Muszájfiatalok – Csinta Samu publicisztikája

Hadd szögezzük le mindjárt az elején: minden edző szíve joga, mikor cserél, kit hoz le, illetve kit küld a pályára. Merthogy mindenekelőtt övé a felelősség. Ugyanakkor csak egészen ritka esetekben önmaga ellensége, beleértve a bankszámlától a szakmai presztízsig szinte mindent.

Innentől kezdve azonban a történet több mint bonyolult. Induljunk ki a labdarúgó Premier League legutóbbi, hírértékűnek ítélt játékoscseréjétől: az Everton menedzsere, Duncan Ferguson a 89. percben lehívta Moise Keant. A döntés önmagában bátran nevezhető szokványosnak, kedvező állásnál sűrűn folyamodnak a trénerek ehhez az eszközhöz, a csere időt vesz igénybe, ez alatt az ellenfél lendülete óhatatlanul megtörik, a saját játékosok pedig lehetőséget kapnak javítani valamennyit oxigénhiányos állapotukon. Ferguson is bizonyára erőn felüli eredménynek tartotta a Manchester United elleni 1–1-et, így aztán egy perccel a rendes játékidő lejárta előtt magához szólította az olasz válogatott csatárt. Amitől az ügylet mégis meghaladott egy bizonyos ingerküszöböt, az nem más, mint hogy Keant nem sokkal korábban, a hetvenedik percben küldte pályára. A végső sípszó előtt húsz perccel beküldeni egy csatárt amúgy a világ egyik legindokoltabb tette, az edző törhetetlen győzni akarásáról árulkodó húzás, hiszen a friss ember új eszközökkel, trükkökkel hajszolhatja kétségbeesésbe a fáradt védőt, aki az előző bő órában már az unalomig kiismerhette addigi közvetlen ellenfele minden cselpróbálkozását, könyöklését, apró mezvisszahúzását. Szóval húsz perc alatt a világot is meg lehet váltani, ahogy az már számtalanszor előfordult a futballtörténelemben. Egy plusz néhány perc hosszabbítás alatt azonban erre erősen korlátozott, mondhatni nulla felé tendáló lehetőségek nyílnak. Tekintve, hogy a futball nem kosárlabda vagy kézilabda, amelyekben jobb helyeken készen áll a mindent eldöntő utolsó támadás forgatókönyve, máris megy be a hatalmas kancsal átlövő, a mázsahúszas beálló vagy a lépegető exkavátor, aki felülről pottyantja a labdát a kosárba. Feltéve, hogy az eljut hozzá.

De itt nem is a csere cseréjéről beszélünk, hanem arról, hogy miért Kean, miért nem más. Persze itt is felfedezhetünk mentesítő-magyarázó körülményeket. Például ha a csere sorozatban ön- és csapatára veszélyes dolgokat művel, lábában az öngól, vagy már kétszer is lefejelte a kapufát. Vagy megsérül, és arra a hátralévő néhány percre is kockázatos a pályán hagyni őt, főleg hogy van még bevethető csere. A kifogások sora bizonyára folytatható, további ötleteket a kiadóba szíveskedjenek küldeni, talán még nyerhetnek is valamit vele az évnek ebben a bőkezűségre ítélt szakaszában.

Moise Kean viszont aligha mutatott bibliai elődje módjára kiutat a döntetlen sivatagából, ha így lett volna, most bizonyára az edző zsenialitását, a cserejátékos bizonyítási lehetőségeket megragadó pszichéjét ünneplő íráshoz keresnénk jelzős szerkezeteket. Így viszont spekulálásra vagyunk kényszerítve, Ferguson utólagos indoklása ugyanis – legalábbis nekem – nem jön be. „Nem tudta eléggé felvenni a játék ritmusát, ugyanakkor voltak támadójátékosaim a kispadon, és szerettem volna kicsit húzni az időt. Sajnálatosan ő volt az a játékos, akit lecseréltem, ennek nincs semmilyen személyes oka, így döntöttem” – érvelt az Everton vezetőedzője.

Ezért inkább csukjuk be magunk mögött a Goodison Park sajtószobájának ajtaját, mert a korai cserék jelensége tartogat még érdekes kanyarokat. A játékoslejárató célzaton túl is, ami meglehetősen kétélű fegyver, bár az emberi bosszúvágy nem szokott odafigyelni ilyen apróságokra.

