Isten ujja – Csinta Samu publicisztikája

Ha valaki azt mondja, hogy Gianluigi Donnarumma akarattal okozott sérülést Jamal Musialának, azt igazából meg sem akarom győzni álláspontja helytelenségéről. Aki a PSG olasz kapusán számonkéri, hogy nem tüsténkedett azonnal a Bayern München szenvedő játékosa körül, azzal már inkább vitatkoznék, de ki vagyok én Manuel Neuerhez képest, aki felrótta kapuskollégájának az empátia látványos elmaradását. A téma azóta terítéken van, és mivel hasonló esetek sajnálatos módon egyre többször fordulnak elő, érdemes beszélni róla

Mint ismeretes, a labdarúgó-klubvilágbajnoki negyeddöntőben játszott mérkőzés első félidejének végén a bajor csapat játékosa, Musiala az alapvonalnál rendkívül szerencsétlenül ütközött Donnarummával, bokája beszorult a kivetődő olasz teste alá, és csúnyán kifordult. Az eset súlyossága elsőre nem tűnhetett egyértelműnek, a kapus nem is érzékelte mindjárt, mi történt, a megszerzett labdával már a csapattársat kereste, Anthony Taylor játékvezető viszont azonnal megállította a játékot. Musialát hordágyon vitték le a pályáról, azóta tudjuk, hogy szalagkárosodás mellett szárkapocscsonttörést is szenvedett. A lábfeje mindenesetre hátborzongató szögben fordult ki, és erre a látványra bizony Donnarumma is elsírta magát. Más kérdés, hogy ezzel sem teljesítette a Neuer által kötelezőnek tartott minimális penzumot.

A drámai következményekkel járó közlekedési balesetekről, természeti katasztrófákról készült képek, videók rendre elképesztő nézettséget generálnak, és bőven ebbe a sorba illeszthetők a horror sportsérülések képi lenyomatai is, amelyek a kor kommunikációs korlátlansága révén széles nyilvánosságot kapnak. Miközben talán kijelenthető, hogy ma már ritkán találkozunk tudatos, ámokfutásszerű üldözést követő „kivégzésekkel”, hiszen a videókamerák már a világvége-bajnokságokon is jelen vannak, aminek azért lehet némi visszatartó ereje. Plusz a morális fék, amely a sportból élő emberben működik – kellene, hogy működjön… –, hiszen ő maga is bármikor elveszítheti a „munkaeszközét”. 

A történelem képi memóriája jócskán őriz hátborzongató emlékeket, amelyek felidézése előtt azért azt is rögzítsük: egy 196 centi magas, 92 kiló körüli versenysúllyal „felruházott” testnek – Donnarumma paraméterei ezek – egy jóval kisebb entitással (Musiala 184 centis testmagasságához 72 kiló társul) való lendületes találkozása nyomán szinte bármi előfordulhat. Hogy ki milyen gyorsasággal és szögben csapódik be ilyenkor, csak részben kontrollálható, az együtthatók kiszámítását hagyjuk is a szöveges példák alkotóira. Garantáltan meglepődnénk, hogy milyen sokknak van kitéve a mindenféle védőfelszerelést nélkülöző törékeny emberi test, inkább a sérülések alacsony számának magyarázatán kezd agyalni az ember. 

Ebben a legutóbbi szerencsétlen esetben a tudatosság minden kétség nélkül kizárva, még akkor is, ha a Neuer szerint „ebbe a helyzetbe nem így kell belemenni, (a kapus) túl nagy kockázatot vállal vele. Vállalja a kockázatot, hogy megsérül az ellenfele.” Ezzel szemben – ahogy azt a Nemzeti Sportban is olvashatták – a Real Madrid kapusa, Thibaut Courtois megvédte olasz kollégáját: „Szerintem túlzás Donnarummát hibáztatni Musiala sérüléséért. A kapusok mennek a labdáért, és a csatárok sem fogják vissza magukat, ez csak balszerencse. Neuernek érthetően fáj, mert a csapattársa, de Donnarumma nem hibás.”

