Kossuth és Széchenyi – Malonyai Péter publicisztikája

Örömmel olvastam nemrégiben Sportkrém-mellékletünkben Véber György szavait. Az általam előbb futballistaként, majd edzőként is sokra tartott Véber meglehetősen plasztikusan beszélt arról, miért lett Törőcsik András a példaképe. A (kis)gyerekkori rajongás után kapcsolatuk szorossá vált, az ilyesmi nem mindennapos a témában.

És nem gyakori az sem mostanság, hogy példaképeikről beszéljenek a klasszisok. Biztos mindegyiküknél van, akit becsülnek, tisztelnek, igyekeznek ellesni egy-egy fogásukat, de nem több. Meg egyébként is, manapság a kiemelkedő sztárokról szinte minden napvilágra kerül, a titkok kellenek a legendává váláshoz. Az sem eldönthető, mihez szolgálnak például, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy az ifjú tehetség az egzisztenciát, az életformát helyezi előtérbe, nem a munkát.

A média uralma gyakran irreálissá teszi a választást. Kovács István, „Kokó” nyilatkozta, hogy 2000-ben, amikor már olimpiai bajnok volt, a profi brandjét építgették, hogy vb-övért bokszoljon, természetesen a média segítségével, az elmúlt évezred hetedik legfontosabb közéleti személyiségének választották. Ami még hagyján ahhoz képest, hogy három hellyel megelőzte Kossuth Lajost. „Ez borzalmas, abnormális, de ezt tudja tenni a média” – kommentált „Kokó”, tiszteletre méltóan.

Régebben egyszerűbb volt, többnyire a teljesítmény számított. A sajnálatosan fiatalon, 39 esztendősen motorbalesetben elhunyt kardvívóról, Tersztyánszky Ödönről méltán írhatta a Nemzeti Sport: „Sportember volt talpig és méltó arra, hogy intelme legyen a fiataloknak. Az ő arcképe arra fog figyelmeztetni a vívóklubban, hogy akaraterő és jellem olyan fontos a sportban, mint a televény tehetség.”

A két világháború közötti időszakban, Trianon után különösen fontos volt, hogy példákkal erősítsék az össztársadalmi bizakodást. Így lehetett minta 1932-ben a százszázalékos bajnoksága (22 mérkőzés, 44 pont, 105:18-as gólarány) felé tartó Fradi. „A Ferencváros példaképe ma a többi alakulatnak. A példát követni kell. Vissza kell térni a régi hagyományokhoz, bele kell vinni a csapatokba a régi, magyar sportszellemet, meg kell teremteni az alakulatokban azt a baráti együttérzést, amely az elmúlt évtizedekben az egyesületekben élt. (...) A zöld-fehérek pillanatnyilag utolérhetetlennek látszó játéka, egyöntetűsége ismét felemelheti a többieken keresztül a magyar futballt oda, ahol már ezelőtt volt.” Persze nem volt nehéz dolga a Fradinak, hiszen az összeállítás: Háda – Takács I, Korányi – Lyka, Sárosi, Lázár – Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut, tehát a híres T-betűs csatársor (is).

A háború után, haladva a Rákosi-diktatúra felé, a politika is erős befolyásra lelt, mi több, egyeduralkodóvá vált. A később Helsinkiben (1952) olimpiai bajnok úszó, Novák Ilonka egyértelműen fogalmazott 1948-ban: „Népi demokráciánk célja pedig a tömegek helyes lelki és testi alakítására való törekvés, az emberibb ember – amilyennek egy élsportolónak lennie kell.” Két évvel később (1950) Fekete Ilona válogatott kosárlabdázó szűkítette a kört: „Sportban is példaképnek tekintjük a szovjet nőt.”

A forradalom (1956) után kicsit csendesedett a politikai felhang, ám a szándék átlátszó maradt. Például Papp László esetében. A háromszoros olimpiai bajnok profinak állt, ami több politikai hatalmasságnak szúrta a szemét. Addig rendben van, hogy a Népsport leszögezi, „Papp László – példakép. Az amatőrök világában tehetségével párosult szívóssága, nagy akaratereje és főként áldozatkészsége emelte őt magas színvonalra. Sikerei nem választhatók el emberi tulajdonságaitól”, ám kilóg a lóláb, hiszen a cikk így zárul: „Miért ne találhatná meg Papp és edzője az érvényesülést és a nekik megfelelő szerepet idehaza is – a sportág felvirágoztatása érdekében?” Erre is sor került később, de aktuálisan még más volt (lett volna) a dolga Papp „Lacinak”.

