Anyánk, apánk, nép – Malonyai Péter publicisztikája

A kérdés (Mi lett velük?) nem új, a téma sem, visszatérően előkerül egy-egy tehetséges korosztályra emlékezve, megnézve, ki tett hozzá később a magyar futballhoz a szépreményű ifjak közül. Talán a legtöbbet az 1956-ban szétszóródó ifiválogatottról beszélnek, az itthoni UEFA-tornát megnyerő csapatból a forradalom után csak Gelei Józsefet, Mathesz Imrét és Povázsai Lászlót láthattuk a honi élvonalban, Gelei kapus és Mathesz világbajnokságon járt (1966), Povázsai Tokió előtt olimpiai válogatottságig vitte.
A 2009-es U20-as világbajnokságon bronzérmes társaság is gyakran a vizsgálat tárgya, maradjunk annyiban, hogy a tornán szereplők közül leginkább Gulácsi Péter váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Salzburg, Lipcse és a magyar válogatott köszönhet neki sokat.
A 2009-es U20-as világbajnokságon bronzérmes társaság is gyakran a vizsgálat tárgya, maradjunk annyiban, hogy a tornán szereplők közül leginkább Gulácsi Péter váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Salzburg, Lipcse és a magyar válogatott köszönhet neki sokat.

Ugyanakkor szó sem esik az 1953-as ifiválogatottról, amely első lett Belgiumban a FIFA seregszemléjén. Egyes források az első UEFA-tornaként rögzítik az eseményt, még úgy is, hogy a tizenhatos mezőny tagja volt Argentína csapata, ám ennél fontosabb, hogy a magyar ifik, az Aranycsapat élén álló Sebes Gusztáv és Mándi Gyula irányításával veretlenül nyerték meg a kieséses rendszerű tornát.

Mit veretlenül, a srácok négy meccsen tizenkét gólt szereztek és egyet sem kaptak. Átléptek Svájcon (4:0), Írországon (4:0), Törökországon (2:0) és a döntőben Jugoszlávián (2:0) is.

A tornagyőzelem után – ne feledjük, 1953-ban vagyunk – természetesen a politikai felhang sem hiányzott, a Népsport azzal kezdte, hogy „népünk állama lehetővé tette, hogy ifjaink a rendelkezésre álló idő alatt a lehető legkedvezőbb körülmények között készülhessenek fel a nagy feladat sikeres elvégzésére”, s azzal zárta, hogy „diadaluk újabb bizonyítéka annak, hogy a népi demokratikus rendszer a népi tehetségek valóságos melegágya”. Közben pedig ott áll a tatabányai Nagy Imre, aki a döntő előtt így beszélt: „Úgy kell játszanunk, fiúk, ahogy azt odahaza az édesanyánk, az édesapánk és az egész dolgozó magyar nép elvárja tőlünk.”

Mindenesetre remekül futballoztak. Aztán a többségük eltűnt. A Népsport 1961 telén megnézte, mi lett velük. Nos, a tizenhatos keretből a tornán is remeklő Tichy Lajos vitte a legtöbbre, Európa-hírű csatár lett. Nagy szó ez, hiszen 1953-ban még a Bp. Lokomotív ifijeként választották ki, alig akarta elhinni, hogy felfigyeltek rá, aztán a hatvanas években már egész Európa beszélt róla (71 válogatottság/41 gól). Ő a látványos kivétel. A többiek közül ugyanis még Rajna Károly (NB I: 235 NB I-es meccs a Dózsában), Bukovi Gábor (az MTK-ban: 24/15) és Szabó László (Bp. Kinizsi 68/1) lett ismert(ebb).

A többiek? Ki ezért, ki azért nem futotta ki a formáját.

A kapus Balogh Istvánról (Bp. Haladás) mindenki azt hitte, sikeres lesz. Ehhez képest 1961-ben a János kórházban röntgenorvosként találta meg az újságíró. Szakvizsgára készül, két gyerek apja, és a kórház BLSZ II-es csapatában véd. „Hennire emlékeztetett” – írta róla Belgium után az újság, a Fradi egykori 16-szoros válogatott klasszisával való összehasonlítás rang. Ehhez képest a diadalmas tornát követően az MTK-ba igazolt, aztán a Pénzügyőrökben, a Csepelben, a MÁVAG-ban védett, de sehol sem kapta meg tartósan a bizalmat. Ezért a tanulmányai felé fordult – nálam ez érdem –, orvos lett és elégedett ember.

A csatár Karácsonyi Györgyöt (Vasas Ganzvagon) Puskás Ferenchez hasonlították a belga lapok, mert „ördöngös cselei voltak, jól lőtt”, ehhez képest 28 NB I-es meccs jutott neki a Vasasban, gólt nem szerzett, nyolc évvel a nagy siker után az Egyesült Izzóban dolgozik, a statisztikai osztály tervelőadója. Azt mondja, annyit dicsérték, hogy elhitte, amit mondtak, úgy gondolta, jobban már nem is lehet futballozni, az önteltség visszavetette. Két gyermek apja és elégedett a munkájával is.

