Földi űrlények stoplival – Berta Mihály publicisztikája

Tetszőleges ország tetszőleges egyetemének tetszőleges dohányzásra kialakított szegletében bagózik néhány tetszőleges, akarom mondani, filozófia szakos hallgató. Nehéz eldönteni, mit lehet jobban vágni, a füstöt vagy a csöndet („Mint a fekete bársony” – vetné közbe csillogóan okos szemekkel Ágika, amibe kivételesen a mélyen tisztelt őrnagy úr a Tótékból sem tudna belekötni), de mielőtt kiegyeznénk döntetlenben, a bölcs hallgatásnak a tetszőleges tanszék csak keveseknek tetsző vezetőjének csatlakozása vet véget. A nagy ember gyújt, szív, benn tart, kipufog, és csak aztán kérdez. „Maguk filozófusok?” „Filozófia szakosok vagyunk, igen” – hangzik az inkább halk, mint adekvát válasz. „Nem, maguk nem filozófusok – dörren a prof – mert filozófus, és ezt jól jegyezzék meg, filozófus mindig csak lesz az ember!”

Ha most erre azt mondanák, hogy ilyen csapnivaló felütésért még a járási bonmot-bajnokságon sem járna oklevél, akkor egyrészt igazuk van, másrészt ezzel még nem is mondtak semmit, viszont amikor a minap Dzsudzsák Balázs jeles és emlékezetes mérföldkőhöz érkezése kapcsán a századik válogatottsághoz fűződő viszonyomra gondoltam, hogy, hogy nem, ez a régi, ám annál kedvesebb kis emlékfoszlány jutott eszembe.

És ettől, mintha csak Kurt Vonnegut Billy Pilgrimjeként haraptam volna bele a citromos madeleine-kekszbe, már ott is guggoltam a régi lakásban a parketta szélén. Én a Vasassal voltam, Zolika az Aranycsapattal, a bumfordi méretű gombfigurák nehézkesen vánszorogtak, amit jó lenne a slendriánul lefektetett parkettalapok számlájára írni, de az a kegyetlen igazság, hogy én voltam béna, pedig Zolika önmagához képest elég türelmesen mutatta meg hetvenhetedjére is a helyes ujjtartási technikát. De a labda valahogy mindig elakadt, ha jól emlékszem, nálam jobbára Birinyi alatt, akiről csak később tudtam meg, hogy István, azt viszont már rögtön aznap, életem első gombfocizásának délutánján, hogy Cucut valójában Bozsik Józsefnek hívták, és nem muszáj elhinnem, de tényleg százszor volt válogatott, kérdezzek csak meg egy felnőttet. Bár még csak másodikosok voltunk, Zolikáról addigra már bőven kiderült, hogy tud egyet s mást a világ dolgairól. Például azt is, hogy nem a XIX., hanem a XX. századot írjuk éppen, pedig a magam igazában annyira biztos voltam, hogy a fogadás tétjét nagyvonalúan egy színes tévében javasoltam meghatározni, noha nekünk akkor még fekete-fehérre is alig futotta. Úgyhogy nyilván elhittem mindent Bozsikról is, és ahogy később egyre jobban beletanultam a futball tudományába, rá kellett jönnöm, hogy az egykori fedezet egy igen kis létszámú klub tagja: a nyolcvanas évek közepén rajta kívül nagyjából húsz olyan labdarúgó akadt, aki legalább ennyiszer magára ölthette hazája címeres mezét. Mindezt úgy, hogy 1872. november 30-án tizenegy angol és ugyanennyi skót futballista kipipálta az első nemzetek közötti hivatalos futballmeccs melletti rubrikát. Ehhez képest mondjuk „évezredekkel” később, 1959. április 11-én (maholnap pontosan hatvan évvel ezelőtt) jutott el az első futballista a századik szerepléséig: az 1953 novemberében „meghintáztatott” angol Billy Wright Skócia ellen írt személyes futballtörténelmet. Őt követte 1961 szeptemberében a norvég Thorbjörn Svenssen, majd jött Bozsik, aki 1962. április 18-án, Uruguay ellen (1:1 lett a vége, ő szerezte a magyar gólt) századszor szerepelhetett a magyar együttesben. Később egy 1956 februárjában lejátszott, Libanon elleni meccse is bekerült a kánonba, így ami a gyerekkor legendás-misztikus százasát adta, valójában a 101. volt a sorban. De bárhogy is, mindez nem változtat a sorrenden, és azon az érzésen sem, amit gyerekként, a futball iránti szerelembe esésem idején gondoltam; konkrétan, hogy erre a százszoros válogatottságra ki kellene találni egy külön magyar szót, nyilván egy igét, amelynek csak múlt és jövő idejű alakja van. Mert akkoriban teljesen elképzelhetetlennek tetszett, hogy Bozsik után jön valaki, aki eléri az álomhatárt, hacsak nem majd valamikor a távoli jövőben – amikor a filozófusok filozófusok lesznek.