Később persze enyhült a világ, azokat vették elő, akik valóban példaként szolgálhattak. Mint Gál Jenőt 1965-ben, aki a Vörös Meteorból az OSC pólócsapatába igazolt. Azért tette, mert magasabb szinten kívánta kipróbálni magát, meg egyébként is a teljességre törekedett. A műegyetemen a legjobb negyedéves volt, már hallgatóként gyakorlatot vezetett a másodéveseknek, kutatott is. Később mérnökként szintén a legjobbak közé tartozott, de még ott tartunk, hogy Gallov Rezső joggal írja le a Népsportban: „Gál Jenő átigazolása nem tartozik a szokványos, egyszerű számításból elhatározott klubcserék közé. Egy becsületes, tehetséges, az átlagosnál gazdagabb képességekkel megáldott fiatalember egészséges igyekezetéről, tiszta törekvéseiről van szó. S meggyőződéssel állítom: Gál Jenő igenis lehet példakép!”

Az ifjú, akkor 22 esztendős pólós nem hiszem, hogy példakép kívánt lenni, tette a dolgát becsülettel, ennél persze nem kell több. Ahogy a birkózásban olimpiai és világbajnok Varga János is, akit, amikor megkérdezték, gondolt-e arra, hogy példakép legyen, a rá jellemző természetességgel válaszolt: „Soha. De ha már egyszer rám hivatkoztak valamilyen ügyben, akkor nincs visszaút, akkor már aszerint kell élnem, ahogy elvárják tőlem. Nem csaphatom be azokat, akik bíznak bennem, akik várnak tőlem valamit, akik hisznek nekem. Nem lehetek más, mint amilyennek látnak.”

Természetesen meglehetősen nagy irodalma van a témának. A kutatások érdekes megállapításokkal szolgálnak, de ne feledjük: kérdőíves megkeresésekről van szó, ahol a válaszadók nem csupán felelnek, hanem megfelelni is igyekeznek.

Mihály Ildikó pszichológus 2006-ban, tehát már az úgymond modern korban írt cikket a témában. Írásából kiderül, hogy a 19-20. század fordulójának kamaszai többnyire a történelem és az irodalom jelesei közül választottak példaképet, egy évszázaddal később pedig már a sport, a popzene és a film világából leltek mintára.

Az pedig mindmáig jellemző, hogy a lányok igen nagy hányada keresett magának példaképet a férfiak közül, ám a fiúknál alig fordult elő, hogy nőket helyeztek volna a legmagasabbra. Mindez – így a konklúzió – a társadalmi szerepvállalással függ össze, hiszen ma már a nők egyre több férfias tevékenységgel foglalkoznak, ám a fiúszerep mindmáig merev, nem tartja vonzónak a nőies elfoglaltságokat.

A média befolyásával párhuzamosan az is egyre inkább tendencia, hogy az ifjak besokallnak a manipulációtól, s határozottan vallják, senkihez sem akarnak hasonlítani, elsősorban saját maguk akarnak lenni. Szerintem is ez a legfontosabb, már csak azért is, mert a bőréből senki se bújhat ki, ami persze nem jelenti azt, hogy ne farigcsálja a hibáit, erősítse az erényeit.

Aki példakép akar lenni, az sohasem lesz az, vagy csak a legritkább esetben, ezt azért leszögezhetjük. Ahogy azt is, hogy Albert Einsteinnel nehéz vitatkozni: „Nincs más ésszerű nevelés, mint mintaképnek lenni, ha másképp nem megy, hát elrettentő mintaképnek” – jelentette ki, s megállapításában nekem a nevelés a kulcsszó. A sportban különösen, hiszen a tanítvány, különösen pályafutása első éveiben, gyerekként az edzőjét helyezi a legmagasabbra, hiszen az ő jóvoltából sajátítja el sportága alapjait. És a mester magatartási mintáit is – nem mindegy tehát, hogy milyen pedagógus.

Nálam egyébként azok számítanak hitelesnek a témában, akikről nem tudok. Mert mintái mindenkinek vannak, idoljai is esetleg, de ez (is) magánügy. Csak indokolt esetben, komolyan érvelve érdemel nyilvánosságot, médiahírverést.

Így „Kokó” esetében indokoltabb lett volna a Széchenyi Istvánnal való összehasonlítás, ő ugyanis Angliában járva már a 18. század első felében megismerkedett a boksszal.

Nyugi, nem ettől lett a legnagyobb magyar.