Vöri – Malonyai Péter publicisztikája

NEGYVENNYOLC ÓRÁVAL a halálhír után az öttusaszövetség honlapján nyoma sem volt annak, hogy 79 esztendősen elhunyt Horváth László, mindenkinek Vöri vagy Vöri bá. Pedig a sportág jelese volt, olimpiai ezüstérmes (1980), világbajnokságon második (1979) és harmadik (1973, 1977), az Év öttusázója (1977, 1979), edző klubjában, az Újpesti Dózsában, junior- és felnőttkapitány, mesteredző (1989). Úgy illett volna, hogy a szövetség egykor sikeres feljebbvalói (az elnök Balogh úr, az alelnökök, Sárfalvi úr és Vörös úrhölgy, a versenyigazgató, Hanzély úr nálam kötelezően) közül valaki – hogy modern legyek – rámászik a honlapra és közzéteszi a szomorú hírt.

Bezzeg a triatlonosok…

De menjünk sorjában!

Vöri úszóként kezdte, a III. ker TTVE-ben az egykori legendás kolléga, Peterdi Pali bácsi volt a mestere, volt korosztályos csúcstartó, de leginkább azt szerette, hogy vidámak, felszabadultak voltak az edzések, ami időnként a focizást jelentette, ám csak a lányok szerezhettek gólt.

Elszántsága már akkor jeles volt. Egy karácsonyi margitszigeti játék alkalmával valamelyik lány túl nagyot rúgott, a labda beleesett a Dunába, ám mire a többiek felocsúdtak volna, Vöri már mászott is át az Úttörő Stadion jó magas kerítésén, s belevetette magát a jeges Dunába. Jól tempózva elérte a Mohács felé induló labdát, visszamászott, s mielőtt Peterdi mester letolta volna, már mondta is: „Csak nem hagyok veszni egy jó labdát…”

Úszótársa, a későbbi korszakos újságíró, Szabó Feri rávette, hogy menjenek le lőni a Marczibányi térre. A kísérletből pályamódosítás lett, 18 évesen öttusázóként folytatta az Újpesti Dózsában. Mizsér Jenővel való találkozása szintén meghatározó volt. „Szakmai mentorom volt, olyan alapokat kaptam, amelyekre több évtizedes edzői múlt után is építhetek” – szögezte le később. Azon kevesek közé tartozik, akik legyőzték Balczó Andrást az 1972-es bajnoki címe során, de: „Csak azért nyerhettem, mert a müncheni olimpia előtt vívásban új markolatot próbált ki, így csak 720 pontja lett, nekem 1140.”

Az ő napja akkor virradt fel, amikor 1976-ban Török Ferenc lett a szövetségi kapitány („Feri látott bennem fantáziát, jóvoltából rendszer lett a felkészülésemben”). Egy londoni versenyt 1977-ben 5695 ponttal nyert meg, az akkor a világ legjobb eredménye volt. Törökkel összefonódott a sorsa: „Jót és rosszat is kaptam tőle, de a lényeg, hogy a barátságunk megmaradt. Állom, amit mondtam neki: a legjobb barát vagy, de az Isten mentsen meg attól, hogy az ellenséged legyek.”

Mindenesetre nála lett olimpikon és a játékokon ezüstérmes 1980-ban (Szombathelyi Tamás és Maracskó Tibor társaságában), Moszkva után klubjában, a Dózsában lett edző, majd junior szövetségi kapitány. Vezérletével 1983-ban Fábián László és a csapat (Bárdi Róbert, Demeter József, Fábián) aranyérmet nyert Los Angelesben, míg a felnőttek két ezüsttel tértek haza Warendorfból. Vöri ezzel hívta fel Török doktort: „Halló, ezüst Feri? Itt arany Vöri…”

A felnőtteknél előbb Török kapitány segítője lett, majd utódja a szöuli olimpia (két arany) és a budapesti vb (három arany) után 1989 végén. Világbajnokságon 1990-ben egy aranyat és két ezüstöt nyert, az Eb-n pedig három aranyat, ám ezt az elnökség soványnak ítélte, jött újra Török kapitányként. Logikus lett volna, hogy visszatér az újpesti öttusázókhoz, ám finoman szólva sem fogadták volna szívesen. Azt mondták, olyan edző, mint Vöri, száz is van… Gedővári Imre klubelnök hatalmi szóval visszahelyezhette volna az öttusázókhoz, de támadt egy jobb ötlete.

