Két világ között – Ballai Attila publicisztikája

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA legutóbbi, bogotái ülésén Gianni Infantino elnök kirukkolt egy egyelőre tényszerűségét és nagyságrendjét illetően is mesébe illő ajánlattal: egy ázsiai befektetőkből álló csoport 25 milliárd dollárt sem sajnálna a klub-vb, valamint egy másik, a nemzetközi elitet felvonultató világesemény jogainak felvásárlásáért. Az utóbbit négyévente rendeznék meg, a két torna házigazdája Kína és Szaúd-Arábia lenne. E két helyszínen még az a veszély sem fenyeget, mint a 2022-es katari vb-n, hogy egy erőteljesebb felszabadító rúgás után a labda a szomszéd országban esik le. A 25 milliárd dollárt nagyjából segít elhelyezni a palettán, ha tudjuk, hogy az európai szövetségnek, az UEFA-nak az előző négy BL-kiírás összesen 15 milliárdot hozott.

A fentiek olvastán körülbelül úgy éreztem magam, mint amikor Sanghaj repülőterén felszálltam a világ leggyorsabb vonatára, a Maglev lebegő mágnesvasútra, 500 (nem tévedés: ötszáz) kilométer/per óra sebességgel „becsapódtam” a belvárosba, majd kiléptem egy méreteiben és dimenzióiban is felfoghatatlan világba, egy másik bolygóra. New Yorkban, Rióban, Sydneyben sem éreztem ehhez hasonlót. Európai és magyar agyam azt kérdezte: mit akarunk mi? Mint a régi viccben, amely szerint magyar kormányküldöttség érkezik Pekingbe, a kínai miniszterelnök a közép-európai referenstől azt tudakolja, hányan vannak ezek a magyarok, ő rávágja, tízmillióan, amire a főnök visszakérdez: „Aha, és melyik szállodában laknak?” Lassan hozzá kell szoknunk, hogy ez a valóság.

Tudatunkban persze még az öreg kontinens a világ közepe, mindig is az volt, de a valóságban a római birodalom bukása óta eltelt másfél évezredből ez csupán mintegy háromszáz évre igaz. A mór hódító, Tarik 711-ben tette rá a lábát Gibraltár sziklájára – amit persze akkor nem úgy hívtak, hiszen éppen róla nevezték el Tarik hegyének –, Spanyolország második legnagyobb folyója, a Guadalquivir máig arab nevét viseli, annyit tesz, a nagy folyó. Amire Granada erődjén 1492-ben már újra keresztény zászló lengett, addigra földrészünk másik szegletében a török elfoglalta Bizáncot, és kizárólag a Hunyadiak gátolták meg a további előretörésében, ideig-óráig. Csak a felfedezések, a hódítások, a felvilágosodás, az ipari forradalom tették Európát, előbb Spanyolországot, Portugáliát, majd Nagy-Britanniát, Franciaországot a világ urává, összességében több mint három évszázadra. De nem többre.

Mivel a modern sport kialakulása és kezdeti fejlődése ennek az időszaknak a végére esett, de még vastagon belelógott, a versenyben egyszerre indultunk óriási gazdasági, szervezésbeli és sportszakmai előnnyel, ami egy ideig csak fokozódott. Máig ebben élünk, ám e folyamat napjainkra részterülettől függően lelassult, megállt vagy megfordult.

A számok ezt tökéletesen tükrözik. Az első tíz nyári olimpiából – 1896-tól a második világháborúig – nyolcnak adott otthont Európa, a következő tízből (1948–1984) már csak ötnek, 1988– 2028 között pedig 11:4 lesz az arány. Az első tíz labdarúgó-világbajnokságból (1930–1974) hatot rendeztek itt, a második tízből (1978– 2014) négyet. A részvételi adatok nem kevésbé beszédesek: az 1934-es vb 16 csapatából 12, az 1974-es 16-ból 9, a 2014-es 32-ből 13 (azaz 16-ból 6.5) volt európai. Nekünk kevés, a világ többi részének még mindig aránytalanul és méltánytalanul sok. Különösen annak fényében, hogy a női és a férfi utánpótlás-világbajnokságokon földrészünk mindössze a kvóták egynegyedét birtokolja.

Na de Európa válogatottjai, klubjai a legjobbak – hajtogatjuk ideát. Csakhogy ez kizárólag minket érdekel, nálunk, nekünk rendező elv. Egyre csekélyebb gyakorlati, érdekérvényesítési jelentőséggel. Mert fokozatosan szorulunk be két világ közé. Az egyik – a régi, polkorrekt terminológiával „fejlődőnek” neveztük, dacára annak, hogy az fejlődött legkevésbé – alulról hódít, a másik felülről. Az előbbit a pénztelenség hajtja felénk, az utóbbit a temérdek pénz. Annyi, amennyi nemhogy magyar, de spanyol vagy olasz ésszel, léptékkel is nehezen fogható fel.