A megalázóan korai cserék klasszikus áldozatai sokkal inkább a fiatalok. Főleg olyan struktúrákban, ahol jelenlétüket kötelező érvényű szabályok diktálják. Mint például a „fiatalszabály”, amely ettől a szezontól az NB I-be is visszatért. Mivel csupán meglehetősen szűk történeti visszatekintésre nyílik lehetőségünk, szorítkozzunk a szabály legutóbbi, 2015-ös bevezetése óta eltelt időszak általános tapasztalataira. A Magyar Labdarúgó-szövetség úgy próbálta elősegíteni a fiatal magyar futballisták játékperceinek növelését az OTP Bank Ligában, hogy pluszpénzt kínált fel az ajánlásokat betartó kluboknak. Azaz azoknak, amelyeknek színeiben legalább 17 összecsapáson minimum egy 21 éven aluli futballista végig játszott. Az ösztönző intézkedések azonban csak részben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ugyanakkor számos negatív jelenséget hoztak felszínre. Így több edző nem küldhette pályára a lehető legerősebb csapatot, mert a klubvezetőség elvárta, hogy a plusztámogatásért megfeleljenek a szabályban rögzített ajánlásnak. Emelkedett a magyar, kiváltképp a húsz év alatti hazai játékosok piaci értéke és fizetési igénye is, miközben a fiatalszabály következtében az első kerethez kerülő játékosok jelentős része azonnal kikerült a csapatból, amint túllépte a „támogatott” kort.

Egy év szünet után, módosított formában idén ősztől újra él a fiatalszabály. Átlagolva a számokat, egy csapatban egy U20-as játékosnak minden meccsen kilencven percet kell játszania ahhoz, hogy meglegyen az ötvenmillió forintos díjazáshoz szükséges 2970 perc. A tavalyi megszüntetést megelőzően a maximális pluszforrás eléréséhez két U20-as játékos szereplését írta elő az ajánlás, azt mérkőzésenként kilencven percben határozta meg. A képlet összességében megengedőbb, még második fiatal csapatba kerülését is ösztönözheti, de egyikük perceken belüli lecserélésének lehetőségét is felveti, ami megint csak erősen féloldalassá teheti az utánpótlás-nevelést.
A szomszédban ehhez képest kemény világ uralkodik. A sok tekintetben hasonló problémákkal küzdő román első ligában ugyanis kötelező két U21-es futballista kezdőként való pályára léptetése, egyiküket pedig az utolsó sípszónak is ott kell érnie. Néhány csapatot leszámítva nagy is felháborodás, hiszen a rendelkezés igazából csak az eleve saját játékosok nevelésére építő „kakukktojás”, a Viitorul, Gheorghe Hagi futballakadémiája számára nem jelent különösebb gondot. Sőt, nagy üzlet lehetőségét kínálja, hiszen több csapat is onnan vásárolja be a szükséges fiatalokat – egyre növekvő áron. Hogy mi tartja mégis életben a projektet? Nos, az U21-es válogatott, amely a nyári Európa-bajnokság elődöntőjébe kerüléssel hosszú idő után olimpiai szerepléshez juttatta a román futballt. Ezt a vértet tartják magasra a román futballszövetség vezetői, holott a szakma szerint az egész nem köszönhető másnak, mint egy kivételes képességű generáció szerencsés találkozásának a ma már a felnőttválogatottig avanzsáló szakvezető, Mirel Radoi vezetésével. A kirakat mögött nagyjából pedig az a kép fogadna, ami a magyar futballra is jellemző: a „kiöregedő” fiatalok többségének tömeges lemorzsolódása. Hangulatromboló tényezőként viszont ott a legtöbb bajnoki meccsen megismétlődő kép, amint az egyik „muszájfiatal” alig néhány percnyi játék után nem túl lelkesen odakocog a felezővonalhoz, és átadja helyét az igazi kezdőjátékosnak.

Az egészről nyilván Bosman tehet, aki – mint ismeretes – 1990-ben visszautasította a szerződéskötést klubjával, az RC Liege-zsel, így felkerült a klub átigazolható játékosainak listájára. Az érte kért pénz, valamint a klubok által foglalkoztatható külföldi játékosok számának maximálását kimondó szabály együttesen lehetetlenné tette Bosman más klubhoz való szerződését. A Bosman-szabályként elhíresülő európai bírósági döntés nyomán ma már szabad a gazda, a helyi fiatalok túlnyomó többsége pedig a legtöbb helyen csak pozitív diszkriminációnak köszönhetően jut játéklehetőséghez.

Amíg le nem cserélik.