Az 1982-es spanyolországi világbajnokság német–francia elődöntőjére összességében is minden idők egyik legfeszültebb mérkőzéseként emlékezhetünk, de az összecsapás felidézésekor majdnem mindenkiben a német kapus, Harald Schumacher és a francia hátvéd Patrick Battiston ütközése idéződik fel. Az esetre joggal ragadt a gonoszság pillanata címke, Schumacher kifutása ugyanis egyetlen pillanatra sem a labdát célozta, hanem az ellenfél eltakarítását. Hogy nem lett belőle emberhalál, az csak a Fennvalónak köszönhető, a traumát azonban mindenki hordozza, aki látta, illetve visszanézte az ütközést. A német kapus a mérkőzés korábbi fázisaiban is minden eszközzel igyekezett kikezdeni az ellenfél csatárainak bátorságát, több kivetődése, a földön fekvő ellenfél „meggyomrozása” is bőven kimerítette a szándékosság fogalmát. Talán nem jutottunk volna el Battiston „eltakarításáig”, ha a játékvezető nem tolerálja az említett megfélemlítési akciókat.

A megelőzés tekintetében amúgy tagadhatatlanul sokat lépett előre a futballvilág. A sérülésveszélyt hordozó közbeavatkozások szigorú büntetése – még ha azok nem is vezettek drámai következményekhez –, a könyöklésekkel szembeni nulla tolerancia sokat segített a játék tisztításában. Ma már aligha maradhatna például az utolsó sípszóig a pályán Claudio Gentile, akinek egyetlen feladata szemmel láthatóan Diego Maradona minden eszközzel való kiiktatása volt az 1982-es Argentína–Olaszország vb-középdöntős mérkőzésen. A szabálytalanságok teljes palettájáról merítkező antiprodukcióban tevékeny részt vállalt Nicolae Rainea román bíró, aki mindent elnézett az olaszok bajuszos „gyilkosának”. Ma már a véletlenül okozott súlyos sérülés is többnyire kiállítással jár, ha meg vér is folyik, akkor végképp. A „szemet szemért” elvre hajazó büntetést természetesen a videóbíró jelenléte teszi lehetővé, hiszen még a játék újrakezdése előtt lehetőség nyílik az eredendő játékvezetői ítélet korrigálására.

A kapus és játékos végzetes találkozása témakör magyar fejezetet is tartalmaz. Az eddigi egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián számára is egy ilyen ütközés jelentette érdemi pályafutása végét, ha nem is azonnali hatállyal. Az Életem a Fradi című könyvben az érintett így idézte fel az 1969. június 15-i koppenhágai kora délutánt: „… az Engedal kapussal való találkozás lett a vesztem. Számomra befejeződött a selejtező, aztán lassan egész pályafutásom is… Az Idraetspark gyepén éreztem, nagy a baj, ezúttal alighanem többről lesz szó. Csak így történhetett, hogy még az órára is felnéztem, és agyam rögzítette az időpontot: háromnegyed kettő múlt négy perccel! Engedallal – akinek a nevét egyébként nem biztos, hogy megjegyzem – ketten mentünk a labdáért, s én voltam előnyben. Ahogy fordultam, húztam volna el mellette a labdát, a kapus úgy vetődött a lábamra, hogy a térdem megcsavarodott. Szalagszakadás! Akkoriban – a porcleválás mellett – ez volt a futballisták legfőbb réme, valósággal gyilkosa. Nem is nagyon emlékszem olyan játékosra, aki egy ilyen sérülés után igazából talpra tudott volna állni, olyan lett volna, mint »új korában«.”

Azóta persze sokat fejlődött az orvostudomány, a híradások szerint Musiala műtétje jól sikerült, remélhetőleg neki nem jelent majd végállomást a Donnarummával való találkozás. Az ütközés azonban akár újabb adalékkal is szolgálhat az ilyen esetekkel kapcsolatos vélemények ütköztetéséhez. A hasonló, látszólag ártatlan helyzetekben bekövetkező sérülések mögött ugyanis a játékosok fizikai állapota is vizsgálandó. Pontosabban annak az őrült hajtásnak a hatása, amelyre a futballbiznisz kényszeríti a benne élőket. Néhány éve még az év eme periódusa a pihenésé, a regenerálódásé volt, az új idény előtti első csapattalálkozóra való felkészülésé. Úgy tetszik, ma már mindez a múlté, a közelmúlt nyári emlékei amolyan „békeidős” hivatkozásokká silányultak. Személyesen alig várom, hogy a profi játékosok különböző érdekvédelmi szervezetei végre szembeforduljanak az egyre őrültebbé váló hajszával. Mert a Donnarumma–Musiala típusú balszerencsés találkozások olyanok, mint Isten feltartott ujja: észre kellene venni, mielőtt a futballüzlet nem válik játékostemetővé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!