ismertem egy diplomás, intelligens ifjút, aki nagy, mit nagy, hatalmas fradista lévén, úgy harminc évvel a magyar–brazil után azért szakított a menyasszonyával, mert a lány egyszer kinn volt egy Újpest-meccsen a Megyeri úton.

Hogy kicsit magasabb régiókba tereljem a szót, ott volt a WM-rendszer. A 3–2–5-ös formáció számított már korszerűnek a harmincas évek végén, a negyvenesek elején, a Nemzeti Sport egyértelműen kiállt mellette, a Képes Sport minden eszközzel támadta (Alapvonal, január 12.: Magyar gyomor). Itt csak annyi az érdekes, hogy a későbbi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor a vitát Az ember tragédiája Athéni színéhez hasonlította. Madách örökbecsűjében egy „i” betűn folyik a leszámolásig menő vita. Az egyik tábor szerint Krisztus azonos Istennel (homousion), a másik azt vallja, hogy ember, csupán hasonló Istenhez (homoiusion).

Magától értetődik, hogy a politika is kihasználta a fehér-fekete gondolkodásmódot, legyen elég itt csak a Rákosi-diktatúrára („Aki nincs velünk, az ellenünk van...”) és a Kádár-rendszerre („Aki nincs ellenünk, az velünk van...”) utalnom, hogy a két szlogen egymásra épül, feltűnő és – mi tagadás – frappáns.

Ami pedig az elméleti hátteret illeti, számomra pontos elemzés a teológus-blogger Szabados Ádámé. Azt írja, szereti a fekete-fehéren gondolkodó embereket, mert nélkülük eltévednénk az élet labirintusában. Szükség van rájuk, ahogy kell a térkép, a röntgenkép, a sebészkés és az is, hogy a tanár piros tintával figyelmeztessen a diák hibás megoldásaira. Rendet vágnak a rendetlenségben, komolyan veszik, hogy van értelme és célja a kozmosznak, létezik, a teremtő Isten elválasztó szavára támaszkodva.

Ám ott a másik oldal – írja –, a veszély, ha a feketében és fehérben gondolkodó ember nem ismeri fel a saját korlátait. Mert a Teremtő valóban elválasztotta egymástól a világosságot és a sötétséget, de utána nem két kocka jött létre, egy fekete és egy fehér, hanem egy színes világ. Amelyet nem lehet sem négyzetekbe szuszakolni, sem fehérre meszelni vagy feketére kormozni.

Okoskodni persze könnyebb, mint okosnak lenni, bevallom magam sem vagyok mentes a fekete-fehér ellentétpártól. Van például olyan futballista, akit akkor sem tartok sokra, ha éppen kitűnően teljesít, ha győzködnek, a hümmögésig eljutok, de a véleményem legfeljebb meginog. Magam is hajlok tehát az egyszerű, kétpólusú gondolkodásra. Nem örülök neki, de együtt tudok vele élni, már csak azért is, mert kénytelen vagyok.

Éppen ezért elfogadom másoknál is ezt az alapállást, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak olyan élményei, amelyek megalapozzák. Más kérdés persze, ha mindez indulatokban, ne adj' Isten tettlegességben tör a nyilvánosságra, persze az már a közrend, a közbiztonság kategóriája, nem a meggyőződésé. Mentem úgy ki Fradi–Újpest meccsre, amikor a pálya felé baktatva egyik tábor sem hitte el, hogy én csak egy jó meccset akarok látni – megúsztam az esetet, de nem volt egyszerű túljutnom a két váratlan randevún. Szerencse is kellett hozzá, meg az, hogy mindkét oldalon akadtak ismerőseim.

Objektív mérce itt nincs. Egyébként is ritka a teljes elfogulatlanság. Szociológiát tanulva, egy kérdőív készítése közben jöttem rá, hogy hiába törekszem én a teljes pártatlanságra, a kérdéseim sugallták, hogy nekem mi a véleményem a témáról. Meglehet, csupán a tehetségtelenségemről volt szó, de akkor is figyelmeztető.

Hogy még egy példát írjak arra, hogy az egyszerű gondolkodás uralkodó lehet, ott a különféle tanításokban visszatérő kérdés a félig teli és a félig üres pohárról. Azt állítva, hogy aki szerint „teli”, az pozitívan gondolkodik, aki szerint „üres”, az negatív, megrögzött pesszimista. Nos, én úgy tartom, hogy a pohár félig van – és ennyi. A tényt nem kell magyarázni semmiféle körmönfont szándékkal, okoskodással.

Mielőtt engem is beskatulyáznának, gyorsan leszögezem, hogy eszem ágában sincs akárkit is összetett(ebb) gondolkodásra ösztönözni ezekkel a sorokkal. Egyrészt képtelenség, másrészt nem a szavakon múlik. Meg aztán ott van nekem örök igazságként, amit a Micimackó Fülese oly bölcsen megfogalmazott: „Sokféle népek vannak. Az egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.” És a kérdésre, hogy mit nem tud, ide illő a válasz: „Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.”

Igen. Itt is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!