„Tudsz kerékpározni?” – kérdezte tőle. Csak nézett rá. Aztán az igenlő válasz után: „Megalakíthattam a triatlonszakosztályt, bár nem sokat tudtam a sportágról, vonzott a feladat. Nagy szerencsém volt, főként, mert Molnár Erika edzője lehettem. Annyi örömöt, bánatot, támadást, irigységet senki miatt nem éltem át, mint vele, ebből is látszik, hogy korszakos egyéniség volt. Az első európai, aki világkupaversenyen győzött, addig az új-zélandiak, az ausztrálok és az amerikaiak taroltak. Amikor elkezdtük a munkát, egyetlen kikötésem volt: ha romlik a tanulmányi eredménye, vége az együttműködésnek. Úgy tartom ugyanis, hogy szép dolog a sport, ám egy diploma és egy nyelvvizsga kell ahhoz, hogy emelt fővel hagyja abba a versenyző.”

Az edző pedig? Legyen olyan, mint ő volt. Hetvenesztendősen is a Margitszigeten kezdte a napjait, a hajnalban, munka előtt futni indulóknak ismerős kép volt, ahogy az uszoda melletti sétányon útnak indítja a versenyzőit. Ragaszkodott az állandó jelenléthez, mert szerinte ha valaki világklasszist akar nevelni, alaposan meg kell ismernie a tanítványát, a távedzés nem működik. „Nem lehet olyan gondja, amit nem mondhat el, akár a foga fájt éjszaka, akár összeveszett a barátjával, a barátnőjével. Ha nem jó a viszony, akkor szinte garantált a bukás, bukik a tanítvány, s vele együtt az edző is.”

Az öttusát szinte el is felejtette: „Csalódtam egy szerelemben, aztán a sors akaratából rátaláltam egy újra. A triatlon legalább olyan elementáris erővel tört rám, mint annak idején az úszás után az öttusa. Kivirultam. Még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha nem botlom bele a triatlonba. Meghaltam mint öttusázó… Feltámadtam mint triatlonos.”

És ez már a triatlon: a szövetség honlapján szinte azonnal megjelent a gyászhír, megérdemelt méltatásokkal. Molnár Erika például így beszélt: „Kemény ember, önfejű, lelkes és rendkívül versenyzőpárti. Nekem igazából apám helyett apám is volt. Egy csupa szív ember, akivel követtünk el hibákat is, de nagy magasságokba is elértünk, hiszen a világranglista élén végezni a mai napig hatalmas teljesítmény.” Lehmann Tibor szakmai alelnök arra emlékszik, hogy szinte minden edzésen emlegetik, leginkább a poénjai kapcsán, Kindl Gábor elnök szerint pedig „Vöri bácsi generációkon átívelő életművel járult hozzá a magyar triatlon fejlődéséhez”.

Imádott futballozni és teniszezni. Még versenyző volt, de többnyire megjelent a Komjádi uszoda melletti telken a kétszer egyórás vasárnapi focikon, előttem a kép, ahogy bokáig érő hóban váltakozó eredménnyel küzd Menyussal, azaz Menyhárt Ernővel, aki akkor Debrecenben remekelt. Ami pedig a teniszt illeti: „Nem volt nagy szám, jó lábam volt, gömbérzékben nincs hiány, balkezes vagyok, mi kell még?” – volt mire szerénynek lennie.

Fontos megállapítása még, hogy „aki nem dönti el, hogy a sportra áldozza az életét, az nem lesz világklasszis”. Úriember, akivel ha az ember leült egy kávéra, sörre, nem tudta megelőzni a fizetésben. Visszatérően mondta, hogy „Nézd, én körülbelül százötven kiló vagyok, azaz valószínűleg erősebb nálad. Én fizetek…”. Ami a súlyát illeti, ez nála alkati kérdés (is): „Ha elmegy fölöttem egy bárányfelhő, két kilót hízom” – mondogatta. Hetvenedik születésnapján kutyájáról, Boriszról is mesélt, aki orosz őrkutya lévén szintén nem kis termetű: „Nagyon okos, szerintem ír, olvas, csak titkolja. Hatalmas, az emberek visszahőkölnek, ha látják, pedig szelíd, ha nem piszkálják, kenyérre lehet kenni.”

Mint a gazdáját – tettem hozzá akkor, s teszem most is.

Pihenj békében, Vöri!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!