Akárcsak a csapatkapitány, Irtási Mihály (Vasas), aki a Villanygép és Kábelgyárban mérnök, üzemvezető. A Fáy utcában nem termett neki sok babér, ezért – akárcsak Balogh kapus – ő is inkább tanult, mérnök lett, s közben a Vasas Dinamóban, az NB II-ben játszott. „Én most már a gyárban, a munkámban akarok kitűnni, nem a pályán” – mondta.

Érdekes, hogy a szuperifjak közül négyen azért sem vihették sokra, mert súlyosan megsérültek. A már említett Szabó Lászlóról (Bp. Kinizsi) azt mondták 1953-ban, hogy „hamarosan a legnagyobb tudású fedezetünk lehet”. Jól indult, a Fradiban bekerült a csapatba, egyszer az akkor Budapest néven szereplő válogatottban is kapott 30 percet (1956, Libanon: 4:1), ám aztán egy súlyos térdsérülés végett vetett a karrierjének, néhány meccs a Fradi-tartalékoknál és – vége.

A szintén ferencvárosi (akkor: Bp. Kinizsi) Nagymáté Istvánból sem lett „új Zakariás”, mint jósolták, Sztálinvárosba került, ahol lábtörés vetett véget a reményeinek. Szimcsák II László (III. ker. Textilfestők) az MTK-ban lett NB I-es játékos (58 mérkőzés), a csapat tagjaként sérült meg súlyosan a Young Boys elleni BEK-meccsen (1958: 1:2), a 10. percben vált harcképtelenné, teljesen sohasem jött rendbe. A brüsszeli döntő előtt a társakhoz szózatot intéző Nagy Imrét is térdsérülés vezette vissza, „no meg az is, hogy egy időben nem élt sportszerűen” – teszi hozzá az újságíró. A cikk időpontjában az NB II-es Oroszlány játékosa, ám nem törzstag a csapatban.

A középhátvéd Környei András (Tatabányai Bányász) érdemel még említést, hiszen „nyugalma, kemény, határozott játéka, taktikai érzéke nagy érték volt” – értékelték a tornagyőzelem után. Ezek után csak a tartalékokig jutott – így a Népsport 1961-ben, ehhez képest az egyik közösségi oldal Környei Viktorként említi. A brüsszeli első hely mellett rögzítve azt is, hogy még aktív játékosként elvégezte az aknászképzőt és a futball mellett a Szénbányászati Trösztnél dolgozott egészen a nyugdíjba vonulásáig. Mindezek mellett zenei szenvedélyének is hódolt, harmonikásként saját zenekarával járta a különböző rendezvényeket. Ami engem illet, hajlok rá, hogy a kortársi visszaemlékezés hitelesebb, mint az 1961-es Népsport-cikk.

Ez persze mellékszál ahhoz képest, hogy lehet-e, érdemes-e bármilyen következtetést levonni abból, hogy ki viszi valamire, s ki nem az ifjúkori diadalok után.

Szerintem nem érdemes általánosítani, ahány eset, annyiféle. Minden azon múlik, hogy a tizenéves mennyire érett, mennyire tudatos, van-e elképzelése arról, hogy mire kívánja vinni, mire viheti a jövőben. Hiszen az 1953-as hősök közül is van, aki képes volt hátat fordítani a futballnak, s civilként keresni a boldogulását, kitartással járva az új útját, s van, aki képtelen volt megemészteni, hogy a pillanatnyi fény után tartós lett az árnyék.

Ezzel együtt meggyőződésem, hogy valamennyi hasonló esetben – leszámítva persze az 1956-os ifik emigrációs hullámát – rengeteg múlik a tehetséggondozáson, ami az én olvasatomban szimplán törődést jelent. Az élfutballban állandó tendencia, tehát nem csupán az oly nagyképűen emlegetett profizmus jegye, hogy aki ma nem hozza az eredményt, nem bizonyít egyik napról a másikra, az mehet a süllyesztőbe, jöjjenek a jelenben csillogók. Azért még senkit sem köveztek meg, hogy arra esküdött, aki pillanatnyilag képes valamire, az elfelejtetteket legfeljebb sajnálják, senki sem kényszeríti az elöljárókat, hogy neveljék azokat, akikben van fantázia. Építsék fel őket – hogy olyan kitétellel éljek, amelyet a ma hatalmasai oly szívesen szajkóznak – hozzáértően.

Éppen ezért én azok felelősségét teszem az élre a mi lett velük kérdéskörben, akik kiválasztották a tehetségeket, majd levették róluk a kezüket a sikerek után, nem figyeltek arra, hogy ne a körülmények döntsenek a jövőjükről.

Lehet a mának élni, de akkor kéretik a holnapról szóló dumát otthon hagyni.

Ha lehet.