Nem véletlen, hogy éppen e két futballhatalmat említjük meg, leginkább őket igyekeznek becserkészni az ázsiai ragadozók. Ennek jeleként és hatásaként az olasz Szuperkupa-meccset már Dohába és Sanghajba is „száműzték”, ezért kezdték 2016 őszén a Barcelona–Real Madrid rangadót 15.15-kor, 2017 tavaszán a milánói derbit pedig 12.30-kor. A Milan és az Inter hívei fel is háborodtak a példátlan időpont miatt, de természetesen a legapróbb eredmény nélkül, a spanyol liga elnöke pedig kerek perec kijelentette az uzsonnaidőben zajló el Clásico kapcsán: „A fél 7-es kezdés túl késő lett volna a hétórás ázsiai időeltolódás miatt. A délután egy óra pedig túl korai az amerikai piacnak”. Hogy ez miért érdekes itt, Európában? Mert Olaszország teljes népessége mintegy 60, Spanyolországé 46 millió, miközben a Real Madridnak, az Internek és a Milannak csak Kínában egyenként több mint 100 millió szurkolója van.

De a százmilliók mellett roppant sokat nyomnak a latban a keleti milliárdosok is. Az indonéz születésű Erick Thohir által irányított, hongkongi székhelyű International Sports Capital HK Limited az Internazionale többségi tulajdonosa, a kínai befektetőket képviselő Rossoneri Sport Investment Luxembourg nevű cég a Milan-érdekeltség gyakorlatilag kizárólagos birtokosa. Kínai befektetők dollármilliárdokat pumpálnak további európai klubokba, így az Atlético Madridba, az Espanyolba – bizonyára nem véletlenül teszi hazai bajnokijait lehetőség szerint délidőre –, a Lyonba, a Nice-be, a West Bromwich Albionba, az Aston Villába, a Wolverhamptonba és már ide, a szomszédba is, a Slavia Prahába.

Épül a labdarúgás amerikai profi ligája is, az NBA és az NFL mintájára. Árnyalatnyi különbség, hogy nem az Atlanti-óceán túlpartján, hanem itt, Angliában, és Premier League-ként ismerjük. Igaz, a Manchester Cityt tíz esztendeje Manszúr sejk tette a világ leggazdagabb futballklubjává – bár azóta13 százalékot továbbadott a kínai médiacézárnak,Li Zsuj-kangnak–, de a városi rivális, a patinásabb United 2005-ben amerikai kézbe, a Glazer famíliáéba került. Malcolm családfő kötődéséről árulkodik, hogy a hívek szerint sosem járt az Old Traffordon, neki az a fontos, hogy az MU-t a New York-i tőzsdén jegyzik. A Liverpool mögött álló befektetőcsoport a Boston Red Soxban is érdekelt, az Arsenalba magát bevásároló Stan Kroenkea Los Angeles Rams (NFL) és aColorado Avalanche (NHL) tulajdonosa is. A kisebbségi üzlettárs, az üzbég születésű Aliser Uszmanov éppúgy az orosz oligarchia képviselője, mint a Chelsea-nél Roman Abramovics.

A City és Manszúr sejk mellett az arab szál is megér még egy felütést a Paris Saint-Germain miatt. A francia fővárosban helyi erőből sohasem sikerült nagycsapatot kialakítani, a második világháború és 2011 között Párizs csupán két bajnoki aranyat nyert, St.-Étienne és Marseille 10-10, Nantes 8, Lyon és Monaco 7-7, Reims és Bordeaux 6-6 elsőségének éles ellenpontjaként. Ám 2011-ben a Parc des Princes környékén valaki találhatott egy csodalámpát, és meg is dörzsölhette azt, mert egyszer csak megjelent egy dzsinn, egy katari milliárdos, és azóta „édes gazdái” – valójában persze ő a gazda – minden kívánságát teljesíti. Nasszer al-Kelaifi azzal nyitott, hogy 180 millió eurót költött sztárigazolásokra – ez a PSG előző két évének teljes költségvetése –, és a csapat sorozatban négyszer bajnok lett.

Lám, így virágzik az európai csúcsfutball amerikai, orosz és ázsiai forrásból. Kontinensünk háromszáz évi, hellyel-közel dicsőséges világuralma jó ideje leáldozott, újabban már a futballját is kénytelen kiárusítani. Veszik is, de még nem viszik. A gladiátorok még itt küzdenek, de a napkeleti arénák vonzásának egyre nehezebb lesz ellenállni.

Azért nincs még minden veszve. Meg nem erősített hírek szerint az UEFA nem tervezi, hogy a közeli jövőben Kínában vagy Szaúd-Arábiában rendezze a labdarúgó Európa-bajnokságot.