Felcukrozatlanul – Szabó Gábor publicisztikája

SZABÓ GÁBORSZABÓ GÁBOR
Vágólapra másolva!
2019.05.03. 23:11

Jóleső érzéssel tölt el, hogy ezúttal sem maradt el a Gazsi-kupa, amelyen egy véletlen folytán 2012-ben nekem is volt szerencsém részt venni – és hála a labdarugdosásnak, ajándékba kaptam egy nagy költőt, a rendszerváltozást alkotásaikkal mintegy előkészítő, a láthatatlan falból a téglákat kihúzkodó poétáink egyikét. Zavart, hogy bár nevével többször is találkoztam, nem ismerem világát, egy verset sem olvastam még tőle – de csak rövid ideig álltam önmagam előtt szemlesütve. Inkább a lehetőséget láttam hiányosságomban, a kíváncsiság munkált bennem: öregem, irány a könyvesbolt, fogódzóként emelj le a polcról egy válogatást tőle, és már pótolhatod is a mulasztottakat. Én meg mentem, leemeltem a Szaltószabadságot, s vittem magammal Vasvárra, a Gazsi-kupára (az idén Pannonhalma volt a házigazda), hogy ne idegenként, hanem egy kicsit már ismerősként érkezzek…

Miután fájóan fiatalon, 2007 januárjában áthullott a fekete lyukú rostán (cselezgethetünk bármilyen jól az életben, egyikünk sem fog fennakadni…), a régi barátok, harcos- és játszótársak elhatározták, hogy a születésnapját, május 4-ét megelőző legközelebbi szombaton minden esztendőben összegyűlnek, és kispályás labdarúgótornával (is) emlékeznek Nagy Gáspárra. Az „egyenes testtartás”, a „hibátlan magatartás”, a „felcukrozatlan”, „élükre állított” versek költőjére, aki hitt az igaz szó súlyában („A gyermek naivitásával csak igazmondókat és hazugokat tudtam és tudok ma is megkülönböztetni.”), és a valóság „égető nyelvén” beszélt. Ma még csak hetvenéves lenne, és kötelességemnek érzem, hogy egy sportlap hasábjain is megemlékezzek róla.

Mert „nagypályás” focista volt, aki félelem nélkül terelte a labdát a már hanyatló (de még erőt hazudó) 70–80-as évekbeli Magyar Futbólia játékterén. Bátor játékos volt, szorongatott helyzetben is megcsinálta a cselt, és kipúpozta a hálót – hogy aztán visszavonják a gólt. Okosan szlalomozott a (Rendszert) védők között, majd kilőtte a bal sarkot – de labdáját nem akarták bent látni. Igyekeztek gáncsolni, visszahúzni, sőt az őt csapatba állító edzőt sem kímélték – felállították, eltiltották. (A Tiszatáj nevű „klubnál” tudnának róla mesélni…) Valahogy nem kedvelték Gazsit, ezt a szemüveges, szelíd arcú „bajkeverőt”; játékstílusával rendre felbosszantotta a Pályatulajdonost és beosztottjait. A Megfigyelők (az átkosbeli scoutok, vagy mi a szösz…) nem is tévesztették szem elől, igen veszélyes csatárként tartották számon Magyar Futbólia bajnokságában. Ő meg, ha kis területen is, ott fickándozott a gyepen, amely már egyáltalán nem tetszett üde zöldnek és szépen nyírottnak; rendesen gazosodott, felmagzott a fű, nyikorogtak a Klubszékház eresztékei is.

A Pályatulajdonos azonban ragaszkodott a „rühes legelőhöz”: „Bár erőlködik s zihál az öreg, / ki sípjával (régóta) árnyékot követ, / a csapat sorsához így ragaszkodik; / ráment bizony már néhány évtized, / de nem érti, ha netán panaszolkodik / akár egy zöld fűszál, / akár egy szürke tartalék...” – írja Pályabér – kiégett legelőn című versében a Kossuth-díjas Nagy Gáspár, a néhai bátor spíler.

