A tíz hónapos verduni vérszivattyú; Einstein publikálja általános relativitáselméletét; a Bruszilov-offenzíva; színre lép a harckocsi; kiadják Karinthy Tanár úr kéremjét; a Székesfővárosi Ásványvízüzem megalapítása; meghal I. Ferenc József, IV. Károly az utolsó magyar király. Mind-mind az 1916-os esztendőhöz kapcsolódó esemény – történelmi, kultúr-, ipar- vagy tudománytörténeti mérföldkő.
A magyar futballban ugyanez: Schlosser – hivatalosan 1916. június 15-én – az FTC-ből átlép az MTK-ba, az év végén megvádolják profizmussal; a Bécsben ellenséges állampolgárként internált angol Hogan márciusban az MTK trénere lesz; az MTK kinézi magának a csodagyerek Orthot.
1916. december 17. Kevésbé fontos dátum, kevésbé fontos eseménnyel. De nem egy tehetséges kapuvédő számára, aki többször remekül helyettesítette a csodálatos Zsák Károlyt a 33 FC kapujában. Ő a krisztinavárosi Koppány György, aki a jelzett időpontban hadifogságba esett, és ezzel lezárult fényesnek ígérkező futballkarrierje érdemi része. Alig múlt húszéves.
Koppány 1896-ban született Baján, Kopper György néven. A család, amely időközben a fővárosba költözött, 1901-ben változtatta meg a nevét Koppányra. György – a Nemzeti Sport korabeli beszámolója szerint – 1912 januárjában igazolt a budai 33 FC-be; még ifjúsági játékos volt, amikor 1914 őszén már az első csapat kapuján kopogtatott. És hamarosan be is lépett rajta. „Koppány György személyében új kapuvédő csillag tűnt föl a »33« FC-ben, a melynek goalkeeper-nevelés dolgában igen nagyok az érdemei. A budai klubból olyan kapus nagyságok kerültek ki, mint Szill Károly, Sipos Ernő, Fritz, Ujságh, Schiller Rezső, Duschek, Tóth Zsigmond és Zsák Károly. Koppány György, az ifjúsági csapat kapusa vasárnap a Törekvés II–»33« FC II szövetségi díj mérkőzésen árulta el klasszisát, a mikor hét tagból álló csapatában a Törekvés lövéseinek egész légióját fogta el bámulatos ügyességgel. Koppány Zsák Károlynak a tanítványa és ifjú korát tekintve igen nagy reménységre jogosíthatja egyesületét” – írta 1915. április 26-án a Sporthírlap, amely alig több mint egy hónap múlva már arról tudósíthatott a Pünkösdi Serleg döntője után, hogy Koppány „teljesítménye beigazolta azt a jó véleményt, amit egyik utolsó számunkban mondottunk róla. Olyan bravúros védéseket produkált Koppány, hogy a közönség egyszeriben kegyeibe fogadta.”
A fiatal kapuvédő 1915 tavaszán és őszén, valamint 1916 első felében is többször helyettesítette (többnyire jól, mint rosszul) az ez idő alatt „a vitéz magyar ármádia” tagjává avanzsáló Zsák Károlyt, minden idők egyik legjobb magyar kapusát, mígnem ő is angyalbőrbe bújt. Sporthírlap, 1916. augusztus 21.: „Koppány György, a »33« FC tehetséges kapusa mint önkéntes szakaszvezető menetszázadba került. Már útban van a harctérre.”
Az esztendő végén aztán orosz hadifogságba került a román fronton, ahonnan Szibéria keleti felébe vetette a sors. A futballkaput a Bajkál kapujára cserélte fel, írhatnánk – így is nevezik a Bajkál-tó mellett mintegy 60 kilométerre fekvő Irkutszk városát, amely Moszkvából több mint 5000 kilométeres vonatozás után érhető el (lásd mégTranszszibériai vasútvonal). A családja 1918 márciusáig tudta nyomon követni a sorsát, utána megszakadt a kapcsolatuk. György nem adott életjelt magáról.
S mivel nem adott életjelt magáról, a családfő – kétévnyi várakozást megunva – felhívást intézett a Sporthírlap 1920. február 16-i számában, hogy „aki közelebbit tud hollétéről, azt szülőivel (Koppány Lajos, II., Fő-utca 11. sz.) közölni szíveskedjék”. Hogy válaszolt-e valaki, nem tudni, azt azonban igen, hogy hova vetődött el Koppány György a Bajkál kapujától.
„Irkutszkban voltam fogolytáborban (...), akkor megszöktem. Vladivosztokba kerültem. Szerződtettek egy orosz operatársulathoz technikai felügyelőnek. A társulattal Kínában turnéztunk, Tiencsinben, Pekingben tartottunk előadásokat, majd Sanghaiba jutottunk. Itt a társulat igazgatója eltűnt és vele együtt nyoma veszett a pénztárnak. Kétségbeesett helyzetben voltunk. Társaim felkerekedtek Hongkongba. Azt mondták, hogy ott pénzhez jutnak, írnak nekem és küldenek útiköltséget, hogy utánuk mehessek. Ez a levél és ez a pénzküldemény a mai napig sem érkezett meg, így Sanghaiban maradtam” – emlékezett az érintett sok évvel később az Esti Újság hasábjain.
Az első három hónapban „angolul tanult, ismerkedett a viszonyokkal, emberekkel, szokásokkal”, elbűvölte a hatalmas város. „Némi angol tudománnyal, karikatúrákkal a hóna alatt a szerkesztőségeket kereste fel Koppány György. Karrierje úgyszólván zökkenő nélkül indult (...) Alig néhány hónapi ott tartózkodás után résztvett egy amerikai szappangyár plakát-pályázatán és a többezer dolláros első díjat megnyerte pályaművével. Az amerikai lap azután nagy reklámot csapott a pályázat győztesének. Fényképe megjelent a lap hasábjain, plakátja mindenütt látható volt. A megrendelések özönlöttek Koppány Györgyhöz.”
Ha még nem mondtuk volna, Koppány remekül rajzolt, ebbéli tehetségére már magyarországi évei alatt fény derült – Kínában hírneves iparművész lett belőle.
Hamarosan abbahagyhatta a plakát- és karikatúrarajzolást, valamint a selyemminták készítését a textilgyárak számára, ugyanis nagy megrendelésekkel keresték fel: huszonkét sanghaji nightclub berendezését kellett megterveznie az évek során, többek között a világviszonylatban is egyedülálló Plaza Hotel berendezését. Aztán következett aGonda Károly magyar építésztervei alapján készültCapitol Theatrebelső tereinek a kialakítása, díszítése. Sanghajban a Capitol volt az első épület, amelyben a földszinti moziterem fölött lakások és irodák is helyet kaptak, és ez volt az első klimatizált mozi is a metropoliszban. Koppány húsz életnagyságú szobrot készített el a mozi előcsarnokában, és ezek egyikébe véletlenül belegyúrta a jegygyűrűjét is...
Merthogy időközben családot alapított Sanghajban, ahol kisfia született a harmincas évek elején. A Koppány családot a Csang Kaj-sek-féle 1927-es sanghaji mészárlás és a Mandzsúriát elfoglaló japánok 1932-es támadása (sanghaji incidens) sem tudta eltántorítani attól, hogy a metropoliszban maradjon, újabb öt év múlva azonban nagy döntést kellett meghoznia Györgynek:a második kínai–japán háború1937-es kitörése miatt „végül is hajóra rakja feleségét, kisfiát és útnak indítja őket Magyarország felé”. Ő viszont Sanghajban marad (ahol „térdig áll a vér az utcákon”), hogy őrizze az évek munkája során „szerzett szép lakást, a gépkocsit, földi értékeit és várja a háború befejezését”.
„Azóta úgyszólván minden Sanghájból induló hajóval készül hazajönni. De még mindig vár, reménykedik, habozik. Eltelik egy év, még egy esztendő, végre a harmadik év végén jegyet vált aHaruna Marujapán gőzösre és április 15-én útnak indul Európa felé.” Harmincnégy napig tartott a hajóút, Nápolyból vonattal folytatta tovább. Budapestre 1940. május 25-én érkezett meg – csaknem 24 év távollét után.
Hazajövetelének híre ment a városban, az Esti Újság után a Nemzeti Sport is megszólaltatta a messziről jött embert, aki Kínában szerzett sportélményeiről mesélt a sportlapnak. Egyszer lement a „Tengerészmérnökök Futball Clubja” együttesének edzésére, védett néhány lövést, és máris benn volt a csapatban. Vasárnap már bajnokin szerepelt. Hosszú távon sem ment neki rosszul, elvégre, mint mondta, jó néhányszor őrizte Sanghaj válogatottjának a kapuját.
S milyenek (voltak) a kínai szurkolók? „A kínai nézők rendkívül izgatottak. Sikoltoznak, végigkiabálják a mérkőzést, és ha csapatuk nem játszik jól, nagy méregbe gurulnak. Szidják kedvenceiket, sőt le is köpdösik őket. Bizony, a szegény kínai labdarúgóknak vesztett mérkőzés után elkelne egy-egy esernyő, amíg az öltözőbe kerülnek.”
Szép történet, de a vége szomorú.
1941. augusztus 13-án több napilapban megjelent az a gyászjelentés, amelyben „Koppány Györgyné született Ovchinikova Mária a maga és családja nevében mély fájdalommal jelenti, hogy szeretett, jó férje, Koppány György volt sangháji műépítész augusztus hó 11. napján, életének 45. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.” A gyászolók között: „Koppány Luli kisfia; Riskó Elemérné szül. Koppány Erzsébet nővére”.
A Magyarország című lapban 1935-ben megjelent cikk (Mi, sanghai magyarok...) szerint a harmincas évek derekán mintegy 150 főt számláló magyar kolónia élt Sanghajban, amelyben legalább húszezer autó futott már: „A legforgalmasabb gócponton, a Nanking Road és a Szechuan Road keresztezésénél egy számlálás alapján megállapították, hogy olyan forgalom van autóban, riksában és emberben, hogy a világ közlekedési statisztikáján az első helyen álló Csikágó után Sanghai következik.” „A posta statisztikai osztályának vezetője egy magyar doktorkisasszony, Román Ágnes dr., a kínai rendőrség ópiumosztályán a detektívfőnök szintén magyar, Papp Edének hívják. Sok magyar építész csinált karriert. Az egyik legismertebb építész cég a Gonda és Hudek (sic). Hasonlóan jó neve van Mátrai építésznek. Az üzleti és bankéletben Sándor Hugó és Tibor ért el szép eredményt.” A Gonda és Hudek az art deco mesterének tartott, fentebb már említett Gonda Károly, valamint Hudec (Hugyecz) László nevét rejti. Hudec Sanghaj arculatát máig meghatározó építész, a város első és emblematikussá váló felhőkarcolójának, a Park Hotelnek a tervezője. Besztercebányán született, és Kaliforniában hunyt el – Sanghajban összesen 65 épületet tervezett, köztük színházat, egyetemet, szállodát, templomot és lakóházat is. További, magának és országának hírnevet szerző magyar, aki Sanghajban tevékenykedett az első és a második világháború között. Trebitsch-Lincoln Ignác író, kalandor, kém, aki Sanghajban nyitott buddhista kolostort, majd 1943-ban ott is hunyt el. Az első világháború után hazafelé tartó magyar katonákat és a menekülteket pénzzel támogató Komor család (a Sanghaji Magyar Segélyegylet elnöke Komor Pál); Dessewffy Flóra revütáncosnő; Román György író, képzőművész, bokszoló(!); Reiss Frigyes, a trópusi bőrgyógyászat magyar úttörője. 1944-ben 14 magyar orvos dolgozott Sanghajban, közülük többen is Hudec apartmanépületében laktak. |