Aztán a kilencvenes évekkel szépen ködbe veszett a százszoros válogatottság unikalitása. Egyre-másra jöttek a hírek a határ újabb és újabb sikeres átlépéséről, ami nyilván egyenes következménye volt a futball globalizációjának: több lett a mérkőzés, a barátságos, felkészülési és a tétmeccs egyaránt. Mint ahogy a kínálat bővülése is vélhetően közrejátszott az emelkedésben: főként a kelet-európai rendszerváltások után újra- és megalakuló nemzeteknek köszönhetően szélesedett a merítés. Magyarországnak sem kell már csak Bozsikra gondolnia a „futballszázadosok” között: 2015-ben Király Gábor lépett be a klubba, a horvátok elleni Eb-selejtezőn pedig Dzsudzsák csatlakozott a társasághoz. De a legnagyobb változást a csere és a játékosok fizikai fejlődése mutatja: ma már lényegesen rövidebb időintervallum alatt juthat el egy válogatott futballista a századik válogatottságig. Bozsiknak tizenöt évbe tellett, Billy Wrightnak tizenkettőbe, a portugál válogatottban 2003-ban bemutatkozó Cristiano Ronaldo 2012 októberében, tehát alig több mint kilenc év alatt jutott egyről a százig.

Persze az is érdekes, ahogy a legtöbb válogatottsággal büszkélkedhető játékosok nemzetiségének megoszlása változik. Amíg a hőskorban teljesen természetesnek, mondhatni predesztinációként hatott, hogy valamelyik brit nemzet játékosa áll a (nyilván nem közismert) rangsor élén, hogy 1915-ben, első csatornán túli szereplőként Schlosser Imre legyen a világ legtöbbször válogatott mezt húzó futballistája. Slózi után amúgy ezt már csak egyetlen magyar mondhatta el magáról: Puskás Ferenc 1956 júniusa és októbere között állt a válogatottsági tornasor elején. És talán állt is volna még egy ideig, ha nem rúgja rá az ajtót páros lábbal a történelem…

És ki hitte volna akkoriban, hogy 1978 lesz az utolsó olyan év, amikor európai labdarúgóé (a svéd Björn Nordqvisté) a futballvilág legmagasabb (akkor 115) válogatottsági száma. Hogy utána sorrendben Dél-Korea, Irak, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Mexikó, majd 2012 óta Egyiptom legtöbbször kiválasztott képviselője (Ahmed Hasszan, 184 szereplés címeres mezben) üljön ezen a képzeletbeli, jelentőségét tekintve inkább érdekes, mint értékes trónon. S az olyan finomságokat már nem is említjük, hogy Európában a spanyolokkal holtversenyben Észtországnak van a legtöbb százszoros válogatott futballistája (13-13), hogy a világ országai csaknem felének van már legalább egy százszoros válogatott játékosa, és hogy a földön élt emberek között még mindig többen jutottak el a világűrbe: jelenleg 563–486 az állás a mez helyett szkafandert viselők javára.

Illetve dehogy. Mert idáig kizárólag a férfi futballistákról beszéltem, pedig az űrutazókat sem bontjuk ketté nemek szerint, a labdarúgásban is érdemes mindig kitenni az egyenlőségjelet. Sok egyéb ok miatt azért is, mert a fentebb emlegetett Hasszant majdnem kétszer kiadná a női listavezető. Az egyesült államokbeli Kristine Lilly ugyanis 1987 és 2010 közötti válogatottbeli karrierje során 354-szer hallgatta végig az amerikai himnuszt. És nyilván közben egyszer sem gondolt arra, hogy kiből lesz majd egyszer filozófus…