Persze ebből a látványos akciójából sem született gól a „hivatalos játékidőben”, merthogy az öreg, azaz Kádár János a költemény keletkezésekor, 1987 júliusában még Magyar Futbólia – erejét vesztett – vezetőjeként ténykedett. A Pályabér csak 1989-ben a Múlik a jövő című kötetben jelent meg a korábban ki nem adott vagy betiltott verseket tartalmazó Tékozlók imája fejezetben.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban kedden tartandó emlékkonferencia témái között ugyan nem szerepel „A labdarúgás átszűrődése Gazsi lírájában” gondolatkör, ám a fenti idézet is igazolja, Nagy Gáspár szívesen szemezgetett a futballterminológiából. Az a szép zöld, kiterjedt gyep a szabadságot villantotta fel előtte az 1985-ben született Sérüléseink idejénben, amikorra biztossá vált, hogy odakozmált, amit Magyar Futbóliában kifőztek, és orrfacsaró szag terjengett a Lelátón. Már a szelídebb drukkerek is be-bekiabáltak, és remélni lehetett, hogy a kapufáról kedvezően pattan a labda, s hogy végre a bíró is megunja a csalást. De Gazsi női tájakra lépve is szívesen kalandozott-futballozott, például a Szénszünet a bajnokságban című költeményében. Ha már téli álomra hajtja fejét a labdarúgóidény, akkor ő... A szerelem kezdőköréből kigurulva dekázgat legszebb álmaival, és cselekbe bonyolódva „törvényszerűen rajtavesztek egy fedezetlenül hagyott nő lejtős térfelén”. Szép...

Prózai munkái között keresgélve az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című novellájába olvassunk bele, amelyet Milan Kundera első regénye, a Magyarországon 1968-ban kiadott (aztán rögtön be is vont, illetve részben bezúzott) Tréfa ihletett. Felbukkan benne egy alak, a kisváros egyszeres válogatott, de már visszavonult labdarúgója, a híres balszélső. A műben meg nem nevezett játékos vélhetően Tóth Zoltán, aki 1960 októberében a Brüsszelben 2:1-re veszítő Baróti-féle együttesben kapott helyet az előző idényben kieső, NB II-es Haladásból beválogatva – és éppen 1968-ban hagyott fel a futballal.

A szombathelyi főiskolai évek alatt Gazsi gyakran kiment a Hali mérkőzéseire, de például a vasi megyeszékhelyről 18 évesen a Fradiba csábított Szabó Ferit először Budapesten láthatta játszani. Nagy lelkesen idézte fel 2004-ben (Nem is olyan régi idők focija Kormos Pistával), amikor Ferike öt gólt vágott az ETO-nak a 6–1-re megnyert Üllői úti meccsen. Mint Vas megyei különösen büszke volt földijére, ugyanakkor sajnálkozva jegyezte meg, hogy Ferike megszédült Pesttől, szerette a társaságot, nem csak szódavízzel oltotta a szomját, és nem volt az akaraterő bajnoka – a válogatottságig sem vitte. Persze az 1974. szeptemberi 6–1 után még nagy volt az öröm. Nagy Gáspár éppen a következő évben megjelenő első kötete (1975 Koronatűz) címlistáját szerkesztette Kormos Istvánnal, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztőjével, amikor mentora derűs ábrázattal, Népsportot lobogtatva bevágódott, aztán hamarjában a szépirodalom szirtjeiről letekintve magyarázta: „A sportújságírók manapság milyen ramatyul írnak. Micsoda szürkén kenik oda a jelzőket, micsoda fűrészporos, száraz nyelvvel tisztelik meg a focit, pedig ennek a Szabó névre hallgató kölöknek minden egyes gólja ódát, de legalább szonetteket érdemelt volna.”

Ne fogjuk be fülünket, halljuk meg ma is Kormos szavait…

Egy alkalommal Gazsi is felcsapott „szakírónak”, négy héten keresztül heti egy alkalommal foglalta össze élményeit az 1998-as világbajnokságról a Napi Magyarországban, és olyan még aktuális futballidegen jelenséggel is foglalkozott, mint a könyökhasználat. Ezek a jóleső kiruccanások és gyümölcseik természetesen nem hasonlíthatók össze súlyos lírájával, falbontó, rendszerváltó tevékenységével (23 ügynök 30 aktányi jelentése az igazolás...), amelynek mintegy kiteljesülése, hogy 1988. június 16-án, Nagy Imre kivégzése napján a 301-es parcellánál elmondta az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából című versét („a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa”). Előbbi 1984 októberében robbant „kibiztosított beszédként”, kipenderítve őt az írószövetség titkári állásából, utóbbi miatt a Tiszatáj 1986. júniusi számának még eladatlan példányait vonták és zúzták be, a szerkesztőséget pedig leváltották.

A legújabb kori magyar történelem szimbolikus eseményén is fontos szerepet kapott: Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetésekor a választmány egyhangú döntése alapján az írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel ő helyezte el a síron. Ez volt Nagy Gáspár személyes rehabilitációja. A költőé, akit a Gazsi-kupának köszönhetően kaptam „ajándékba”, a hívő poétáé, aki mindent a Megfeszített lábánál tett mérlegre.

Neki egyetlen hiteles szakvezető – az újszövetségi kapitány létezett…

(Nagy Gáspár szíves túlvilági engedelmével egy-egy mondatát, versrészletét idézőjelek nélkül, az irodalomban is alkalmazott vendégszövegként használtam fel.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik